Bodor Pál és "versárnyéka"

Bodor Pál: 1930-ban született Budapesten, ugyanitt halt meg 2017-ben. Egyetemi tanulmányait Bukarestben és Kolozsvárott végezte. Több napilap szerkesztőségében dolgozott, az Utunk belső munkatársa is volt, majd az Irodalmi Könyvkiadó magyar  részlegének főszerkesztője, később ő indította meg a bukaresti televízió magyar nyelvű adását. 
A nyolcvanas évek közepétől Budapesten telepedik meg, a Magyar Nemzetben Diurnus néven éveken át napi jegyzetrovatot szerkeszt. Jelentős prózaíró. Verseit fiatalkori eltévelyedéseknek nevezi, ám azok az erdélyi költészet sokszínűségének sajátos darabjai.

Mese-éjszaka

Rézfejű molnár, hulló égboltú éjszakákon téged látlak, öreg,
kongatod mozsár fejedet, gyermekmeséim zord alakja,
cintányérból vacsorázol, üllőn ülsz és a hold
mint hideg borogatás
mint fehér nyakkendő bogja
mint tejfel-csepp a tinta közepén
lassan lecsorog rád;

Ó, gyermekkönyvem kedves, bolond rajzolói,
teleírtatok:
zöld mesék pázsitján meggyszín-csőrű gólyák
és rozsdafolt-lila sündisznók
és valószínűtlen-violaszín fecskék -

be szép volt az a nem-igaz világ:
mintha álmok pillangóztak volna a könyvre,
mintha nagyapáinkat nem mosta volna el fényképpé az idő,
mintha a dolgokat rendbe lehetett volna hozni rajzokkal,
mintha a forradalom nem gázolt volna el virágokat, verseket is,
nem-rajzolt-virágokat;

mohaszínű csöndben gondolok vissza rátok, pirosorrú mesék,
egy csillag - szálán a pók - leereszkedik lassú-sebesen
és nekiállok könyveket rajzolni
valószínűtlen viola fecskékkel

Paráznaság

Hát persze, hogy parázna vagyok, még a gyümölcs húsába is úgy harapok,
és úszni a bőerejű és ellenálló testű folyóban is úgy úszom,
és a szemem is más szemekben úgy mártja meg magát:
hát persze, hogy  parázna vagyok, ivarérett
    jelzőket nyilazok ki a világba,
és azon tűnődöm ébredés előtt,
milyen gyermekem lenne,
    ha nyírfa,
    ha az ősz,
    ha láng,
    ha szűz
        lenne az anyja.

Homlokom madarai

Megkérgesültél, homlokom. Agyagráncok
barna vonalai, ékírásai, hogy futtok át
tízezer éveket - s fölöttetek parti fecskék
olyan örök repüléssel szállnak, mintha
soha földet nem értek volna -

talán valóban soha le nem is szálltak
ezek a gyönyörű meleg lövedékek,
itt repülnek homlokom agyagráncai fölött
napsütötte múltakban, esőverte múltakban:

emberszem-alakú madarak.

Hazatérő útirajz

Ne higgyétek, hogy csak a délszaki, buja szók csábítanak
s a merész áttételek liánjai közt gomolygó különös illatok mámorát vágyom,
ne higgyétek, hogy a költői képek rikító egzotikuma izgat,
de a furcsa ízeket és idegen aromákat,
    mint a távoli világok földrajzát,
    megösmerem és megtanulom;

a poétika világrészeit nékem be kell utaznom,
a költészet fővárosait megcsodálom
és buzgalommal bebarangolom a rejtettebb ösvényeket is;
az impresszionisták vízfestékein fölfénylő
    révedező és dologtalan ragyogást is megfigyelem,
- és tőlük is tanulok, barátaim,
mint a véletlenekből a törvények alkotója.

Utazó vagyok én: anyanyelvem tolmács-szolgája minden idegen szó,
    és önmagamhoz híven hallgatok minden idegen hangzást,
de minden útról hazavágyom s hazaérek rendületlen hittel és bizalommal,
hogy nem térek meg üres iszákkal,
s nem csupán préselt virágok és tűre tűzött csodabogarak az én kincseim;
nemzetem, ez a bölcs, tanulékony iskolamester
imigyen tanulta meg a hegedűt idegen kézből
és citeráján így zengtek fel Bach bűvös futamai,
a görögség garmada kincse így jutott el szívünk táraiba,
így tettük a más szépségeket szebbé
    a mi asszonyaink és férfiaink lelke termékeny anyagával,
és olvasztottuk ki a hiú csillogásból a nemes érceket is.
Nem keresem messzi tájak itthoni ikreit én;
lám, nem a buja délszaki szók meg a képek
    csábosan érett ízeit ízleli ínyem,
a romlott, rossz, rafináltakat gyűlölöm tiszta szívemből,
nem vagyok ínyenc s a burkok külcsínje nem szédít,
s bárki hazudja - utánzó nem vagyok én,
s nem igazítom ajkamat távoli dalra -
azt kutatom csak, ha ritkán kitérek a honni
tájból a távolok más zsivajába:
hol az a szép, mit e nép is a szívébe véshet,
hol az a hang, mit e népnek is hallani kell!
És bizonyítani örökkön zengő szép anyanyelvünk
    végtelen húrozatát -
    hogyne is kapnék a húrba a mélyen
    és a magosan szóló részeken is -
így a szabadvers nagy iramában is forrón
zúg föl újólag népdalaink üteme;
nem hiszem én, hogy mi jó muzsikával
    jó magyar fülnek is édesen szól
    avagy ismert, nagy robajokkal harsog a harcban elöl
    s benne az elme jó igazára talál -
    nem hiszem én, hogy az nékünk rossz s idegen...
Ám hiszem azt, hogy az ősi poézis mély gyökeréhez
lehajlik a csúcsról az ág és a népnek
    friss talajában újólag meggyökerez!
És hiszem azt, hogy iramló időkben a nyelvünk
melyben a tartalom sűrű vére kering,
mondatok és szavak kristályos rajza ragyog
s melyben a benső ritmusok dobaja dübörg -
gyönyörű nyelvünk lelke képes e kornak
bő áramában a legszebb kincseket adni...

