Műfordítás

Suttogások könyve

VARUJAN VOSGANIAN

Gyermekkorom társai voltak az illatok is. Az emlékezet, az összes érzék közül a szaglásban a legerősebb. Elég kinyitni egy ajtót, és a kiáradó ismerős illatok és a velük kapcsolatok események is felidéződnek emlékezetedben. Aromái által leírhatunk egy egész életet. A gyermekkoromat így is el lehetne mesélni. Legelőször is a langyos tészta illata. Ha kénytelen lennék egyetlen anyagba sűríteni egész gyermekkoromat, azt mondanám: „tészta”. Mégpedig a nagyanyám edényében pihenő meleg tészta. Úgy növekedett estétől reggelig, mintha élne. Lenyűgözött. Annyira kötődtem a benne növekvő élethez, hogy úgy éreztem: a dagasztó kezek minden rezzenése fájdalmat okoz neki.

Augustin Doinaş versei

I. Zsoltár*

*Şt. Aug. Doinaş kerek évfordulós, e fordítások közlésének aktualitását ez is adja: 1922. április 26.-2003. május 25.

Uram, mily imádsággal várjalak?

Élő fa voltál - ma csak tönkje vagy.
Várod, hogy én, a térdelő, felálljak,
s törzseddé és fakoronáddá váljak?
És füstös égboltodra én tegyem fel
ama csillagokat tíz ujjbegyemmel?
Én foglaljam el a magasban Széked,
én, kit a jó és a rossz beteggé tett?

A fekete fák

Ion Nete

Cilică, aki egyik legrégibb tisztviselője a pénzügyi hivatalnak, hidegrázásra ébredt. Egész éjszaka az orvos szavai gyötörték, s most, hogy az ágy szélén kuporog egy pokrócba burkolózva, kezdi átkozni a gondolatot, ami az orvosi rendelő felé hajtotta. Aztán eszébe jutott, hogy bár nagyon rosszul aludt, jutott ideje álmodni is. Átengedte magát az álomnak, és visszaemlékezett, hogyan szállt le az ágyról a sötétben, hogyan próbálta ki, milyen gyorsan talál el csukott szemekkel a magas támlájú székig, ahová vetkőzéskor a ruháit dobta. A szobában tapogatózva az ajtó mellett találta magát, s néhány másodpercig kapkodva lélegzett, mintha kiszáradt volna körülötte a levegő.

Ion Dumbrava versei

Most éppen jó

(Acum e chiar bine)

Most éppen jó, most jól megyen
nektek éppúgy, mint nekem
leragadva itt, a mában,
rosszak és jók, mindahányan

A végítélet napja

Ion Nete:

A horizontot lezárja a domb éle, felemelve a rézszínű eget. A tömeg a fekete vizek örvényétől kábultan kavarog. Óriási, sebes hullámok törnek egymásra, megpróbálva elérni a csúcs szegélyét. Léptek ropognak megállás nélkül. Mint vihart jósló mennydörgés kezdetén. Időről időre feltűnnek az égen a kései alkony véres foszlányai. A két árny kétségbeesett erőfeszítéssel próbál egyensúlyban maradni a forgatag fölött.

Halál (körbemutatva): Emlékszel, akkor is ilyen volt…
Sátán (felugrik, mint akit megégettek): Nincs mire emlékeznem. (parancsolón) És hagyd már abba!

Marcell

TUDOR VLAD

Barátom, Marcell, azt javasolta, menjünk el horgászni úgy húsz kilométerre a várostól, a Ciurila-i állami gazdaság egyik halastavához. Annyi a ponty benne – biztosított –, mint hangya a bolyban. Annak ellenére, hogy a hegyvidéki patakok az általuk árasztott frissességgel, a partjaik mellett lévő fák a susogásukkal mindig is jobban vonzottak, nyomban igent mondtam, nem annyira a kecsegtető zsákmány miatt (sosem voltam szenvedélyes horgász, de azért bele-belekóstoltam; a nagyok által végzett rituálé, az előkészület, a kifinomult technika, s a zsineg feszülésének pillanatában jelentkező izgalom jóleső érzéssel töltött el engem is), mint inkább azért, hogy együtt lehessek egy egész napot a barátommal, s amikor a halak éppen nem húznak, beszélgethessek vele, irodalomról, sportról. Kapcsolatba léptem a község polgármesterével, s elmagyaráztam neki, milyen hatalmas szolgálatot tesz az irodalomnak, ha engedélyezi, hogy megtelepedjünk a tó partján, s munkába állítsunk egy-két botot; aztán Sadoveanuról is beszéltem neki, nem mellékesen megemlítve, hogy a közeljövőben színes riportot szándékozok készíteni a településről.

Koravén gyermek

Mircea Vaida Voevod

„Valamikor, azt hiszem, régen lehetett – nem tudnám biztosan megmondani, sok, vagy kevés idő telt-e el azóta, az idő, kuszán, úgy szertefoszlik, mint menyasszonyi fátyol a tüskebokorban –, egy ősi családban született egy koravén gyermek. Tudta mindenki arról a családról, hogy a vérük romlott és sűrű, és hogy meggyengült a sok rokonházasságtól.A legrégebbi ős, akire még valaki emlékezett, úgy mondják, egy kőhalom alatt nyugszik egy olyan várban, aminek ma már csak az emléke van meg. A gyermekről nem mondhatni, hogy az első perctől látszott rajta a vénség. Átlagos emberpalánta volt, sem túl erős, sem túl satnya.