Hegyi Endre és "versárnyéka"

Hegyi Endre: sz. 1916, Nagymajtény–1995, Budapest) – költő, műfordító, nyelvész. Középiskolát Nagykárolyban végzett, magyar–román nyelv és irodalom szakos tanári diplomát a kolozsvári egyetemen szerzett (1942). Tanári pályáját a kolozsvári gép­ és villamosipari középiskolában kezdi, 1947-­től Magyarországon folytatja, 1953-­ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemre kerül, tanszékvezető tanár. Első írása a Jóbarát kolozsvári ifjúsági folyóiratban jelent meg (1931). A Termés írói körébe tartozik. Írói pályája során a Pásztortűz technikai szerkesztője (1942), az Erdélyi Iskola főszerkesztője (1944), a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) kolozsvári Világosság című napilapja kulturális rovatának szerkesztője (1946–47). A Jóbarát, Magyar Lapok, Brassói Lapok, Keleti Újság, Pásztortűz, Erdélyi Helikon, majd az Utunk munkatársa. Mint műfordító jelentős szerepet vállalt a román–magyar kapcsolatok kiépítésében. Munkatársa román költők Budapesten megjelenő versválogatásainak. Erdélyben megjelent munkái: Napóra (verseskönyv, Kolozsvár 1938); Címer (verseskönyv, Kolozsvár 1942). Válogatásunk az 1986-ban az Eötvös Könyvek kiadásában megjelent Fenyőtoboz című válogatott versgyűjteményéből készült.

(Cseke Gábor összeállítása)

Fenyőtoboz
 
Parányi törzs,
egy ujjnyi hossz,
fenyővirág,
fenyőtoboz.
 
Így mondom én
fenyővirág,
habár olyan,
akár az ág.
 
Illata nincs,
rőt vértezet
födi színes
szirom helyett.
 
A zöld között
milyen fakó,
de télidőn, 
ha majd a hó
 
beföd mindent,
ezüstporos
lesz a sok rőt
fenyőtoboz.
 
Jeges fenyő
ágairól
virágként függ
s fagyban virul
 
megannyi sok
fenyőtoboz,
téli gyöngy, mely
nem illatoz,
 
hóval födve
kívül-belül
virágoktól
idegenül.
 
Darvak
 
Darvak hullámzó vonala
leng át a hajlott égen.
A fűben, mint kígyó hasa,
árnyuk kúszik sötéten.
 
Kurrognak fent, a rönk s a kő
fülel, de meg se mozdul,
néma szívükben költöző
vágy dobja ver bolondul.
 
Szellő fodroz  a láp taván,
a hínár bőre borzong,
s míg leng a légi karaván,
leselkedem, mikor bont
 
szárnyat a görnyedt fűzfasor,
s a rozzant ház mögöttem,
éppúgy, mint régen, amikor
fűláncból kört kötöttem.
 
Még zúg a vér, még tép vadul,
de nemsokára csend lesz,
egy hulló ág odasímul
ölembe tett kezemhez,
 
s így maradunk egy távoli
útra örökre készen,
a darvakat fent elfödi
a felhős ég egészen,
 
s nem szól nyomukban csak a dob,
vándor parancsa délnek,
azok szíve beledobog,
kik lent már rég nem élnek.
 
Májusi kék ég
Dsida Jenő emlékezetére
 
Ragyogó hajnalon jött meg a május,
illatos rétek és erdők honából,
kerget a véred, hogy lombjuk alá juss,
gépkocsizajtól jó messze ki, távol.
Kék ég feletted és haragoszöld lent - 
városi ember már ennek is örvend.
 
Jókora út gyalog innen a Hója,
bár csupán kőhajításnyira látszik,
mentünkben kisért szűk medrű folyója,
a Szamos, oldalán keskeny csapás vitt -
Ha fáradtunk kissé, jutalom vár most,
soha nem láttam ily szépnek a várost.
 
Szent Mihály temploma magaslott messze,
és sok-sok torony még, százados őrként -
kereszt vagy csillag, mind drága ereklye,
örökség nékünk a testvéri törvény.
Iratlan parancs és intés felettük,
ősi hitünket, jaj el ne feledjük.
 