Áldott asszonyom

Tömzsin totyogtál,
kicsi pingvin,
kacsáztál - csisz-csossz - át az utcán,
vigyázva léptél át a buckán,
gólya nem hozta volna jobban,
úgy vitted őt, ringó hajódban, 
s azon a két vékonyka lábon
áthoztad óperenciákon -

járásod sose volt oly könnyű,
mint mikor hordtad terhedet -
s a föld mégis csak tealattad,
csak tiértetek remegett.

Gyermekünkre

Micsoda izzás, gyönyör heve szül meg,
a testek s lelkek eggyé hogy hevülnek,
míg megfogansz egyetlen kis petében,
az ezertitkú, forró anyaméhben,
mely varázslatos, csöndes csoda-lombik,
hol minden épül s minden újrabomlik,
téged-szolgálón zsonganak a sejtek,
az idegek - s a gondolat, a rejtett
bűvészanyag, mely elmévé szilárdul 
kis fejedben osonó fényből, árnyból. -
Ó, mennyi hő, ó, mennyi elemésztő
forróság kell - és mennyi a merész nő,
ki tudva tudja: beleég a hőbe,
s a kínt is tudja, tudja jó előre,
és mégis lágyan odaadja testét,
hogy éretted, kis gyermek, jól szeressék,
és már a násznál, csókok közben, titkon
reád gondolva örvendez a titkon,
s a férfira sugárzó édes vágyban
már édesülő édesanya-vágy van -
s már előbb is, a lányban is, az első
fiút ha várja, remegve, míg eljő,
s a táncban is, az ártatlan mosolyban,
a kacérságban is már ez a gond van,
a csitri lányok naplófüzetében,
mit rejtegetve őriz szent szemérem,
a friss ruhában, fényre fésült hajban,
az első jóban és az első jajban
már ott vagy te, ott van vágy-írta képed,
mert minden, minden érted van, teérted.
Micsoda izzás, gyönyör heve szül meg,
a testek s lelkek eggyé hogy hevülnek,
míg megfogansz egyetlen kis petében,
az ezertitkú, forró anyaméhben,
micsoda hő, olvasztó napmelegség,
hogy életed ott titkon megszülessék!

S micsoda semmi, hideg perc elég már,
egy lőtt golyó, egy széttépett idegszál,
egy vérerecske pattanó halála -
és kezed hűl s nem nézel már anyádra,
s amíg az óra néhányszor ketyeg még,
elvész belőled minden hő, melegség,
és visszahullsz a formátlan anyagba,
- fehérje, mész - s még emlékszünk hajadra,
tekintetedre, gyermekünk, szemedre,
ahogyan néztél, szinte már nevetve,
és emlékszünk még hangodra, hogy felrítt,
sírás még úgy nem vidított föl senkit...

S már emlék vagy - már hűlt anyag vagy régen,
neved, ha van csak vegyi képletképpen,
és nem vigasz, hogy itt vagy, lent a földben,
és nem a mennyben - szent, de hideg ölben.

A fának könnyű

A fának könnyű: építi magát,
és minden tettét ösztönére bízza –
csak boldog-balgán a magasba nő,
és gond nélkül is minden rostja tiszta.

A fának könnyű. Gyorsan nő. Merészség
sem kell hozzá: a levegőbe nő,
pompás látvány, s nem kéri, hogy megértsék:
erőfeszítés nélküli erő…

Nem készít tervet külön minden ághoz,
és nem is nyomja semmiféle emlék,
csak ösztöne emlékezik s utánoz –
és létében nem rémíti a nemlét.

Varietas delectat

Valóban, csak egyszer halok meg, és mégis
Más lezuhanni a tizenharmadik emeltről
És más befulladni télen a Dunába és más
Sziklaomlástól megköveztetni és
Megint más, ha tőrszúrás döfi át gégém
És mint borosüvegből kotyogva az ital
Gorgolyogva, vörös-habosan elfolyik életem –
És megint más karóba húzatni és más
Áramütéstől elégett szívvel megmeredni feketén
És újfent más hernyótalp alatt daraboltatni,
Benzinben ellángolni elevenen, hajszálanként,
Fölkunkorodni az aszfalton mint a szalonnabőr,
Vagy tízezer kilós gépkalapács alatt
Fehérje-péppé visszafúlni ismét –

Még a halál is milyen iszonyú gazdag!