Bertha Zoltán

Bertha Zoltán

Az abszurd az újabb erdélyi magyar irodalomban

A kisebbségi, benne az erdélyi magyar irodalmiságnak mindig, tehát az 1989-90-es fordulat után is jellegzetessége, szerves alkotóeleme maradt egy olyanfajta sorsérzékeny szemléletmód, amely a huszadik századi modernség folyamataihoz, szerteágazó tendenciáihoz épülve sűrűsödött karakteres sajátosságok, érzelmi és hangulati színezetek, akár markáns világképi (erkölcsi és esztétikai) többlettartalmak értékszubsztrátumává. Hagyomány és modernség szétszakíthatatlanul határozza meg az újabb remekművek létmódját – így az abszurd jellegű világélmény különféle változatait hordozó és megjelenítő műformákét, s a groteszktől a burleszkig, a szatírától a tragikomédiáig terjedő árnyalatokban is.

Bálint Tiborra emlékezve

Először azokra a „lázas” hetvenes évekre gondolok… Debreceni egyetemistaként – minden hivatalos rosszallás ellenére, de nagyszerű tanáraink buzdítására is – többedmagammal élénken kezdtünk figyelni a határon túli magyar irodalom fejleményeire. Olvastuk, bújtuk, ami hozzáférhető volt, és tudtuk, hogy remekművek születnek Erdélyben is. Ízlelgettük a neveket, a Bálint Tiborét is, akinek eszméltető nagyregénye, a Zokogó majom volt az első hatalmas áttörés az akkori „hallgatás falán”, hiszen már 1969-ben megjelent (majd utána Magyarországon is), de revelációként hatott az 1970-es Anyám könnyű álmot ígér, s mind a többi is – Székely Jánostól, Kányádi Sándortól, Páskándi Gézától, Szilágyi Domokostól, Szilágyi Istvántól, Farkas Árpádtól… 

Vonások Lászlóffy Aladár arcképéhez

 Óda és zsoltár: emelkedettséget és szakralitást sugalló két poétikai, költészetesztétikai fogalom ez. Olyanok, amelyek látszólag alig is illenek Lászlóffy Aladár sok szempontból a modernista-racionalista tárgyiassággal, a (neo)avantgarde formabontással és heterogenitással, a posztmodern szövegjátékossággal és jelentésszóró nyelviséggel kapcsolatba hozható lírájának természetéhez. És mégis: éppen az is ennek az összetéveszthetetlenül eredeti és szuverén költői hangnak az egyik alapsajátossága, hogy sugallatosan termékeny feszültségbe és összefüggésbe tudja hozni a pátosz nélküli, szemlélődő és meditatív gondolatiság atmoszféráját a megrendülés, a spirituális nyitódás, a katartikus távlatvégtelenítés eredendő és teremtett hangulatiságával.

A drámaíró Kányádi Sándor

Egyik legnépszerűbb élő klasszikusunk reprezentatív életmű-sorozatának megjelentetéséhez kezdett hozzá 2007-ben a Helikon Kiadó: Kányádi Sándor „egyberostált” verseit és műfordításait három kötetben adta már eddig közre Tarján Tamás szerkesztésében, s most, 2010-ben az ugyancsak őáltala gondozott szövegformában a drámai alkotások láttak napvilágot. Az Ünnepek háza – Két dráma és két forgatókönyv című könyv a drámaíró költő kevéssé közismert műveit foglalja magába. Voltaképpen a bővített – egy filmadaptáció szövegkönyvével gazdagított – kiadása ez az ugyanezen a címen a Magyar Napló Kiadónál 2004-ben megjelent, s a drámai műveket ilyen formában egybefogva először publikáló kötetnek. És remélhetjük a mihamarabbi folytatást: a cikkek, vallomások, jegyzetek, esszék és egyéb prózai munkák javát felölelő gyűjtemény közreadását is.

Sorsirodalom – társadalomrajz

A neves kolozsvári közíró, riport-szociográfus, irodalom- és művelődéstörténész Cseke Péter* az erdélyi magyarság huszadik századi sorstörténelmének szakavatott tudósa és kiváló elemzője. Tényfeltáró és elméleti jellegű esszéi, tanulmányai eleven korfelidéző erővel láttatják a különféle kisebbségi létértelmezések és kulturális törekvések múltját és jelenét – ezáltal a nemzeti-nemzetiségi megmaradásért vívott változatos társadalmi-eszmei küzdelmek folyamatait és meghatározó személyiségeit. Tisztán kiviláglik: ami a gyakorlati és szellemi-erkölcsi önépítés kisebbségi életstratégiáiban példateremtő erőfeszítés: mindaz – természetszerűleg – egyetemes Kárpát-medencei összefüggésekben, az összmagyarság identitásőrző emelkedése szempontjából is mértékadó lehet.

Változások és változatlanságok

A rendszerváltó fordulat történelmi élménye az erdélyi magyar irodalomban

A felemásságával vagy félresiklásával sok tekintetben hamar csalódást hozó, mert például a személyiségi szabadságjogok feltétlenségével együtt a közösségi önrendelkezés, a kollektív autonómia megvalósíthatóságát a kisebbségi magyarság számára már nem szavatoló rendszerváltozás két évtized múltán sem jutott döntően annál tovább, ahol akkor tartott, amikor Sütő András az első hónapokban pontosan megfogalmazta: noha „sok évtizedes bénultságból fölserkenten küzdőképessé vált megint az erdélyi, a romániai magyarság”, alapvetően „semmit sem kaptunk a megígért jogokból, csak a lehetőségét annak, hogy a megígért jogokért a sajtóban harcoljunk”.

Subscribe to this RSS feed