Simon Judit

Simon Judit

Új eseménysorozat: Élő Várad!

Izgalmas eseménysorozat indult útjára Nagyváradon február 5-én Élő Várad! felkiáltással. A cím többértelmű: a Várad kulturális folyóirat szerkesztői és szerzői találkoznak, beszélgetnek a közönséggel, a fiatal költők, írók, dramaturgok felolvasnak alkotásaikból. Másik értelmezés, amit Tasnádi-Sáhy Péter irodalmi szerkesztő is hangsúlyozott: Nagyváradon 2016-ban is „termelődik” kultúra, az Élő Várad egyik célja, hogy „közösen és gátlások nélkül” éljük meg ezt. Szűcs László főszerkesztő azt ígérte, a tartalmat bővítve időről-időre újabb eseményekkel jelentkeznek majd, hogy pontosan milyen rendszerességgel, később döntik el.

Interjú Tompa Andreával

Író, színikritikus, a Kritikusok Céhe elnöke, Kolozsváron született, Budapesten él. Első regénye, A hóhér háza 2010-ben jelent meg. Kolozsvári regénynek nevezték, mert egy kamaszodó lány szemszögéből mutatja meg Erdélyt, a romániai diktatúrát. Idén jelent meg a második regénye Fejtől s lábtól címmel.

- Elment, visszajött, befutott egy karriert, megjelent a második regénye. Mindkét könyvében visszatér Erdélybe. Mi az, ami egy Budapesten élő, elismert színházi szakembert arra késztet, hogy olyan regényeket írjon, melyekben az Erdélyben – ha képletesen is – megélt történeteket dolgozza fel?

- Az elmenetelek és a visszajövetelek nem egyértelműek az én életemben. 1990-ben kezdtem tanulni az ELTE-n, és sokáig azt gondoltam, ha találok munkát, visszamegyek Kolozsvárra. A város légköre nem volt valami hívogató a 90-es években, tizenkét évig regnált a Funar nevezetű rosszemlékű, sovén polgármester. Akkoriban sokan elmentek a városból, és akik azon gondolkodtak, hogy visszamennének, talán nem tehették. Nem biztos, hogy konkrét akadálya lett volna a visszatérésnek, de az uralkodó légkör nem volt csábító ahhoz, hogy az ember friss diplomásként hazatérjen. Ugyanakkor folyamatosan jártam Kolozsvárra, az én elmenetelen soha nem volt végleges. 2008-ban hívtak tanítani az egyetemre, így megvalósult az, ami elmaradt a 90-es években. Azóta háromhetente járok Kolozsvárra. Az ember életében a döntések nem olyan egyértelműek és egyszerűek, az életünk sokkal képlékenyebb.
Az első regényem valóban egy zárt helyszínen, Kolozsváron játszódik. Mindig meg akartam írni a gyerekkorom és kamaszkorom történetét, ami némiképpen az apám története is. Három főszereplője van: egy meg nem nevezett diktátor, a főhősöm édesapja, és a főhős, a fiatal lány, aki gyerek, kiskamasz, majd nagy kamasz. Mindig úgy éreztem, ezt a történetet meg kell írnom, hiszen életem első 18-19 évét ez a korszak határozta meg.
A második könyvem kolozsvári tere sokkal relatívabb, mert a Fejtől s lábtól a múlt század elején játszódik, amikor Kolozsvár és Budapest között nemhogy nincs határ, de versenytársai egymásnak. Előbbi egy nagyváros, egyetemmel, fontos intézményekkel, nagyvárosi ambíciókkal. Egyértelműen a legfontosabb erdélyi város és a második legfontosabb Magyarországon Budapest után, Pozsony előtt. Az a Kolozsvár érdekelt, amely Budapesttel vitatkozik, mely le akarja győzni a fővárost. Persze kisebbségi komplexusai vannak, mert mégis kisebb, nem az ország fővárosa, provincia is ennek előnyeivel és számtalan hátrányával. Azt gondolom, hogy a második könyv sokkal jobban hasonlít ahhoz a kettős léthez, amelyben élek Kolozsvár és Budapest között. Engem ez a térség érdekel, itt tudok jól tájékozódni.

- A könyveiről olvasva többek között az tűnt fel nekem, hogy a történetek fontos szereplője a zsidóság. Miért?

- Ennek a könyvnek két hőse van: az egyik – az egyszerűség kedvéért – székely, református férfi, a másik egy nagyenyedi származású zsidó lány, aki a saját családjában az első generációs értelmiséget képviseli. Mindketten orvosnak tanulnak Kolozsváron, és ez a könyv az ő történetük, mondhatni ők mesélik el a velük és körülöttük zajló eseményeket. Számomra fontos az olyan szereplő, akinek az identitása elég bonyolult. Ő egy olyan zsidó lány, aki az enyedi kollégium eminens diákja, mindenképpen egyetemen akar tovább tanulni. A század elején már a nők is járhatnak egyetemre, de ezt a családok nem fogadják el könnyen, ezért szakítania kell a családjával. Ennek következtében bizonyos értelemben a zsidósággal is szakít, hiszen egy hagyományos zárt családban, ahol valamelyest vallásos nevelést is kapott, abban a korban nem elfogadható, hogy tovább akar tanulni. Revízió alá kell vennie saját identitását. Ő több szempontból is emancipálódik. Másik tényező, amiért a zsidóság a könyv fontos szereplője, az, hogy a kolozsvári egyetem valamennyi karán, de különösen az orvosin ekkor, a századelőn meglehetősen nagy számban vannak zsidó származású tanárok, és feltűnően magas a női hallgatók között a zsidó származású lányok száma. Ez abból adódik, hogy a század elején a nők nem sok pálya közül választhattak: az egyik az orvosi volt. A tanulni vágyó nők körében szinte adta magát az orvosi egyetem. Úgy vélem, jó alkalom az identitásról beszélni, ha olyan származású hőseink vannak, akiknél ennek meghatározása nem könnyű és nem egyértelmű. A másik hősöm szintén bonyolult eset, mert a csángóföldről származik az édesanyja. A csángóság is különös identitás, nem is tudjuk pontosan, mi az. Közben mindketten elsősorban magyarok lesznek, különösen az első világháború után minden identitás a „porba hull”. Erdélyben 1918 után, a legfontosabb identitás, tulajdonság az, hogy valaki magyar. Engem mindig az érdekelt, hogyan definiáljuk magunkat, hány féleségből vagyunk összerakva, hisz elég bonyolultak a mi felmenői ágaink. Az is érdekel, hogy pszichológiai fogalommal kifejezve, milyen identitás-repertoárt dolgozunk ki magunknak. Sokfélék vagyunk vallási, etnikai, társadalmi osztályok szempontjából. Erdély csodálatos terület arra, hogy ezekről a kérdésekről gondolkodjunk, beszéljünk.

