Bertha Zoltán

Bertha Zoltán

Tamási legkedvesebb regénye

Az Ábel-könyvek hozták Tamási Áron számára a legtöbb sikert és elismerést, de érdekes módon ő mégis inkább a Jégtörő Mátyást tartotta legkedvesebb művének (mivelhogy „Ábel megvan anélkül” is, hogy a legkedvesebbnek mondaná). „Regényeim közül a Jégtörő Mátyás áll hozzám a legközelebb. Abban tudtam leginkább megközelíteni azt, amit mindig szerettem volna megírni”, „amit az életről és a létezésről szerettem volna elmondani” – fejtegeti többször, s hogy ebben sikerült érzése szerint „a világ titkát”, mely „a földet és az eget összetartja és a világot kormányozza”, a legmélyebben kikutatnia.

Tamási és Sütő rokonszellemisége

Az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom emblematikus kortárs alakjának, Sütő Andrásnak a metaforikusan mélyértelmű megfogalmazása ez: a „közösség homlokráncai”; amelybe mintegy belesűrűsödik, egyszersmind koncentrikus köröket, táguló létezésszférákat kapcsol együvé a nemzetmegtartó paraszti-népi társadalom, a kisebbségbe taszított erdélyi magyarság és az integer össznemzeti magyar közösség minden gondja, fájdalma és megőrizni kívánt reménysége. Életművében sugárzó szerves egységben lélegzik a klasszikusnak nevezhető sorsirodalom összes lényeges eleme: a történelmi küzdelem hitelvű és hitvallásos vállalásától az elidegeníthetetlen kollektív életérdek és életigény demonstratív kifejezésén, képviseletén keresztül a hagyományfolytonosság és a távlatos erkölcsi-esztétikai példaállítás örökérvényű törekvéséig.

Kisebbségi sorsjelképek

Kányádi Sándor 1967-ben (Líránkról, Bécsben című előadásában) ilyen szavakkal jellemezte Erdély magyar költészetét: „fölfedezi és magába szívja a sejtelmes, hátborzongatóan szép székely népballada népi szimbolikáját. Az allegóriától sem idegenkedik. Fenyőként kapaszkodik a sziklákon” vagy „virág képében jön elő” nagy veszedelmek idején is; „nem szeretném fölöslegesen szaporítani az amúgy is elburjánzott esztétikai terminus technicusokat, de talán a potenciális szimbolizmus volna a megfelelő arra a jelenségre, amikor egy versben – táj- vagy szerelmes versben – bányalégszerűen lappang valami sejtelem, s amely csak bizonyos életérzés-frontbetörésekkor szokott kicsapni az egyébként szelíd költeményből”; „a szimbolizmus egy bizonyos többszörösen átlényegült formája volna (….) költészetünk egyik legeredményesebb s az egész magyar lírát sajátos színekkel gazdagító, egyben attól megkülönböztető jellemvonása.”

Hadnagy József költészetéről

2014. április 25-én mutatták be Hadnagy József Kő és tükör között című új verseskötetét Debrecenben. A versekből, a költő mellett, Fodor Anna olvasott fel. A könyvet dr. Bertha Zoltán kritikus, irodalomtörténész méltatta. Alább olvasható szövegének szerkesztett változata.

Hadnagy József otthonra talált itt Debrecenben, de ez az otthonosság kettős, hiszen lelki hazája egyrészt a szűkebb pátria, Erdély, a szellemi hazája pedig az egész magyarság, az egész Kárpát-medencei és benne ez az alföldi magyarság is, a debreceni magyarok és irodalombarátok közössége is.

„Hogy fennmaradjon most és mindörökké”

Páskándi Géza egyik Árpád-házi királydrámájában Szent László így fohászkodik az Istenhez: „Atyám, míg néped egy is van e földön… míg néped van… magyar is legyen”. Egy esszéjében Kányádi Sándor szintén leszögezi: „A nemzet célja tehát az lehet, hogy az Isten csak számára kiválasztott nyelvét az emberiség legvégső határáig továbbvigye, gyarapítsa mindannyiónk örömére, és tegyük hozzá, Isten nagyobb dicsőségére.”

Kisebbségiség és modernség

„Hol keresse méltóságát egy (…) kisebbségi sors? A kevesebb joga az élethez az, hogy különb” – szögezte le Németh László a kisebbségi kérdésben. „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között, nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen. Erdély legkiválóbb fiai mindig érezték, hogy olyan magaslatokra kell emelkedniök és emelniök népüket, honnan ők is megláthassák a nyugati kultúra palotáinak és bástyáinak ormait, de őket is megláthassák onnan azok, akik az emberi szellem haladásának határvonalát figyelik”; s „az lenne a kívánatos, ha erdélyi magyar szellemről csak azért lehetne és kellene külön beszélni az egyetemes magyar szellemiségen belül, hogy ezzel a névvel az egészséges, életrevaló és modern magyar szellem mintaképét jelölhessék meg” – hirdette Makkai Sándor is.