Ott túlnan a Bükk, míg balra Mezőség
dombjhai néztek a napba vidáman,
jól kinyújtózva, hogy fénybe fürösszék
testük csodáit - ó mennyi varázs van
e virágos táj nyers színtengerében,
felhők sem festenek szebbet az égen.
 
Májusi kék ég! Be különös minden,
a parki fasor s a kis Malomárok,
vasárnaponkint már ünnepi díszben
sétálnak vígan kint nevető párok - 
Pompázva csillan a nyárfák megett meg
eleven csokra a népviseletnek.
 
Kalotaszeg és Csík lányai lépnek
kart karba fonva, mint otthon a táncban,
most elfeledik, hogy messze, cselédnek
űzte el sorsuk e zajgó világban - 
Mostoha létükön túlkél a móka,
vérükben van ez már ősidők óta.
 
Túlkél, s nézd, szárnyal, át füvön, virágon,
cél nélkül, messzire, ma nincs gát s irány,
Házsongárd fölé is lágy glóriát vont
e tavaszi mámor, mely élni kíván -
Pitypang nyit ott, hol ölnyivel lennebb
kriptákba rejtve a holtak pihennek.
 
Nyíljatok, zsongjátok körül a Költőt,
a drága testvért, ki búban, örömben,
harminc s egy rövidke évet, ha töltött
közöttünk s alszik most kriptai csöndben -
Szépért rajongott e tört földi pályán,
s énekelt angyalok víg citeráján.
 
Hirdeti fennen még csontja mögött is
- mely lassan maroknyi hamuvá porlad -
az örök szépet, mely annyi erőt visz
lelkünkbe s amelyet el nem tiporhat
semmi e földön, míg sárban, salakban,
egyaránt tisztuló vágy s akarat van.
 
Májusi kék ég! Szédítő magasság,
eget és földet nagy, összekötő híd,
szeplőtlen derűddel teltig itasd át
minden kis parányi élő szívét itt -
Teljen meg s derüljön ki pezsdülő vére,
piros virágként az útak kövére!
 
Boszorkánytánc
 
Az éj az égen szertefolyt,
sárkány nyakából nőtt a hold,
hétfelé csapott szét feje,
s kék lánggal fújt szobánkba be.
Közöttünk ült a félelem,
az asztalon, a székeken,
s ha megreccsent a régi pad,
lapultunk, mint vackán a vad.
Siralmas, pusmogó beszéd
szűrődött át a nagy, sötét
szoba falán, mint szörnyű jaj
fojtott hangja, a párnaalj
sem volt már biztos rejtekünk,
éreztük minden árny nekünk
szegzi gyilkos tekintetét,
s nem bújhatunk el semmiképp.
Ilyenkor – mondta nagyanyám,
s baljóslat ült minden szaván –
kénesőt fújva szerteszét,
seprűk kelnek útra - eszét
veszti, ki csak felbámul is
meglesni, kit és merre visz
e seprűhad, lidérci fény,
csűrök és górék tetején.
Számláltuk mind a perceket,
szívünkben hideg rémület,
s éreztük: lassan megtelik
a szemünk könnyel, reggelig
kuksoltunk így, agyonriadt
három gyerek, a virradat
zárta le csak fáradt szemünk,
s vért adott másnap tehenünk.
 
Havasi táj
 
Ha villog is messzire hószegélyes hegycsúcs,
árnyékától terhesek odalent a völgyek,
itt kit se félts, amikor fadöntő vihar dúl,
sűrűbb azok sora, kik hang nélkül kidőlnek.
 
Láttam a katonát
 
Láttam a katonát harcba vitetni
repülőgépen, gépkocsin, vonaton –
s jött volna szegény gyalog is vissza,
de ott maradt lába a doni havon
 
Szerelem
 
Vegyül a kékkel a sárga,
hogy zöld legyen,
bókol a pitypang virága,
hogy fölvegyem,
 
izzik a szikra kövéren,
míg lángra kap,
buggyan a mosoly a szájon,
és átragad,
 
lüktet a nap piros szíve
a kék egen,
átönti ritmusát vígan
a véremen,
 
véremből véredbe átcsap,
és belevész -
a legszebb titok így ejt meg,
az ölelés.
 
