Ion Nete prózája

Bújócska álmok között

Nagy nehezen sikerült kitépnie magát a legmélyebb álomból, amit valaha is aludt, s Mirodonie mégis a régi terhet érzi a lelkén. Úgy tűnik, nem ocsúdott még fel abból a kábultságból, melyben azon a furcsa éjszakán bolyongott, ami Viana titokzatos eltűnésével végződött, aki a kukoricás kellős közepét otthagyta őt.

Még most sem tűntek el szemeiről a súlyos redők, melyek úgy lobognak, mintha beléjük kapaszkodott volna a felerősödő szél, összevegyülnek egymással, egyik pillanatban fényes fátylak olvadnak a sötétségbe, melyből feketék emelkednek ki, hogy azonnal ezekből is a fényesek tűnjenek elő.
Szinte önmagából kifordulva, elfüggönyözött tekintettel, Mirodonie hallgatja a száraz kukoricakórók leveleinek susogását, mely homokpermetként hull reá. Ahogy vastagodnak a rácsorgó rétegek, az a benyomása támad, hogy egy puha takaró alatt bújik meg, ami távol tartja a riasztó süvítést, s elfelejti így az ijedtséget, amit akkor érzett, mikor azt hitte, eltévedt valahol egy pusztaság mélyén. Még jobban megijedt, miután kialudt a fonó tüze, és az árnyék összesűrűsödött fölötte. Mivel nem tudta félretolni, úgy képzelte, mintha egyre vastagabbá válna, mint nyugtalan, örvényt örvény után torlaszoló hullámok, cseppfüggönyöket emelve a magasba, melyek – amint egyre magasabbra szállnak – átalakulnak a súlyos fény és árnyékredőkké, egyre sűrűbbé válnak, hogy senki át ne hatolhasson rajtuk.
Rémülten, nehogy ismét abba az állapotba jusson, mint amikor a kopott csergén betegeskedett, és annyi bátorsága sem volt, hogy a szemeit rendesen kinyissa, késlekedett egy kicsit, szinte lélegzetét is visszatartva, hogy mozdulatlanul állhasson. Képzeletében ott lebegett Dria képe, úgy, ahogy néha reggelente a tűzhelynél kókadozva találta, fejével a parázs fölé hajolt, miután szinte lelkét is kiadva fújt beléjük, míg sikerült lobogó tűzzé élesztenie a halványsárga pislákoló lángocskát, melynek melege aztán hosszan kényeztette, míg kifújta magát.
A haldoklóhoz hasonlatosan Mirodonie sóvárogva vágyott arra, hogy örökre így maradjon, remélve, hogy így részesülhet az édes, megváltó csendből.
Nagy későre, mikor látta, hogy sehol egy fia ember, lábra állt.
Köröskörül csupa kukorica, a kórók fekete porfelhőiket lobogtatták a száraz csövek bajuszáról.
Az az érzés, hogy egyedül van, felrázza a bódultságából, és egy gondolat erejéig átvillan rajta a gyanú, hogy amíg a behemót madárijesztő karjában hordozta, gonosz helyre tévedt. Különösképpen, hogy jó ideig ott tapogatóztak a kukoricafészkek között, összezavarodva a fény-árnyék játéktól, mely a fonó tűzhelyéről idáig hatolt a nyomukban.
Még szédülten elindul botladozva a kórók között. Jó sokat megy így, míg azon kapja magát, hogy ugyanazon a helyen forgolódik körbe, mintha elfelejtette volna, hogyan is néz ki a hazafelé vezető ösvény.
A fáradtság és egy új szédülethullám felerősíti a homloka mögötti örvénylést, alaposan kimerítette. Elgyengülve nem tud tovább a lábán állni. Mielőtt lerogyna, egy utolsó erőfeszítéssel elrendezi a hangyabolyt, és ráhajtja álomtól kavargó fejét.
Amint elalszik, már látja is magát, amint egy álom boltíve alá lép be, mely tágas, mint egy szivárvány, ami éppen a Chisamera csúcsán támasztja meg azt a végét, ahol kévébe gyűl az összes fényredő.
Az egyre erősödő borzongó zsibbadás azt a benyomást kelti, hogy közel van ahhoz a helyhez, ahol a hajnal pirkad, előkészítve a napfelkeltét.
Mi történhetett, hogy súlyosabbnak érzem magam, mint a folyópart, ami nem tud ellenállni a dühös áradatnak, mikor az alulról kezdi rágni?