Portré Király Farkasról

A kilencvenes évek elején, derekán fellépő markáns fiatal erdélyi költőnemzedék friss lendületet tudott adni az újraértelmezett líratörténeti folyamatoknak: a fordulat utáni új művészeti szituációban elsősorban a bárminemű ideológiai, irodalmon túli szemléleti tehertételektől igyekezvén megszabadulni. Az elfogulatlan tágasság, az előítéletmentes, korlátlan felszabadultság levegője áradt velük szét és jelentett olyan másfajta minőséget, amelynek előzményei persze visszanyúlnak legalább a harmadik-negyedik Forrás-generáció (Szőcs Géza, Kovács András Ferenc és a többiek) kísérletező nyelvjátékaihoz, de amely az úgynevezett „transzközép” irány meghirdetésével (Sántha Attila, Orbán János Dénes, Fekete Vince, Lövétei Lázár László és társaik laza csoportosulásában) végképpen a programos célkitűzések, a határolt világképi és stílustörekvések jellegzetességeitől oldotta el a maga gyakran nyersen szókimondó, depoetizáló, rokonszenves tekintetnélküliséget jelző beszédmódját.

Ferenczes Istvánról

*„Mert tovább nem lehet, nem tudom nézni, / mert tovább nem tudom, nem merem élni, // ezt a tébolydává taposott hazát, / ezt a tébolydává taposott hazát.” – Így kiáltja világgá Széchenyit idéző, velőtrázó verssoraiban népe sorsát és fájdalmát Ferenczes István – a Kárpát-haza keleti szögletéből, Csíkszékből, a Csíki-medencéből. Székelyföldről, a „légszomj hazájából”, „kit a Kárpát hurka fojt”. És kétségbeesetten szólongatja a legnagyobb magyart – „szélbekiáltva” a nemzeti pusztulást és Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor nyomában is bujdosva a versben, a nyelvben, a létben – a „versben is üldözötten” –, „árva énekek jégrevitt szegénylegényeként”, „néma golgotákat járva”. A „sok könyörgéstől” és fohásztól „kisebzett szájjal” is tudatva, hogy „Erdélyben a sorsunk / sátánosra / fordul // Tündérkert volt egykor / ez a kicsi ország / töviskorona lett / pokolbéli tornác // Ezer esztendeig / jól megfértünk benne / nem vétettünk többet / mint kik ellenünkre”; s hogy „Mi lettünk a jöttment / ázsiai horda / idegenek vagyunk / édes otthonunkban // acsarognak reánk / újbandita latrok / ki tudja hol készül / ellenünkre pogrom”.

Versszöveg – sorsszövet

Szilágyi Domokos költészetének líratörténeti helye minden bizonnyal azok között a koordináták között kereshető, amelyek modernség, avantgardizmus, neoavantgarde és posztmodernizmus különféle, de egymással is érintkező szemléletirányait jelölik. A lét és a nyelv nagy egzisztencialista, illetve ismeretelméleti kérdéseivel viaskodó költő egyszerre kapcsolódott a személyiség létbevetettségének drámai-tragikus sorsproblémáit, abszurditásait demonstráló „heideggeri” – és a nyelvi kifejezéslehetőségek viszonylagosságait, bizonytalanságait, rejtelmeit tudatosító „wittgensteini” paradigmához és világképhez (Pomogáts Béla kategóriái szerint /Változatok az avantgárdra, Bp., Széphalom, 2000/). S a költő monográfusa, Cs. Gyímesi Éva (Álom és értelem – Szilágyi Domokos lírai létértelmezése, Bukarest, Kriterion, 1990) is arról értekezik, hogy „Szilágyi Domokos a modern és a posztmodern látásmód és formavilág közötti átmenet – még pontosabban: ütközés – képviselője; költői értékpozíciójának alakulásában, az életmű belső ellentmondásaiban e két összeegyeztethetetlen magatartás- és költészeteszmény lényegi szembenállásának lehetünk tanúi”; életművében a „végső kérdéseket is eljelentéktelenítő alapállással szemben minduntalan felébred a bizonyosságok iránti nosztalgia, így a posztmodern látószög mellett végig megmarad az eszményvesztettségével küszködő modern értéktudat. E kettősség feszültségéből ered Szilágyi Domokos értékpozíciójának alapvetően diszharmonikus jellege”.

Istenélmény az újabb erdélyi lírában

„A mítosz olyan történet, melyet az embernek önmagáról és a világról való tájékozódása végett beszélnek el amolyan magasabb rendű igazságként”; a mítoszok „az emlékezés alakzatai”, s „a kulturális emlékezésben van valami szent” – állítja a teoretikus Jan Assmann. „A mítosz mindig vallás is”, a „mítoszok beszédessé teszik a vallásos érzést, s a teljes teremtést adják szótárául”, mert „a mítosz a teljesség iskolája” – szögezi le Németh László. Az ember vallási viselkedése pedig – Mircea Eliade szerint – „hozzájárul ahhoz, hogy megőrződjék a világ szentsége”.

Subscribe to this RSS feed