Várady Emese és "versárnyéka"

Várady Emese: született 1939-ben, meghalt 1978-ban. Az egyetemen (1956-58 között) Szilágyi Domokos első szerelme, majd menyasszonya. Osztályszármazásának eltagadása miatt, az ötvenhatos események megtorlásának légkörében kizárják az egyetemről. Ápolónői szakiskolát végez, férjhez megy. Füzetnyi vers és emlékirat maradt utána. Tehetségét az életében bekövetkezett törések miatt nem tudta  a maga teljességében kibontakoztatni. Munkái adalékok egyben a Szilágyi Domokos-életműhöz.

Egy zöld levél

Itt van kezemben. 
Úgy megbújik, szinte odalapul. 
Minthogyha tavasz tündér küldte volna
Hozzám kedves levelezőlapul.

Szétfutnak benne az apró erecskék 
Mint nagy törzsünktől mi, az emberek 
Megbújnak benne kedves árnyas esték, 
S a kis erek közt zöld szövet remeg.

A széle recés. Aranyos kis fjordok 
Nyúlnak a napsugár mély ölibe. 
Kampós végében gubbasztnak a gondok:
Megkapaszkodni a fa kérgibe.

Elalvás előtt

Az agyam tán még dolgozni kíván,
Az ösztönöm jólesőn mond nemet.
Hideg van, és a hideg összehúzza
A fizika szerint a testeket.
Az előbb még gondolkozni akartam,
A kör szűkre, mind szűkebbre szorul,
Végül itt ül az ágyam peremén, 
És néz a lusta testre konokul. 
Én szendergek. És lassan behúzom 
Gondolatim kinyújtott csápjait 
Csak, mint a felhő macskabajuszon 
Rezzen meg játszin közelemben itt.
Oh, jó a semmi, boldogság a semmi, 
Megbújni lágyan ringató ölén, 
Mint elrévült elektron elmerengni 
A nagy áramkör kellős közepén. 
A generátor: az agy szendereg. 
A két pólus álmában megremeg. -
Pilláim: dinamókon a kefék -
A fehér párnán szinte feketék. 
A kapcsoló álmából felzörög, 
Kísért benne a megszokott örök 
Kötelesség: dolgozni kellene. 
De fejem mélyen fúródik bele 
A párna pihés toll rengetegébe. 
Most mintha szemem két hegy közül nézne 
Ki a világra nagy közömbösen, 
A pánacsúcs a láthatárt nem zárja, 
Befátyolozza csak szép csöndesen. 
Már lusta vagyok szememet kinyitni, 
Csak nagy hanyagul ki-kipislogok,
Szemhéjam meg-megrándul, 
Földereng bennem: tán tanulni kellene, 
Könyvet olvasni vagy templomba menni. 
Hagyjuk, különben nem számít ma semmi.
Csak a semmiben lehet boldog lenni.
 (A végén tényleg a semmi maradt.)


1956. Tavasz

A szememnek üde színek mesélték, 
Orromnak drága, terhes illatok. 
Homlokom szellői hűssé igézték, 
S az ajkam szinte beleharapott.

A fülemnek ezer hang orgonázta, 
(Föltámadási fenséges zene) 
Míg testem boldogan asszimilálta, 
A lelkem, jaj, az megfájdult bele.
 (Boldog lélek voltál.)


Egyedül

Egyre halkulnak testközelből kopogott morzejeleim
Talán egy földrengés közelebb hozna. -
Hátam mögött gyökerestől kitépett évek.
Hiába. A bűvös kör a homlokunk mögött
sosem szakad
lágy érintőben kibocsátani
egy tapintásnyi vonalat.

A hűség annyit ér,
mint egy kötelező és szórakozott
jónapot.
Nem tudok keveset adni magamból.
S te ingerülten rázod le magadról
- méretre készült lélek -
ezt a pontatlan és csapongó 
és fölösleges segítséget.

Betakarítom maradék erőmet 
felforgató szelek elől. 
És készülök a holtig tartó 
együttlétre.

Egyedül.


Mini-tűnődés kánikulában

Lám, itt az élet e pohárnyi sörben,
szélén szökik a habzó érzelem,
kortyolni kell, és nem is eltűnődve, 
mert pattan a hab buboréknyi lelke, 
s marad kétujjnyi keser-értelem.


Frontbetörés

Tegnap
nyakamba hurkolódott 
minden
következtetés.
Ma:
bölcs egyenlet
lett.