A kérdés egy réges-régi esős napot juttatott eszébe. A Pesceana, amit mindig békés vizű folyóként ismert, nedves mélyén ezüst sújtásként csordogált a víz, mint egy hímzés, melyet a völgy homokjára terítettek, most fékevesztett ár volt, habzott a dühtől, hogy nem tud mindent kitépni, ami útjába került, különösen az akác- és égerfabozótot, amelyeknek a gyökerébe kapaszkodik a partkanyar. Beleütközve a vadfüvek csomóinak rojtos sarkantyújába, a kavargó örvény zúgása özönvíz süvítésévé erősödik. A tajtékzó hullámok megsegítésére újabb felborzolt sörényű hullámok jönnek, falkaként gyűlnek össze, egymásba torlódnak, míg egy olyan gübbenőt mélyítenek, melybe egyszer csak a föld elkezd belecsúszni, por és agyagrögök őrlődnek bele, amint kiszabadulnak a sárgás gyökerek kígyófészkeinek harapófogójából. Az első két akác és velük együtt néhány környező éger fájdalmas törésben meghajlik, mielőtt beleomolnának a forrongó malomba.
Mirodonie valaha a valóságban is végignézett egy ilyen földomlást. Kissé távolabb állt mozdulatlanul a parton, amelybe dühösen harapott bele a víz, s mintegy hipnózisban várta, hogy egyik percről a másikra őt is beszippantja a habzó örvény.
Talán épp ezért követi most olyan feszülten a küzdelmet, mely képzeletében a víz és a föld között zajlott, hogy nem is hallotta a lépteket, melyek mögötte közeledtek.
Csak a válla érintésére fordul meg riadtan, ugyanazzal az érzéssel, ami mindannyiszor átbizsereg a húsán, valahányszor hagyta, hogy a kertkapu előtti törpebarack ágai végigsimítsák homlokát.
Már-már magához tért a pánik rövid pillanatából. Arca csodálatos módon megtisztult az ijedtség legkisebb jelétől is. Csak a tekintete kutatott köröskörül, mely még őrizte a nyugtalanság borzongásának érintését, amit a nyüzsgő raj okozott, s ami olyan bőszen zümmögött a fejében, mintha nem találta volna a kaptár kijáratát.

***
Elveszítette az idő fonalát és már nem tudta, hogy ő vár-e valakire, vagy őt várja valaki... A bizonytalan pillanat nem tartott soká, mert eszébe jutott az udvarban gyújtott tűz, amit abból a halom bodzából gyújtottak, amit ő gyűjtött egyedül a folyóparton, hogy a halottak útját ünnepnapjukon megvilágítsa. Csak ezután jutott eszébe, mire vár: hogy lássa még egyszer, hogyan ereszkednek alá az égből a halottak, mintha fehér pillangókkal havazna, szüntelen rebegtetve szárnyaikat, mielőtt Cilică vállára és karjaira telepednének...
Mondd, álmodtál velem az utóbbi időben? Ugye nem? Sejtettem én. Valami baj történt veled, hogy nem gondolsz már rám? Tudod, hogy jó párszor próbáltalak megkeresni? Sehogy sem sikerült rád találnom. Soha nem találtalak úgy, hogy aludtál volna. Nekem tűnik csupán, vagy még mindig haragszol rám? Ejh, amíg csevegünk, addig menjünk át a túloldalra...
Cilică gondolkodás nélkül a vállaira vette. Kezeit szorosan feje fölött tartva belement a melléig érő vízbe. Amint a meder túloldalára értek, ahelyett, hogy letette volna, Cilică addig forgolódott, hogy Mirodonie éppen a Chisamerával kerüljön szembe. Csak ezután kezdte ugráltatni a vállain nagyapa, huncutul, azt a benyomást keltve, hogy lovagol.
Mirodonie nem adta jelét, hogy tetszik-e ez neki vagy sem. Csak mikor hallotta a kérdést, hogy tud-e járni, bólintott igenlően a fejével, bár Cilică nem láthatta, hogy mit tesz.
Ujjait olyan görcsösen vájta bele a vállakba, melyek hegyesebbek voltak, mint a karók, melyekhez a disznókat pányvázták ki, mintha csak kitalálta volna a hirtelen mozdulatot, mellyel Cilică szilaj paripaként indult el. Hogy még biztosabb legyen, hogy nem fog leesni, átkulcsolta kezeivel az öreg nyakát, és valóban sarkantyúzni kezdte, hajszolva, hogy ne lassítson.
Tudsz te gyorsabban is, mert nincs időnk, súgja kéjesen, száját Cilică füléhez tapasztva.
Ej, te azt hiszed, játszunk, vagy megvakultál, hogy nem látod ott azt a szörnyűséget? - rivallt rá Cilică.
Mit lássak? – sandított rá, csalódottan, hogy alig kezdődött el a játék, már véget is ért.
Ég a Chisamera, te! Azért nem szabad vágtában futnom, csak ügetve. Mert rengeteget kell felfele kapaszkodni, hogy felérjünk még mielőtt mindet elemészt a tűz...
