Székely Ferenc

Székely Ferenc

Beszélgetés Burján-Gál Emillel

70 éves lett Burján-Gál Emil költő, szobrászművész, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgettünk.

– Mindjárt a háború után születtél Gyergyó­szentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!

– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig.

Beszélgetés Tar Károllyal

 – Újból beleolvastam a Viselkedjünk c., 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Szerintem annyira fontos ez a könyv –nemcsak fiatalok számára –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban. Ön  mit gondol erről?

– Azt hiszem, e kiskönyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes. „Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek sajátmagának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon.”

Beszélgetés Kocsis Istvánnal

– Sokat fogunk beszélgetni íróvá válásának rejtélyeiről, majd drámaírói és történetírói munkásságáról, de kezdjük előbb gyermek– és ifjúkorával!

– Édesapám, amikor én megszülettem, a Szatmár vármegyei Ombodon volt tanító. A feleségem, Mónika biztatására – aki többet törődik gyermekkorom emlékeinek feltárásával, mint én; ilyen a jó feleség – megpróbáltuk megtalálni Ombodon a szülőházamat vagy a szülőházam helyét. Nem sikerült. Remetemezőre költöztünk néhány hónapos koromban. Onnan már vannak emlékeim. Egy hatalmas viharra is emlékszem, amely az iskolaudvar minden fenyőfáját derékba törte. Emlékszem első „fillentésemre”: édesanyám karjában ülve az ablakon néztem ki, amikor bőgni kezdett egy borjú, és megkérdeztem, hogy mama kell-e neki, és nem arra emlékszem, mit válaszolt édesanyám, hanem arra, hogy hirtelen világosság árasztotta el az iskolaudvart, s ebben a világosságban megláthattam első bűnömet.

Beszélgetés Kapui Ágotával

– Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről!

– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Én voltam a figyelmük középpontja, szeretetük tárgya, mindenki az én kívánságomat leste. Nagyanyám mindig azt főzte, amit szerettem és az ebédem mellől még végzős diákkoromban sem hiányozhatott a szelet csokoládé.

Beszélgetés Hadnagy Józseffel

– Kolozsváron született, de Dicsőszentmártonban nőtt fel, ott érettségizett. Meséljen gyermekkoráról, ifjúságáról!

– A keresztényeket is ellátó kolozsvári zsidó kórházban születtem. 1953-ban a szüleim Dicsőszentmártonba költöztek. Pista öcsémet és engem az apai nagyszülőknél helyeztek el Kolozsváron, amíg édesapám és édesanyám megfelelő lakást találnak az évenként gyarapodó családnak. Nehezen alakuló-fejlődő gyerek voltam, idegennek éreztem magam a betűk és a számok absztrakt világában. Emlékszem, édesapám gombokkal tanított számolni, és én nem értettem, mire való ez a hókuszpókusz. Miért kapnak a gombok más-más nevet, mint az emberek?

Beszélgetés Pomogáts Bélával

Otthon – Erdélyben

– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?

– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.

Beszélgetés Pethő László Árpáddal

– Kezdjük egy pontosítással: sokáig Pethő László néven publikált, így maradt meg az erdélyi olvasók emlékezetében, mégis most Pethő László Árpád néven jelennek meg könyvei. Miért kellett nevet változtatnia?

– Nevet nem változtattam, csak elővettem második keresztnevemet, az Árpádot, mely születésem óta megvolt. T.i a Magyar Irószövetségben van még egy Pethő László, aki csak prózát ír, és a névazonosság miatt döntöttem így.

Interjú Tófalvi Zoltán történész-íróval

– Erdély legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában, Korondon született. Kérem, meséljen gyermek- és ifjúkori éveiről!

– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is. Tamási Áronnak – a legnagyobb magyar írónk egyikének– intelme semmit sem veszített időszerűségéből: „Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége.” „Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, amelyen élünk és meghalunk.” Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Korond és a Sóvidék több kötetre tervezett helytörténeti és néprajzi monográfiája megírásra vár. Dédelgetem magamban azt az álmot is: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.

Beszélgetés Kenéz Ferenccel

Kenéz Ferenc 1944. március 24-én született Nagyszalontán. Olvasói körökben költőként, íróként, újságíróként, szerkesztőként vált ismertté. Első könyve az 1968-ban megjelent Fekete hanglemezek című Forrás-kötet. 1989-ben telepedett át Magyarországra. Sok műfajú alkotó. 1968–2008 között írt verseiből Nagyregény címmel jelentetett meg válogatást. 2012-ben tüntették ki József Attila-díjjal. 

– Abban a városban született, ahol közel másfél évszázaddal korábban Arany János látta meg a napvilágot. Büszke erre?  

 – Kérdés, lehet-e büszke az ember olyasmire, amihez neki akaratlagosan semmi köze? Kérdés az is: aki előtte született Arany Jánosnak, az nem lehetett büszke Nagyszalontára?

Beszélgetés Csávossy Györggyel

Az alábbiakban Csávossy György élete utolsó interjújából közlünk részleteket. A teljes életút-beszélgetés megjelenés előtt áll Székely Ferenc: Égbe nyúló kapaszkodó című, idei kerek évfordulós művészekkel készített interjúkötetében (Üveghegy Kiadó, Százhalombatta).

– A bor vagy az irodalom volt először életedben?

– Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg.

– Hát akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi a jó bor titka? 

– Erdélyben a legjobb borok Erdélyi-hegyalján, Arad-hegyalján és a Küküllő-mente borvidéken teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet. 

Subscribe to this RSS feed