- Amikor a regény hőseit választotta, közrejátszott az, hogy ismételten politikai okok nyomán félteni kezdték a magyarok identitását, ismét felvetődik a zsidókérdés, és másokat okolunk az értékvesztések miatt?

- Egy író, ha nyitva tartja az érzékszerveit, nem tudja kivonni magát abból a világból, amelyben él, ami körülveszi, és itt akár a napi politikára is gondolhatok. Ezek befolyásolnak abban, hogyan és min kezdünk el gondolkodni, mi a fontos számunkra. Erdélyiként élve Budapesten azt érzékelem, hogy a magyarországiak számára az, hogy erdélyi, leíró és egységes meghatározás, és úgy gondolják, hogy e mögött egyelten és egységes identitás van. Amikor bemegyek az elsőévre és megkérdezem a diákjaimtól, hogy honnan érkeztek, kik ők, elkezdünk ismerkedni, amint megszólalnak a különböző dialektusokban, azonnal látható, hogy öt erdélyi, öt különböző identitás. Minden, ami egységesít minket, az egy hamis kép. Attól vagyunk érdekesek, hogy különböző emberek vagyunk. Mégis van bennünk rengeteg közös: múlt és jelen. Számomra különösen a második könyvben rendkívül fontos volt feltárni egy olyan magyar világot, amiben rengeteg olyan értéket találtam, amivel azonosulni tudok; kulturális, tudományos, szellemi értéket. Amikor revízió alá veszünk egy olyan kérdést, hogy ki, mi a magyar, kétféle „dolgunk” van: megpróbáljuk felfedezni a múltunkat, és azon belül azokat az értékeket, melyekkel azonosulni tudunk és amelyekre büszkék lehetünk. Másrészt foglalkoznunk kell azokkal a traumákkal, melyeket elődeink sem dolgoztak fel és mi is hordozunk. Itt elsősorban a Trianon-traumára gondolok. Ez azt jelentené, hogy elkezdjük megdolgozni a múltunkat, igyekszünk megérteni a maga bonyolultságában és fájdalmában is. Így menekülhetünk meg attól, hogy pusztán mítoszokat teremtsünk. A mítosz mögött nincs tudás, nincs ismeret, hanem hamis kép és képzet.

- Az fogalmazódott meg 89 után, hogy a színház már nem kell politizáljon, nem kell összekacsintson a nézőkkel, hanem az esztétikum felé kell forduljon, a maga színházi nyelvének kidolgozására összpontosítson. Napjainkban vissza kell-e térjen a színház a politikai, társadalmi kérdésekhez?

- Minél problematikusabb egy társadalom, abban az értelemben, hogy mennyire jól működik a demokrácia, mennyire érezheti az egyén biztonságban magát, mennyire támaszkodhat a közösségre, van-e jövő számára, mennyire összetartó a közösség, annál inkább a művészet feladatának érzi azt, hogy belépjen és elkezdjen hozzászólni a társadalmi kérdésekhez. A nyugati, szerintünk jól működő társadalmakban is gyakran látunk olyan színházat, ami hozzá akar szólni ezekhez a kérdésekhez, hiszen mindenhol vannak társadalmi gondok, amelyekről a művészetnek valahogy gondolkodnia kell, érzékennyé kell tennie ezekre a világot. A színház 89 után hosszú ideig talajvesztett volt, nem tudta, merre kellene mennie, mi lenne a feladata, nehezen találta meg a szerepét az új társadalmi rendszerben. A 2000-es évektől az érzékelhető a magyarországi színházban, hogy a színház ismét próbálta megtalálni azt a szerepét a közösségben, amellyel nem elsősorban vagy kizárólag esztétikai, hanem inkább kommunikatív feladatot lát el. A színház, mint kommunikáció, mint az emberek közösségének egyik motorja léphetett fel. A színház mindig elkezd politizálni, amikor hanyatlani kezd a társadalom, romlik a nyilvánosság, sérülnek a szabadságjogok. És a színház sokkal gyorsabban tud reagálni, mint film, vagy az irodalom. A színháznak megvan az azonnalisága, az irodalomnak viszont időre van szüksége, hogy megeméssze a történéseket, hogy rálátása legyen az eseményekre. A színház egy nyersanyagot is meg tud mutatni, akár dokumentarista előadás formájában, és azt kéri, hogy erre a nyersanyagra válaszoljon a néző. Az irodalom, ha valahogy azonnal és nyersen reagál, gyakran inkább újságírás lesz.


Az interjú teljes terjedelmében az Erdélyi Riportban olvasható

 

 

Subscribe to this RSS feed