A zöld fotel lakójáról más lakóknak

Balázs K. Attila: A zöld fotel lakója című könyvének bemutatására október 29-én került sor a székelykeresztúri Molnár István Múzeum nagytermében. A szerzővel Zsidó Ferenc beszélgetett. Alábbiakban benyomásaimat rögzítem – szubjektíven. Nem lesz hát ez sem helyszíni tudósítás, sem könyvismertető. Hanem azok helyett – valami más.

„…Hir­te­len sötét lett és csend, amint a két egymásba ka­pasz­kodó test a ka­rosszékbe dőlt. C azt gon­dol­ta, hogy mindjárt megállítja őket a zöld, el­pisz­kolt anyag, és ők visszatérnek va­la­mi­lyen valóságba. De nem ez történt. A szél süvítse mel­lett is hal­lot­ta egy­re gyor­suló léleg­zetüket. Hosszú idő telt el így, leg­alábbis ezt érez­te – de ami­kor újra ki­nyi­tot­ta a szemét, mint­ha el­mosódó raj­zok között ült vol­na egy térben, amely­nek mélységét, mére­te­it egyáltalán nem tud­ta fel­becsülni. Sötétség és fény válta­kozott…” – hallatszik ki a szinte önmagát író regény lapjai közül.  

C a zöld fotel lakója rémtörténetekbe illő, félresiklott élettereinek valós, valószerűtlen képzelgéseiben történő, és meg nem történt dolgokról álmodik. Mert C élete bármelyikünké lehet, mint alteregónk aki mindannyiunkban ott él, fantáziál, keresne, kutatna sorsokban, múltban, a szétesett jelenben. 
C nem tudja, hogy szétesett, amit sejt, azt sejtetni egyre jobban vágyik, megmutatna valamit, de nem mer. Ügyesen kikerül minden olyan helyzetet, amely a lüktető életre, tetemrehívásra sarkalná az olvasót. Hogy szétesett, más és más életterek között bolyong, széplélek szárnyain lépdel olykor, megfigyel, elemez, de ott ül a zöld fotelben, énjeit szabadon hagyva, távolinak tűnő történések zajának belső csöndjét szívja magába. A betegesen nyugodt, aszott levegőben ott mocorog valami félelmetes, valami ősi megfoghatatlan… miközben ott él valami istenféle teremtő, a festő. És Gina a szomszéd nő, aki angyalokhoz hasonlatos szépségével nem az elérhetetlen, a misztikum megfoghatatlanságának profán testét, hanem érzéseink tagadhatatlanul emberi szentségét mutatta meg. Kapaszkodót, mentséget, életteret, önigazolást akar. Azonos szépség: a nő, a festő. Az a dolgok, a létezni akarás tragikumában a beteljesületlen megnyilatkozás. Az ódon templom mennyezetének freskókba zárt világa, a másik én, a velünk született, tiszta és romlandó belső terünkben születő hópárduc nesztelen vadságában énképek szent sora látszik összeforrni. 

Amikor a könyvet kezembe vettem, elemi erővel hatott rám. Szinte egyhuzamban olvastam végig, de nyugtalanságot keltett, így vissza-vissza lapoztam, újra át kellett élnem jelenetek sorát.  
A megmaradásért küzdő, varázs-álmokat egymásra építő mindenkori Grál-ember a tét. Az-az ember élet, amelynek sem önmaga, sem az önmagát már túlélni vágyó, más időkbe taszító alkotások  lételemeinek pusztítója a tűz sem tehet kárt. Ahol nincsen sem felemelkedés, sem bukás. Ahol nem elélünk el ember és ember mellett, hanem egymásban lakhatunk. 

Egykor Márquez Száz év magány-a, Szilágyi Agancsbozót című regénye, vagy Bözödi György Halotti világítás c. novelláskötetének félelmetes precizitásában, karmokként belénk vájó, nietzsche-i „emberi, túlságosan emberi” szilárdsága hatott rám ennyire, mint most ez a könyv. 
Balázs K. Attila jól megírt narratívája és a cselekmény vénás vonalvezetése megmutatja a mai ember énképét. Hitetlen hitében útkereső, szeretni akaró vágyait, ahogyan mankót keres az ember, de torz álom marad csak a tárgy, mint erejét vesztett vágyak szóképpé szelídült érzések sorozata. 
Fehéren-feketén egymásra utalva, mint ahogyan festékre festék nyomul, színben szín képzelt világot megteremt a festő keze által. És ott kóborolva C-ként, remény-nőink percemberek testébe bújva, tehetetlen kényszerek álmodta világokba menekülni, elhasználtan élni vágyó zöld fotellakókként valamelyik önmagunk tovaálmodni, ajtók fele, ki lökdösni. 
„Aztán egy ideig semmi. Csak fény, fény, fény. 
Mintha a szív zsákja felkészülne a végtelenre.”