Beszélgetés Zsidó Ferenccel
Fotó: Mihálydeák Antal

Beszélgetés Zsidó Ferenccel

A közelmúltban két interjú látott napvilágot Zsidó Ferenccel Huszonnégy című regénye kapcsán, ezekből tallóztunk.

– Öt év telt el a legutóbbi, Laska Lajos című köteted megjelenése óta, mígnem napvilágot látott a blokkregényed.

– Öt év azért kellett, mert a szerző alapvetően lusta és lassan dolgozik, de azért is, mert igyekeztem tágra nyitni az ollót. Nem elsősorban a saját élményeimet írtam meg a könyvben, hanem volt egy klasszikus anyaggyűjtés. Nagyon sok blokkos (tömbházban élő – szerk. megj.) ismerősömmel beszélgettem, keresztúriakkal, udvarhelyiekkel, gyergyószentmiklósiakkal, csíkszeredaiakkal, sepsiszentgyörgyiekkel, és igyekeztem egy tipikus székelyföldi blokkot bemutatni. Ezért van a könyvemben munkanélküli, újgazdag, külföldi vendégmunkás, értelmiségi, vállalkozó, alkoholista stb., azaz mai embertípusok, amilyenekbe akárhol bele lehet botlani Székelyföldön. Egy kritikusom nevezte el székely blokkregénynek, a székelyt azért kell hangsúlyozni, mert egy homogén magyar nyelvű közegben van elhelyezve a cselekmény, magyar-román dimenzió nincs benne.

– Ez akkor egy tipikus itt és most társadalomregény?

– Az is. A blokkos világ egy itt és most helyzetben van ábrázolva, de ennek a világnak a múltja is be van mutatva, a blokknak mint épületnek a története is megjelenik. Egy olyan tömbházat ábrázolok, amely a nyolcvanas évek elején épült, és megpróbálom megvizsgálni, hogyan változott a hely, a helynek a szelleme azzal, hogy változtak az ottlakók is az idők során. Egy kicsit azt is felvillantom, hogy régen a blokklakók is másként alkottak közösséget, ma már nem is akarjuk ismerni egymást. Most már a blokkot a közöny tartja össze, de az ugyanolyan erősen összetartja, mint a barátság vagy a szeretet. Az egymás iránti közöny lett a kohéziós elem. Mi, az én generációm, fájdalmasan éljük ezt meg, elmaradt az, ami a blokkban régen jó volt: az összetartozás (hogy például a földszinti anya figyelt a szomszéd gyerekeire is, ha azok a blokk előtt hancúroztak), a fiataloknak viszont ez a természetes, ez a szabadság mámora.

– Ha elkészülne az a riport, amelynek megírására a főhős vállalkozik, milyen lenne?

– Én is csak virtuálisan, fiktív módon készítettem el. Ennek az interjúnak mindig csak virtuálisan kell elkészülnie. A könyvnek az lenne a célja, hogy aki elolvassa, írja meg a maga virtuális blokkregényét, gondolja újra a saját blokkbeli élményeit, kicsit pörgesse vissza, hogy mi történt vele: amit újragondolunk, azt talán meg is értjük. Vajda Gergely, az újságíró is elsősorban saját magát érti meg a könyv végén, nem azoknak az embereknek az életét, akikhez bekopogott. Talán a mindenkori olvasó is jobban megérti a saját életét. Hol szaftosabb, hol pikánsabb, hol tragikus, hol vidám történeteket írtam meg, amelyek valamennyire ismerősek lehetnek, de mégis a képzelet szüleményei.

– Akkor ez egy nyitott könyv?

– Igen. Befejezni sosem lehet egy ilyen blokkregényt. A történetek tárháza végtelen, beindul az emlékezetgyár. Én igyekeztem néhány jellemzőt megírni, és ez majd burjánzik tovább. A magamét befejeztem, de amíg blokklakók lesznek, mindig megy a történet tovább újabb és újabb variációkban.

(Kérdezett: Péter Beáta, az interjú teljes terjedelmében a www.liget.ro oldalon olvasható.)


- A Huszonnéggyel hogy érzed: úttörő munkát végeztél vagy – ilyen már volt, de te is megpróbáltad?

- Székely “blokkregényt” tudtommal még nem írtak, érdekes, hogy az anyaországi irodalomban már a panelvilágok hőskorában, az 1970-80-as években jelentek meg művek e témában, a románok pedig rendszerváltás után “húztak bele”, nekünk, erdélyi magyaroknak viszont mintha lemaradásunk lenne. Persze, nem akarom azt állítani, hogy a Huszonnéggyek én találtam fel a székelyblokkos spanyolviaszt, Tar Sándor egy vízszintes utcában már rég megírta azt, amit én most egy függőlegesben próbáltam.

- A Huszonnégy panelházát s a benne élő lakók életét mennyiben ihlette meg egy ténylegesen létező panel és valóságos hús-vér figurák?
- A regény fiktív teret mutat be, de igyekeztem tipikus figurákat teremteni, vagyis a könyvnek van szociojellege, mint ahogy van mágikus realista is… Amúgy én magam is panelben lakom 30 éve, ugyanakkor egy sor történetet, élethelyzetet gyűjtöttem/lestem el udvarhelyi, csíkszeredai, gyergyói, szentgyörgyi blokkos környezetben, vagyis igyekeztem úgy írni, hogy az érvényes legyen a Székelyföldön bárhol. Ja, a székelyföldi jelzőt inkább csak azért hangsúlyozom, mert egynyelvű környezetet mutatok be, a székely identitásváltást: hogy mi történik, amikor az ember az 5000 négyzetméteres falusi bennvalóból beköltözik 50 négyzetméterre… S hogy melyek ennek a mai “szövődményei”.

- Milyen visszhangot keltett a regényed, és ez hogyan viszonyul ahhoz, amire előzőleg számítottál?

- Olyan visszajelzés is jött, hogy sok a vulgáris/obszcén kifejezés. Igen, van néhány, jelzésszerűen, hogy így beszélünk, ezt az élet-nyelvet éljük meg. És jó az, hogy páran magukra vélnek ismerni az egyes alakokban. Pontosan erre számítottam. Nem, botrányra nem. Az irodalom már nem botránytéma.

- Ha kiadót vezető szerkesztő volnál és a szerző, aki nem te vagy, azt javasolná, hogy második kiadásban is dobjátok piacra a könyvet, hogyan döntenél, milyen megfontolások alapján?

- Erre érdemi választ nem tudok adni, de azt látom: hogy melyik könyvből lesz sikerkönyv, az csak felerészben múlik az íráson magán, fele a marketingen. A könyv is egy termék, áru, amit reklámozni kell, hogy el lehessen adni. A kiadónak és a szerzőnek együtt. Korábbi könyvem, a Laska Lajos két kiadást ért meg (pontosabban: megért egy második, változatlan utánnyomást), és ez jórészt annak volt köszönhető, hogy nagyon sok könyvbemutatót bonyolítottunk le, ha jól emlékszem tizennyolcat Erdély- és Magyarországszerte. Ezt a Huszonnéggyel is igyekszem tartani.

(Kérdezett: Cseke Gábor, az interjú teljes terjedelmében a KáféFőnixen olvasható.)