Lőrinczi László és "versárnyéka"

Lőrinczi László: született 1919-ben (Pusztacelina), meghalt 2011-ben (Settimo San Pietro, Szardinia). A Református Kollégiumban érettségizett Kolozsvárt (1937), ugyanitt jog- és államtudományi doktorátust szerzett (1941), majd bölcsészeti és közgazdasági tanulmányokat végzett Olaszországban és itthon. Ügyvédjelölt, majd joggyakornok és albíró a kolozsvári törvényszéken (1942-46), az MNSZ művelődésügyi titkára Bukarestben (1946-49), az Állami Könyvkiadó szerkesztője (1949-51), a Romániai Magyar Szó és Művelődési Útmutató alapító munkatársa, nyugalomba vonulásáig az Új Élet bukaresti fiókszerkesztőségének vezetője. 1990-től a bukaresti Valóság munkatársa. Élete utolsó szakaszában Szardinián élt feleségével, Liana Pasquali hárfaművésznővel. 1936-ben jelentkezett verssel, később számos korabeli lap (Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, Korunk, Ellenzék, Keleti Újság, Független Újság, Pásztortűz) közölte lirai alkotásait, műforditásait. Forditott a román és az olasz irodalomból, emlékezetes néhány prózai műve. Kiemelkedő teljesitménye a Kuncz Aladár Fekete kolostora alapján készült számos irodalmi riportja, útirajza. Alábbi versválogatásunk az Erdélyi Helikon lapgyűjteménye alapján készült. (Cseke Gábor összeállítása)

Ispiláng

Gyerekek voltunk, vagy az se -
tizenöt tavasz
után
bimbókban feszülő vágyunk
olyan, mint rügyek
a fán.

Csillag a felhőtlen égen
lehet szép mennyei
folt,
mienk a földön, a réten
gyönyörűbb, - emberi
volt.

S bár testünk fojtott tüzére
nem leltünk hűs
csobogót -
a parton, hol a pázsit a szőnyeg
úgy enyhit a nappali
csók.

Valaha, százezer éve
szökellt belénk ez
a láng
s a kábuló fiatal lélek
mindég olyan
falánk,

hogy sohase nézi, a holnap
lámcsak mit is
igér,
örül a mának a vágytól
mind jobban buzog
a vér.

De egyszer a lángok hevében
szerelmed csendbe
kiég
s szivedből szanaszét szállnak
a hamvadó arany
pihék.

Agyad mig menti a multad
kószáló
fénysugarát,
settengő alkony tiporja
pirosló
körvonalát.

Megállsz majd-minden kavicsnál
s csipkézett szirmokat
tépsz,
de ahogy telnek az évek
lassan a multadra
lépsz.

Feletted gyülnek a felhők,
sárgul a kertben
a gaz,
megfagy az eső az égben
skörötted minden
havas.

Léna, szememben az arcod
olyan, mint ködben a
rét -
fátylukba vonnak az évek
s ki tudja, látlak-e
még.


Mikor utoljára otthon jártam

Csak éldegélünk, surranó vitézek,
és lassan-lassan mind elárvulunk.
Úgy érezzük, nem dohog már a város
és azt hisszük, nem lélekzik falunk:
oly idegenül járjuk már az utcát
hol hajdanában, mint egy boldog ős,
kitárt karokkal minden úgy köszöntött.
Én, fontos ember, drága ismerős
hová szaladtam, mily magányba estem?
Pedig, mi volt, lám, mindég azt kerestem.

Most állogálok megnőtt, hosszú lábbal
s úgy szeretnék az ázott-szürke sárba
elsüllyedni, óh, bár egy fél araszt.
Jaj, életemnek férfigond a járma!
És semmi, semmi, ami volt-magamra
emlékeztetne. Bár egy mozdulat.
A borbélynál, hol annyi jót nevettünk,
most kajla bajszú, őszes úr fogad
s a szép Vidorné kedves otthonából
rút gép morajlik s fáradt mécs világol.

Új már a fény, új már az árny s az illat,
kamasz derűk, kesergő éjszakák,
a bánatunk nem gyermek szemről lobbant
s a boldogság csak félszegen hat át.
Jaj, hogy örvendtünk minden rezdülésnek...
Emlékezem, egy nő a fák alatt
kivillantotta sápadt-combja-bőrét
s egész kényével lelkemig szaladt.
Azóta már szemünk csak épp hogy csillan,
hány meztelenség, annyi perc elillan.

