Németi Rudolf és "versárnyéka"

Németi Rudolf: sz. 1948, Bethlenszentmiklós- mg. 2016, Budapest. A középiskolát Nagyváradon végezte (1966), a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar-német szakos tanári diplomát szerzett (1973). Közben az Echinox főszerkesztő-helyettese (1972–1973). Pályáját mint a Kriterion Könyvkiadó lektora kezdte Bukarestben (1973–1982), majd a Napsugár belső munkatársa Kolozsvárt (1982–1988). 1989-ben Magyarországra telepedett át. 1994-ig szerkesztette a Magyar Naplót, majd a 168 Óránál lett olvasószerkesztő. Írással először az Utunkban jelentkezett 1969-ben. Versei, műfordításai, kritikái az Echinox, Ifjúmunkás, A Hét, Utunk, Korunk, Igaz Szó, Művelődés hasábjain jelentek meg. Versfordítással, verssel volt jelen a Varázslataink (Kolozsvár, 1974), Ötödik Évszak (Marosvásárhely, 1980), Bábel tornyán (1983) c. antológiákban. Számos műfajban fordított, mindenek előtt a kortárs a román irodalomból. Timár Antal álnéven is közölt. Kötetei: Amivé leszünk (Kriterion, Bukarest, 1985), Rilke Duinóban: régebbi és újabb versek (Budapest : Littera Nova, 2009).

Légszomj

Egy meg nem kezdett párbeszéd
lezárul most a délutánban.
Minden út megszakad feléd.
Minden délkörön nyár van.
Vakító aszály, tikkadás
és légszomj. Mikor érhet véget?
Ki itt megrekedt, soha más
utat már nem remélhet?
Soha már azt, hogy felszakad
a tűz, és megmered a láva?
Hogy a parázsló ég alatt
felnézhet még zihálva?
Felegyenesedhetik, s féluton
széttekinthet a tájban?...
Mióta? Meddig? Nem tudom –
valameddig még nyár van.
Nyár és légszomj és tikkadás,
szikrázó levegőég...
Kit már nem is remélek: soha más,
minden délkörön ő ég.

(Kolozsvár, 1987.)

Láncok

Isten fáradt, nem ér rá bíbelődni
csip-csup ügyekkel. Pedig hogy tudott
bánni az anyaggal. Semmiből szőni
DNS-láncot, pupillát, selyem
idegszálakat, dúcot, mifenét…
Aztán elunta, belefásult,
Oda se figyel, csak alákotor
püffedt kezével néha, s összeroppant
egy láncszemet. Világnyi háta

meg se moccan ilyenkor.
Szeme se rebben.

Kertszéli fa
(KAF-revisio)

Kertszéli fa, talpig fehérben.
Vakító hírhozó?
Niké, kitárni készen
felhabzó szárnyait?

Tajték? Annunciáló
sziromzuhatag?
Halálra szánt kerub?
Lebomló meggyfa csak?

Tavasz virága? Őszé?
Ki ontja szirmait?
Hogy az szerettél volna?…
Hisz már a dér vakít.

Születésnapomra

180 centi, 81 kiló.
Snájdig vagyok vagy rákos?
Nem én döntöm el, az a jó.
Leszálló ág, akárhogy is.

Van, aki innen megszökik.
És van, aki csak gondol.
Hová, ha el, és mire jut?
S mikor elég a jóból?

Probléma van, hát bokra is.
Az ember lelke vásik.
Magántörténet. Az, ami.
Kitart tán mindhalálig.

Arany-átiratok

(Untig)

Nem írok, nem is olvasok;
magamnak is már sok vagyok.
Csak ülök itt a szigeten –
a révészemet figyelem.

(Botos, kalapos)

Mert mi marad, ha semmi nem marad?
Kivénhedt eb; csak vonyít, nem harap.
Leszáll az est, és elszáll vél’ az álom.
Amit kerestem, ugyan nem találom.

Akit kerestem: távol, mint az Isten –
alig várom már, hogy magához intsen.
Könyvem is betelt, kivérzett a nap.
Kerűl az álom. Ugyan mi marad?

(Karlsbadi anziksz)

Ni, egy savanyú öregúr:
pipafüstje se bodorul –
csak ül báván, az élete
alig pislog már két hete;
begombolkozott állig.

Egy vízen élünk, öregem:
tömd meg a pipád rendesen,
s míg értünk jön az omnibusz,
tartsd szárazon a fidibuszt;
hátha még felparázslik…

(Cseke Gábor összeállítása)