Molnár Vilmos

Molnár Vilmos

Molnár Vilmos novellája

Csicsó után az Isten
                                                              

„Látod, anya, lerajzoltam az eget: a felhőt és az esőt... Bocsánat, a Jóistent kifelejtettem.” (Csíkszentdomokosi barátom három és fél éves kisfiának kiszólása.)

Madéfalvi vasútállomásnak hívják, de csicsói csomópontként is emlegetik; mondják így is, úgy is, épp a két összeépült község határán fekszik, tulajdonképpen a madéfalvi részen, bár az elosztópályaudvar már csicsói terület; hivatalosan Madéfalva van kiírva az állomásépületre, akkor viszont legyen itt Csicsó.

Márkus Barbarossa János kötetéről

Az élet próbatételei, kalandjai vagy egyszerűen csak történései közt áthaladó halandót különféle irodalmi művek lapjain nevezték már vándornak, zarándoknak, nem ritkán tengerésznek is. Bár a kötet a némiképp kihívó Legényes* címet viseli, alatta zárójelben, magyarázatként a (Tengerész dalókák) alcím áll. A könyvben egész versciklus (Dalókák a partról) utal arra, hogy ez itt tulajdonképpen egy „bükkfapart”, melybe „egy lantos tengerész” „…bevésné bicskás csókjait / Itt járt MJ árboca nem volt / Vitorlája a mennybolt” (Két lehetséges refrén).

Tamási Áron Hazai tükör c. regényéről

Tamási Áronnak kevésbé ismert, ritkábban emlegetett regénye a Hazai tükör. Pedig erre a művére kapott Kossuth-díjat 1954-ben. Féja Géza Tamási egyetlen történelmi regényének nevezte, de hozzátette azt is, hogy a szerző „képtelennek bizonyult történelmi korszak ábrázolására.” Az írói szándék félreértéséről lehet szó. 

Molnár Vilmos prózája

Rémán doktor hasberendezése, metszőfoga, kisujja  

      Úgy volt, hogy a busz negyedóra múlva ér oda.
– Úgy van, hogy a busz negyedóra múlva ér ide – mondta az öreg a fiatalnak, hogy mondjon valamit. Gondterhelten nézte a gyorsan közeledő fekete felhőket az égen, idegesen forgatta ujjai között a parázsló cigarettavéget. Nem sok szívnivaló maradt a szűrő nélküli cigarettán, a parázsnak már égetnie kellett volna az ujjait, de nem égette. Az öreg jól volt eleresztve e tekintetben, megvastagodott, érdes bőr borította bütykös ujjait. Bárki szert tehet ilyenre, csak kemény kétkezi munka és cirka hetven év kell hozzá.

Áblez Dzsihán balladája

Áblez Dzsihán tizennyolc éves dobrudzsai tatár fiú volt, élt-halt a rockzenéért és arról álmodott, hogy katonaság után lemezlovas lesz a román tengerpart valamelyik felkapott diszkójában. Nem volt ez halva született ötlet; nyaranta a tengerpart üdülőtelepeinek diszkóiban nagy élet folyt, külföldiek is sokan megfordultak ott, fontos volt, hogy jó zene szóljon. A hozzáértő lemezlovasok jól kerestek, hírük-nevük is túljutott egy-egy üdülőtelep határán.

Játék ólomcivilekkel

Időkapszulának hívják azt a (többnyire fém vagy üveg) tartályt, amelybe mindenféle, a korra jellemző tárgyat (pénzérmét, újságot, esetleg a jövő generációknak címzett levelet) tesznek bele, aztán elássák egy épület alapkőletételénél, vagy behelyezik egy készülő templom tornyának gömbjébe, bízva abban, hogy jövő korok emberei valamikor majd megtalálják, elolvassák, rácsodálkoznak. Ilyen időkapszulára emlékeztet Hajdú Farkas-Zoltán könyve.*

Molnár Vilmos prózája

Platty

Negyedik osztályos elemista lehettem (IV. oszt.tan. – ahogy az iskolás füzeteimre ragasztott címkéken állott), amikor a játszótéren egy pár évvel nagyobb srác azzal jött, hogy mutat nekünk valami különlegeset. Mutatott is.  Nagy titokzatosság közepette elővett a zsebéből néhány apró fémlapocskát, amelyek leginkább pénzérmékre, az akkori tizenöt banisokra emlékeztettek, de mégis különböztek azoktól.

Molnár Vilmos prózája

A legfelső stáció

A kúp alakú magas hegy úgy trónolt a hegygerincekkel övezett medence oldalában, mint székesegyház egy püspöki székhely felett. De nem város, csak sok kis falu sorakozott a medencében, hosszan egymás után az országút mentén, mint szentolvasóra felfűzött golyócskák. És nem katedrális, csak egy kis fehérre meszelt kápolna állt a hegy lábától felfelé  jó nekirugaszkodásnyira lévő párkányszerű kiszögellésen. Messzire el lehetett látni onnan is a medence falvai felett, nem volt szükség felmászni a csúcsra.

Székelyföld a magasban

Pár évvel ezelőtt a Nagyhagymás-Egyeskő-Öcsém hegyvonulatról ereszkedtünk Terkőmező felé egy baráti társasággal, amikor parázs vitába keveredtünk, hogy onnan, ahol épp vagyunk, mennyi idő alatt érünk a Gyimesekbe vezető Jávárdi-patak forrásához. Mindenikünk mást mondott, ki-ki vehemensen védte a maga igazát. Közben egy sziklát megkerülve juhpásztor bukkant elénk, nagy botjára támaszkodva álldogált a legelő nyájtól kissé odébb.  Illedelmesen köszöntünk, majd megkérdeztük, mennyi idő alatt juthatunk el a Jávárdi-patak forrásához?

Az örökkévalóság felé tartó gálya

Hogy miért kell megmászni a Mount Everestet? Az 1924-ben még megmászatlan Everest meghódításával próbálkozó, és eközben életét vesztő George Mallory legendás válasza így hangzott: „Csak azért, mert ott van”. Úgy érzem, ez a kijelentés főként azokra a csúcsokra érvényes, amelyeket emberi láb még nem érintett. Csakhogy a hegymászók túlnyomó többsége nem a még érintetlen bérceket veszi célba −  jószerivel ilyenek már nincsenek is −, hanem a már százszor és ezerszer bejárt ormoknak és gerinceknek vág neki újra és újra. Végül is miért? A  svájci író, Ludwig Hohl, egy több mint száz évvel ezelőtti hegymászásról szóló könyvében (Hegymenet, Csíkszereda, 2013, Bookart Kiadó) ezt a választ adja: „Hogy elszökjünk a börtönből.”

Subscribe to this RSS feed