Hol hajdanában vékony kisgyerekként
ólálkodtam a felnőttek között,
most annyi évtől felnőtté hazudva
kit keresek, már mind elköltözött.
Magdák, szép Margitok, Palkók és Gyurik
hová kallódott gyermekláncotok?...
évek-gyűrűzte sunyi ráncbilincstőúl
a gond között már alig látszotok,
pedog óh mennyi, mennyi van még hátra,
hány borzadály és balga lépés átka.

Lám, otthon is minden megváltozott már,
hol lomha talpú fényes asztal állt,
(melyen tökfilkók és ászok kopogtak
s úgy néha-néha bor is folydogált)
most két ágy hallgat gonddal összetolva,
mélyükben fáradt apó és anyó
hortyog édeskés kábulatba esve.
Óh jaj nekik, fejükre hullt a hó,
pedig be szép volt hajdan székre állni
s a barna fürtöt enyhén megcibálni.

Mint nagyfutás közt mégnagyobb iramra
kényszerült, úgy indulok hazulról.
Egy régi-régi képre gondolok
s mintázhgatom jövőm a látott újról.
Még visszanézek, jó tenyérnyi hó
villog felém és semmi-semmi más,
álmos szememmel kérdőn pislogok:
vajjon, mi jön, az milyen állomás...
... majd eltűnődöm, lám, ez már Bodok.
-- Jaj Istenem, Szentgyörgy hogy eldobott.


A kert tövében

A kert tövében nő a gaz,
mászik a csiga lassudan,
dülledt szeméből tétova
pörsent opálos fény suhan.

Én is növekszem csendesen,
kopik a föld,s a lábnyomom
mind süppedőbb lesz, óh pedig
úgy lebegek, alig nyomom.

Úgy lebegek, hogy két kezem
bodros felleget ráncigál;
szalad az év s játékosan
porzó havából rám szitál.

Kalapom szélén nagyra nő,
jó lesz labdának. Gyerekek
visongnak rám: ni, télapó;
tanulgatják a szerepet.

Anyóka bámul: jaj fiam
nagyobb lettél, mint jó apád,
szegény csak félszeg singre nőtt,
alig hallottuk szép szavát.

Lassan megérem aztot is,
hogy vállam körtés ágig ér,
pedig be rémes messzi volt:
székért loholtam s ládik ér'.

Görgő, Ortovány és Pilis
nem lát már vad csatangolón;
ha arra járok csősz leszek,
puskámban gyilkosvágű ón,

vagy csőre töltve sósörét,
s kik éppen arra játszanak:
Lackók, Lacikák, kis Lacik,
szememben vadként látszanak.

Holnap talán apa leszek -
s ha cukrot küldenek nekem,
nem izlelem meg nagy mohón,
csak fanyarul kifizetem.

Az ára gyűl, már egyre gyűl,
még egy-két embert becsapok,
s új bűntevéshez - régitől
feloldoznak majd a papok.


Vihar után

Ünnep a vihar a hegyen. A fák kitáncolják magukat.
A patak már visszafelé folyik. A völgy már jóllakott,
Már részegek a pisztrángok és versenyt isznak a páfrányok
A dühödt kedvű gólyahirrel a hizott patak partján.
A hegy is már kifáradt. A mocskos, zavaros verejték
Vad patakokban csorog öreg testéről s az őszi fű,
Mint szintelen haj tapad kopaszodó fejére.
Szép sima homlokán megmerevült tajték a márvány.

Az égen félénken felragyog az első szivárvány.


Kegyelem

Kedvesem, sokat szenvedtünk együtt.
De felettünk eddig tél volt, csúf, kegyetlen tél,
mely megöl minden bimbót, és lehervasztotta arcodról is
álmaim örök rózsáit.
Mert virágokkal álmodom most csak és rólad. Csúf kamasz-álmaim
már eltűntek és már csak szerelemről álmodom.
Virágot viszek feléd és te mosolyogsz felém.
Látod, milyen egyszerű és mégis milyen szép a boldogság.
Télen, amikor fagyos szél szoritotta össze torkomat,
hogy minden becéző szó benne rekedt és nem tudott
kiszakadni belőle csak egy-két lázas sóhajtás,
vártam az éjféli álmot, amikor varázsütésre megjelensz
és hófehér fogaid rózsaszirmait felém szórod.
Vártalak minden éjjel biztos találkára. Mindig jöttél
és ajkam nem maradt sohasem csókolatlan.
Te voltál számomra a szerelem először életemben
és az is maradtál, leány.
Télen te voltál számomra a meleg; a meghúzódás kéjét
te adtad meg nekem. Kebled forró remegése
Édesanyám simitó szavára emlékeztetett.
*
Megálmodtam szerelmedet és ez volt a bűnöm.
*
A tél volt számomra a szerelem éjszakája.
A tavasz legyen a kegyelem hajnala.
S légy te biróm.
SY ha majd eljön a tavasz, ragyogjon fel rajtad
örök-idvezitő itéleted: mosolyod.
A kegyelem.