A Szamos mellől
 
Hogy szól a nóta?
A Nagy-Szamost, haj
köd lepte be...
(Messzi hegyeknek,
erdős völgyeknek
fehér köde.)
 
Szállott, terengett
álmosan hangunk,
fogyott a bor -
kedélyre, hangra
rátelepült
az alföldi por.
 
Károlyi tájon,
perzselő nyárban
dél s est között,
lágy énekszóra
éledt a távol,
a víz s a köd.
 
Csillant hűs habja,
hogy csobogtassa
a képzelet,
magával sodrott
s végül Kolozsvár
partjára tett.
 
Acél hídján, ha
megyek s nézem a
kamasz Szamost,
eszembe villan
az a kép, mikor 
a nóta szólt.
 
Ködfoszlányokat
Gyalu felől friss
szellő sodor,
s véle megbolydul
bennem a régi
alföldi por.
 
Eltűnt
 
Eltűnt, talán még tíz évvel ezelőtt...
A sétányok fái s a járókelők
ismerték jól, tavasztájt különösen
boltívek hűs mélyén és fent a hegyen
gyakran látták, amint járt-kelt, szimatolt,
s itt a a napfényt, a drágagyöngyű bort.
Tudott örülni egy derűs mosolynak,
rügynek, virágnak, szép emberi szónak,
minden új napja új izgalmat hozott,
lelkében dac, gúny, kétség váltakozott,
nagy titkokat kémlelt, s ha csókra lesett,
egy kézérintéstől már megremegett,
és arcába vér szökött, forró, piros,
hasonló a tűz falánk lángjaihoz -
Őt keresem, azt, aki voltam, mohó
kamasz éveimben valamennyi jó
emlék hősét. Tudom, utoljára szép
nagy köpeny borította - a tágas ég,
így ment el, hogy hova, meg se üzente.
Aki látta, vagy tud róla, jelentse.
 
Varjúcsapat
 
A Varjúvár közelében
varjúcsapat ring a szélben,
hátán egy-egy léghullámnak
méltósággal vitorláznak.
 
Sok feszített fekete toll
az égre jeleket karcol,
baljós jelek, üzenetek,
hó jön s tán a végső hideg.
 
Hó jön a Vlegyásza felől,
fuss - jelzik - a hideg elől,
fussunk el, de nincsen miért,
másokat is már utolért.
 
Sztána, 1943 őszén
 
Gesztenyék
 
Gesztenyefák mogorván tűnődnek
lábukhoz hulló gyümölcsük zaján,
koppannak az apró hangos pontok,
májusban kezdett mondatok után.
 
Szöllőszemek figyelgetik, mintha
a gesztenyéket ők sem értenék,
görcsösebben ülnek meg a száron,
ó megmaradni, élni, s érni még!
 
Normafa, 1956 őszén
 
Sirató ének
In memoriam Jékely Zoltán
 
Körülvettek a cintermek fejfái Téged
s a halál siralmai engemet
Rólad szól most e sirató ének
hogy onnan többé ki nem eresztenek
nincs irgalom ne is várd azoktól
kik rádkaptak (incselkedtél velük)
húsevő növényként a kosbor
átlyuggatja tested mindenütt
 
Szólaltatja e fájdalmas ének
a húrrá sodort sajgó ideget
utat nyit a visszafogott könnynek
s azon tartunk a sír felé veled
az esendőt siratja kiben óriás kélt
ha sújtások érték igaztalanul
a szentimrei templom fala remeg még
azt bünteti akit szeret az Úr
 
Neked e tavasz már nem nyújtotta zöldjét
s Valkón az őszről nem maradt levél
sírkertek csontjai hallatják a zörgést
ha a havasok felől elindul a szél
a Hideg-Szamos vize most igazán hideg lett
saját fagya elől szökik meg partjain
elönti kamráit a jajongó szíveknek
hol átforrósítja a fájdalom s a kín.
 
1982. április 1.