Az egyik oldalon 
az univerzum. 
Másikon: én,

a függvény.


Búbos banka

Elémbe pittyent az úton. 
Megálltam. Megnézett jól: 
Milyen otromba lény! 
Aztán leírt egy tollas parabolát 
a levegőben. Ezt meg én csodáltam: 
Egyszerre ennyi félénkség és fölény?!


Búcsú Szilágyi Domokostól

(„Ha erdőn veszek el, ki sirat meg engem?"
Kodály: Székely keserves)

Mindig kész tények elé állított 
a magadban elvégzett
gondolat.
Gyilkolva teremtetted őket.
Egy alannyal s egy állítmánnyal
megsemmisítve minden egyéb
lehetőket.
- De most,
nem értelek -

Az őszi erdő: ravatal neked,
a vércukor: kivonni való
giccs-szirup,
az enjambement
szótagközépen
asphyxiába fúl -
(vagy kínrímben kimúl?)

Hogyan tovább?

Szedelőzködni kell, 
árnyékod nem őrzi 
a földet.

A történelem nem húz ki
talán. -
Ha megtanultuk a szerkesztés
szigorú szabályait
Tőled. -

És még egyszer prózában

Ma megtudtam, hogy meghaltál. Minden ember egy megölt lehetőség. Az öregekkel általában, tárgyilagosan mérve: nem sokat veszítünk. De miért te? Úgy érezted, a következő lépéshez lejjebb találsz csak szilárd pontot? Meg tudtad te ezt ítélni? Csupán azért, mert ismerted az ítéletalkotás bűvészetét? Volt még egy tényező: az előre nem látható. Nem igaz, hogy a jelen fényt vet a jövőre. A jövő: nincs, a jelen bizonytalan, csak a múlt visszapillantó tükréből kap némi fényt.
Nem csak te hagytál el engem.
Volt egy szemhunyásnyi idő, egy lábakelt pillanat, amikor én: nem akartalak megtartani. Hiúságból. Mert mások is szépnek láttak, és mert te olyan lenyűgöző és kérlelhetetlen módon tudtál okos lenni, hogy ebben a fényözönben nem láttam önmagamat. És mert tudtad a dolgokat mindig olyan kegyetlenül nevén nevezni? Nekem csak a helyeslés maradt Ezért írtam fel sértéseidet (?): Mene Tekel (?), lángoló betűkkel, hogy el ne felejtsem.
És amikor szerencsétlen lettem, gondolatban térden csúszva könyörögtem vissza halk-biztonságos-jó szavaidat. Nikotinos ujjad simogatását. Vékony alakod támogatását. Mentem az utcán sírva, lehunytam a szemem, és hinni akartam, hogy van telepátia.
Akkor döntünk az életünk felől, amikor még erre (tapasztalat híján) képtelenek vagyunk. Amikor képesek lennénk, már nincs lehetőség. Még egy egérlyuknyi vészkijárat sem. Aztán mert gyermekeim lettek és élnem kellett: ragasztgattam egy fecskefészeknyi nyugalmat magamnak. Egy kis jogot arra is, hogy megrójalak. Miért iszol? Elfelejtettem, hogy ami nekem csak nehéz, az neked teljességgel lehetetlen. Te sohasem fogalmaztál volna ilyen kisvonalas füzetbe való mondatokat.
Csak remekműveket.
Aztán lassan képtelenségnek kezdtem érezni, hogy többé sohasem látlak. Meg kell mondanom, ki kell magyarázkodnom.
Üzengettem érted.
Valószínűleg legyintettél rá. Te már akkor a lényeget: saját csontvázadat tapogattad alkoholtól remegő ujjaiddal. És most a sírban vagy. Te szeretted az ilyen visszavonhatatlan, másképp meg nem fogalmazható ítéleteket. Leegyszerűsítetted a világot. Egzakttá bontottad az érzelmeket. Különös, egyedi, logikus és időszerű ábránd a huszadik század egyik legfélelmetesebb képe. Az, amit te műveltél: atomfizika a költészetben - a szubnukleáris kutatásokig. Ha utánad tudnék menni: átlépném az életemet. Én hiszem: a dolgok lényege nem azonos a dolgok logikai vázával. Akkor inkább azt mondom: nincs egy lényeg. Csak millió sok van.
Most például a millióból csak egyet érzékelek: koszorúid fenyő- és virágillatát a Házsongárdi temetőben. 
Isten veled.
1976. XI. 7.