Sipos Domokoshoz

A halál igézte mindig nagy szemeid.
Lelked - ha fakadt is rajta
virág - fájó sebét sohasem takarta:
fiad homlokán a muló évek lánc-szemeit

számoltad reszkető, kékeres ujjakkal,
S ha rettentő éji órán zürzavaros lelked
hófehér vigasz után kiáltott, messze feletted
kigyúlt egy csillag; s ha új hajnal

hasadt az erdélyi éjszakában, te tudtad:
vajudó idők áldott gyermekekként jött el
a jövő; s ébrednek, kik eddig aludtak.

Uj idők köszöbére nem jutottál el sohasem.
Most mégis hozzád fohászkodom: jövel,
eljövendő időkre multba vetett búzaszem!


Ravatal

A szeme kék volt. Az arca fehér.
Ma a szája hervadt rózsa, melyből kisuhantak
már a titokzatos illatok.
De az utolsó illat-mosoly ott maradt ajkán.
Eddig menyasszony-názt sugároztak szemei,
ma már anyai vigaszt küld a két fekete folt.
A haja barna. Illatos korona.
De elefántcsont-keblei nem csábitanak
a szüziesség gyönyörével. Már asszony.
Örök asszonya már a halálnak...

De ha majd a feltámadásnak
napjai eljönnek, ő teszi elsőként
tiszta kezét homlokomra.
És szüzies csókja lesz megváltásom,
mert értem ő már szenvedett: hangtalan,
de lázas éjszakákon. S ajkát majd
felém nyujtja üdvözlő csókra, amikor
könnyűvé vált lelkem - mely minden
szennyet eldobott - belibben a menyország
felhő-kapuján. Ő vezet majd engem szeme
ragyogó két cseppjéhez és halkan megbiztat:
Igyál!


Lankadt dallam

Egyik majd elrűnik vándor sugárpályán,
a másik elrejtve mara sápadt üvegházban:

Én és Te. Két fellegig szökkenő fenyőva.
Engedd meg, hogy egymás mellett álljunk.

Engedd meg, hogy ágaim feléd is hajoljanak,
hogy feléd szálljon gyenge kis dalom.

Szád vonala, mely a horizontot élesen metszi
éggé és pokollá, legyen végtelen.

Szemeid, a mindent rejtő égi felhőszemek,
sok titkot ne rejtsenek.

Kezeid, világot rengetni nem tudó kis ibolyaszirmok,
simogassák meg lankadt karjaim.

És mennyei orvosként szállj alá a Hold ezüst haján.
És szállj simogató ködként eleven lázamra: szivemre.


Valamit várok

Végtelen sorozata a bűnnek
minden lépésem, tettem.
Olyan üres a lelkem,
mintha mindent kivetettem

volna már magamból, ami
jó, nemes és megnyugtató.
nem kell a szép, csak
a durva valóság, a kézzelfogható

jelen; belefáradtam a biztos
mosolyokba, büszke és öntelt
mozdulatokba, mert a lelkem
biztos alapot még seholsem lelt.

Úgy várom, hogy valamire
már reáfektessem életem,
mint a sas, mely fáradt
már a hosszú, végtelen

repüléstől és sziklára vágyik,
melyen kedvére elpihen.
Fáradt vagyok és végtelen
szomorúság ködlik szemeimen.

Kitárom felfelé a karom.
Megfeszül minden idegem
és várok valami biztató jelt.
De csak csillagok néznek le hidegen.


Vallomások könyve

Vivódtam magammal és lassan megirom
a vasllomások könyvét. Őszintén és lázadón,
ahogy csak a Bibliát tudták irni azok,
akiknek lelkükről kellett bizonyságot tenniök.
Minden szavam, minden töredezett
mondatom egy-egy vallomás, amelyből
kicsendül fiatalságom minden sóhaja,
minden semmibetünt reménye.
Hidegen és keményen nem lehet erről
irni: lobbanás és gyilkos ostorozás
kell ide, hogy égjen, ami még éghet
és fájjon, ami még meg nem halt a lelkemben.