Interjú

Interjú Szabó Róbert Csabával

Vajon nagyi és az aranyásók címmel nemrég meseregénye jelent meg Szabó Róbert Csabának. Erről, valamint más természetű irodalmi "dolgairól" beszélgettünk.

- Egy nagyon is aktuális anyagból gyúrtál meseregényt (Vajon nagyi és az aranyásók, Gutenberg Kiadó, 2017): a verespataki aranybányászat történetéből, illetve a nemrég lecsengett (?), ciántechnológiás bányaújranyitás x-aktáiból. Van valami személyes kötődésed Verespatakhoz, vagy hogy jutottál a témához? (Esetleg – ahogy mondani szokták – az keresett meg téged?)

- Az ember történeteket keres az őt foglalkoztató problémákhoz, hogy érvényesen és főleg izgalmasan el tudja mondani, mi bántja. Dramatizálni, ha úgy jobban tetszik, de a mesélés is jó szó rá. Gyere, elmesélem, mi bánt – ilyenformán. Verespatakon csupán egyszer jártam, körülbelül tíz évvel ezelőtt, de egy életre való nyomot hagyott bennem. A varázslat, amit a település adott, reményeim szerint visszaolvasható a Vajon nagyiból... A verespataki bányamizériát régóta nyomon követem, valóban jól tematizálható, ha az ember arról szeretne írni, hogy a Földünk haldoklik, és hogy mindez nekünk, embereknek köszönhető. Ilyen értelemben nem csak Verespatakról szól, hanem a jövőnk iránti és mindenféle ehhez kapcsolható felelősségről, ami a (döntéshozó) felnőttekből többé-kevésbé kiveszni látszik vagy ki is veszett. Ellentétben a gyerekekkel. Gyakorló szülőként azt látom, hogy van remény. De a nagy tanulság és egyben csalódás is ebben az, hogy kis részben a felnőtteken is múlik, a nevelésen.

Beszélgetés Szilágyi Istvánnal

Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a Príma-díjon át a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.

– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?

– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.

Beszélgetés Lövétei Lázár Lászlóval

– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?

– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait. Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket!

Interjú Varga László Edgárral

– Nemrég jelent második, bejárónőm: isten című köteted. Feltűnő, hogy mindkét szó kisbetűs, és nemcsak a címből, de az egész kötetből hiányoznak a nagybetűk. Miért?

– Nem csupán a nagybetűk hiányoznak, de vesszőt és pontot sem használok a versekben. Ez már az első könyvemben is így volt, valahogy nem érzem szükségét ezeknek az írásjeleknek, csak ott használok egy-egy kérdőjelet, kettőspontot, ahol tényleg elkerülhetetlen. A vers a legtömörebb műnem, a szöveg tagolása roppant fontos, értelmezési lehetőségek rejlenek ebben. Ugyanakkor az írásjelek, nagybetűk hiánya vizuálisan egyszerűbbé, szikárabbá is teszi a szövegeket.

Interjú Jánk Károllyal

- A költészet és a műfordítás mellett, különböző szerkesztői feladatokat is elláttál már, munkatársa voltál a Korunknak, A Hétnek, a szatmári Sugárútnak, de tanárként is dolgozol kisebb-nagyobb megszakításokkal. Hogyan egyeztethető össze ennyi minden az életedben?

- Hát először is ezek a szerkesztői próbálkozásaim nem egyszerre, nem egy időben zajlottak. A Korunk esetében, akkor még nem lévén internet sem, havonta jártam föl Kolozsvárra, A Hét pedig Marosvásárhelyen készült, így aztán telefonon, részben számítógépen keresztül próbáltunk kapcsolatot tartani, de az, hogy Szatmárnémetiben élek, nem tette lehetővé hosszú távon az együttműködést.