Hogyhogy ég a Chisamera? - reccsent rá, úgy gondolva, hogy ez lehetetlen..
Hirtelen Mirodonie felemelte tekintetét arra a helyre, ahol a diófát tudta, és nem jött hogy higgyen a szemeinek. Épp ahogy nemrég történt vele, mikor látta, hogy mekkora tömeg gyűlt össze a fonó tüze körül. Rémülten imádkozni kezd, kérve az Urat, hogy legalább most adjon egy jelet, hogy gondját viseli. És a könyörgés kellős közepén a tiszta eget kígyózó villám szeli keresztül, mely tűzostorát a Chisamera csúcsán álló diófa törzse köré fonja. Fellobbannak a lángok, és egy szempillantás alatt óriási fáklyává változtatják. Lángoktól beborítva hosszúkás levelei elkezdték felgöngyölni bársonyos zöldjüket, hamukígyókká változva, melyeket szikrafelhőkként terelt a láthatáron a szél.
A lángoszlopokon felemelkedve Chisamera betölti a láthatárt az álomszerű fény nehéz függönyével.
Lehetséges ez, Istenem? – kérdezi Mirodonie hitetlenkedve és ugyanakkor csodálkozva.
Most már neki is úgy tűnik, hogy túl nehéz a járás, belegabalyodnak a bozótba és a tüskés indák hajtásainak hálójába.
Odaérünk, még van idő, lágyította meg hangját, és elfojtotta a késztetést, hogy még jobban sürgesse Cilicát. Aztán gondolatai összezavarodnak, s azon kapja magát, hogy kimondja gyermekded ijedtségét:
A Jóisten nem engedheti meg, hogy éppen most hagyjon el az erőnk, meglátod, nagyapa!
Cilică csak megy előre, mintha Mirodonie szavai a semmibe vesznének, mielőtt a füleihez érhettek volna.
Tudok egy rövidítést, lelkesedik Cilică. Arra megyünk, s éppen a diófa alatt kötünk ki...
Kár, hogy nem találtál meg hamarabb, motyogott Mirodonie összevissza. Ha láttad volna, milyen fonót rendeztem!
Aztán erős kísértést érez, hogy rávegye, meséljen el egy történetet azokból, amelyeket a túlsó világban lehet hallani. Célozgatni kezd, hogy ezek a tüzek nem véletlenül jelentek meg, valószínű, egyik a másiknak előhírnöke volt, hirdetve, hogy...
Leállította a fejében kicsírázó gondolatot, mert rájött, nem a megfelelő pillanat ez arra, hogy ilyesmit bevalljon, hisz lelkében ismét fellobbantak azok a rémítő borzongások, melyeket sötétedés után, a fonóbeliek kurjongatásának kitörése utáni események során élt át.
Szerencséje van, mert gyötrődéseivel nem törődve Cilică tovább folytatta szökellő ügetését.
Megállás nélkül szalad, mintha félne, hogy nem jut idejében ahhoz a rövidítéshez, amire emlékezett.
Nehezen törnek át egy fiatal mogyoróson. Az arcát csapkodó ágaktól felélénkült Mirodonie egyre inkább arra a meggyőződésre jut, hogy a fonó óta valami megakadályozza, hogy a világot megkülönböztesse.
Hát, nyöszörgött, szinte sírva, amikor Viana vitt a karjaiban, akkor is így csapkodtak a kukoricakórók levelei. Istenem, hátha tévedtem, s a madárijesztő nem is engedett el a karjaiból? Talán elaludtam, s most álmodom Cilicát...
Vagy, talán elszunnyadás előtt visszatért fejembe a gondolat, ami a frászt verte belém, miközben az árnyak hóráját figyeltem a fonó tüze körül. Úgy dagadtak és lobogtak mindenfelé. Mintha egy ördögi táncba fogott cigánylány szoknyája lett volna. Még a tűzzel is valami különös történt, itt fellobogtak a lángok, félresöpörték az árnyak leplét, másutt elcsendesedtek, helyet adva a sötétnek, hogy ismét betakarjon mindent. A fény és árnyék váltakozása mindig körülbelül ugyanaddig tartott, akárhogy is élesztették az emberek a tüzet száraz facsomókkal. Az elcsitult lángok hirtelen akkora erővel lobbantak fel, hogy egyszerűen eltörölték a sötétséget egészen fel, az égig, hogy aztán egyetlen pillanat alatt újra elcsendesedjenek. És ez így tartott nagy kavarodásban, mígnem a fényredők játéka magába csábított, mint egy labirintusba, hogy már azt hittem, bújócskát játszom a tűz körüli emberekkel. