Beszélgetés Kenéz Ferenccel
Fotó: e-nepujsag.ro

Beszélgetés Kenéz Ferenccel

Sok helyen költőként, íróként emlegetik, de húszévnyi újságírói munka is van a háta mögött. Az 1944-ben, Nagyszalontán született, József Attila-díjas Kenéz Ferenc 1989 márciusa óta Budapesten él, és bár megfordult a fejében a hazaköltözés, végül lemondott róla. Az okokról, gyerekkori álmairól, költői, újságírói munkásságáról kérdeztük.

– Nagyszalontán született. Gyerekként mennyire volt tudatában annak, hogy olyan neves szülötte volt a városnak, mint Arany János?

– Mi olyan jó tízpercnyire laktunk az Arany-portától. És ugyanannyira a Csonkatoronytól is. Nem emlékszem rá, hogy mondjuk egyszer is elmentünk volna „szülőház-nézőbe”. A Csonkatornyot viszont hetente megmásztuk. Mi nem Arany János mítoszában, hanem a Csonkatorony mítoszában éltünk. A szülőház a földhözragadtságról szólt, a torony pedig a szárnyalásról. Nem Arany János kalapja érdekelt bennünket, hanem a legfelső emelet zsalugáterein át elénk táruló egész világ! Arany János költői géniuszának szárnyalásához föl kellett nőni. A torony grádicsai akkor még igazibbnak érzett magasságok felé csábítottak. Arany megélése ott kezdődik, amikor megérzed, hogy az ő grádicsai valóságosabbak a toronyénál.

– Azt olvastam, hogy Kolozsváron, az egyetemi tanulmányai alatt találta meg a költői hangját. Mesélne egy kicsit a Gaál Gábor Körről?

– Cseke Gábor barátom szerkesztésében most jelent meg újra a korabeli „második Forrás-nemzedék” fiatal költőinek antológiája. Mesélés helyett ajánlanám mindenkinek, akit az a „kör és kor” érdekel, lapozza fel most, ötven év múlva, az „újratöltött Vitorla-éneket”. Még akkor is, ha nem mind a 28 fiatal költő számít „gaálgáborosnak”, a kör szellemisége, történetei, személyiségei, azaz a meséje talán jobban kiolvasható ebből a könyvből, mint bármilyen más, egyéni élettörténetből. Ebből a csoportosulásból mind a huszonnyolc szerző megírta a maga egy-két könyvét, de olyan is van, aki a negyvenediknél tart. Ha összeraknánk a nemzedék könyveit, bizonyára kitelne egy 250 kötetes kis könyvtár belőlük. És hát a mítoszon, anekdotákon, ütközeteken túl mégiscsak a könyv az, ami minden nemzedékből a legtovább megmarad.

– Meséljen a legelső írásáról, ami az Ön nevével megjelent. Milyen volt nyomtatásban látni a gondolatait?

– Engem Budapesten ért az első megjelenésem. Első egyetemi évem befejezve, életemben először, jutalomnyaraláson voltam a rokonaimnál. Minden hétfő azzal kezdődött, hogy leszaladtam a Dohány utca sarkán levő újságárushoz megnézni, jött-e már az Utunk. Merthogy akkor még „járt” a kolozsvári irodalmi hetilap minden jobb budapesti újságoshoz. S egyszer csak ott volt benne a „21 éved mellé” című versem. Visszamentem a rokonaimhoz, letettem az asztalra a kinyitott újságot, s azonnal csomagolni kezdtem hazafelé.

– Miért döntött úgy, hogy félbeszakítja az egyetemi tanulmányait?

– Akkorra bizonyossá vált, hogy nem akarok tanár lenni. Illetve hát azt addig is tudtam, csak halogattam a ténnyel való szembenézést. Az egyetemi lét hálója benn tartott egy látszólagos kötelékben. Harmadéves román–magyar szakos hallgató voltam, amikor megjelent első verseskönyvem a Forrás-sorozatban. Ez a tény becsatolt egy másik kötelékbe, amely minden valószerűtlenségével együtt is sokkal valóságosabb volt, mint ama „iskolai”. Úgy éreztem, kész, nincs több időm, el kell kezdenem az életemet.

– 1979 és 1980 között Amszterdamban élt. Mi késztette a váltásra?

– Itt most végezzünk egy kis korrekciót, már csak azért is, mert ez az adat többször és többfelé is így jelent meg, helytelenül. 1978 októberétől 1979 márciusának végéig éltem Amszterdamban mint a Vrije Universiteit nyelvtanuló ösztöndíjasa. Elmenésem előtti időszakban írtam meg az XYZ című poémámat, az Utunkban jelent meg az egész oldalas vers, és ebben tulajdonképpen mindennel leszámolok, ami addigi életünket jellemezte és jelentette. Addigra én már „felmondtam” az ábécét s eljutottam az utolsó betűkig. Nem tudom, íróként miként folytattam, folytathattam volna az életem, ha nincs ez az életformaváltás. Az XYZ vers valóságából nincs menekvés: tipográfiai megjelenését tekintve is a vers egészét, annak minden sorát pontháló fogja körül. Olyanszerűen, mint amikor „körüllőnek” egy céltáblát. Mintha golyózápor szórta volna meg a vers környékét.

– 1989 márciusában Magyarországra költözött, ahol előbb a Magyar Nemzetnél dolgozott, majd az Esti Hírlap kulturális rovatát szerkesztette. Mit volt a legnehezebb megszokni Magyarországon? És mi volt az, amivel a leghamarabb megbarátkozott?

– A tisztesség kedvéért meg kell jegyeznem: a már szintén néhai, jó Bodor Pálnak köszönhetően a Magyar Nemzet hat hónapig tényleg munkahelyemként szerepelt, ám ez inkább áttelepedésemhez igazodó segítségnyújtás volt. Némi havi tiszteletdíj fejében mindösszesen pár cikket írtam. Ezzel lehetett a leghamarabb megbarátkozni, s ezt lehetett a legnehezebben megszokni. Hogy megélek, ám más érdemeire való tekintettel. Azután néhány hónapig még ide-oda írogattam lapoknak. Egy részüknél az volt az elvárás, hogy csak erdélyi téma jöjjön, a másiknál épp ellenkezőleg: bármiről írjak, jaj, csak nehogy valami erdélyi dolog legyen. Az Esti Hírlapnál eltöltött három évem olyan volt, mint egy negyvenöt évesen végigcsinált újságíró-főiskola. A napilapos szerkesztői-újságírói munkát, azt, hogy bármikor, bármiről kellhet – és tudsz is! – fél órán, órán belül cikket leadni, én addig nem ismertem. Nagy kaland volt, és becsületes munkahely. S ha ez a kettő összejön, akkor már nagy baj nincsen.

– Természetesen a költészetet sem hanyagolta, az elmúlt évtizedekben számos könyve jelent meg. Melyiket emelné ki közülük és miért?

– No, hát azért voltak itt hiátusok. Merthogy a kalandot, a becsületes munkahelyet meg a költészetet egy időben nemigen lehet összehozni. Volt egy időszak, amikor hét évig egyetlen verset sem írtam. Már az is felmerült bennem, hogy kiapadtak a kutak. Aztán kiderült, hogy nem, csak lennebb kell ásni. A mélyforrásokig. „Angyalszőr” című, 2004-ben megjelent könyvem tekintem visszatérésnek. Ez utáni könyveim sorából a 2012-ben kiadott „Vendéglétra” című kötetet emelném ki. Három poéma, három mítosz, három Erdély.

– Hogyan jellemezné a saját stílusát? Ha például valakinek a kezébe kerül egy verse, miből sejtheti, hogy Kenéz Ferenc írta, anélkül hogy megnézné a nevét?

– Felismerheti-e Csokonai versét az, akinek nincs Csokonai-kultúrája? A kortárs irodalomból, mondjuk Juhász Ferenc, igazán pregnáns stílusjegyekkel rendelkezik, azonnal felismerhető, de csak annak, aki már megfordult Juhász Ferenc világában. Egy bizonyos verskultúra nélkül nem lehet a vershez közel jutni. Szinte mondanám: jó verset csak jó olvasónak lehet írni. Én magam nem is stílusjegyekben foglalnám össze a magam sajátosságait, hanem a versek izgalmi horderejében. Az nem lehet, hogy az olvasó a vers végén ugyanoda jusson, ahova maga-magától is eljutott volna, vagy hogy ugyanolyan nyugalommal tegye le a könyvet, mint ahogy azt a kezébe vette.

– Munkásságát többször is elismerték. 1981-ben megkapta a Román Írószövetség költészeti díját, 2010-ben Látó-nívódíjjal, 2012-ben pedig József Attila-díjjal tüntették ki. Tudom, hogy furcsának tűnik a kérdés, de mit adtak Önnek ezek az elismerések?

– Örömet, mert minden díj mögött ott van egy közösség, amelyik a díjazottat a magáénak vallja, és lelkiismeret-furdalást is, mert minden díjazó közösség mögött ott van az a láthatatlan, nagyobb közösség is, amely nem díjak szerint érdemesít, vagy nem érdemesít befogadásra.

– Ha jól tudom, jelenleg Budapesten él. Megfordult valaha a fejében, hogy hazaköltözzön?

– Mire megfordult, már késő volt. Mikor megérkeztem, akkor kellett volna rögtön visszafordulni.


Az interjú teljes terjedelmében a szovegkovacs.blog.hu oldalon olvasható.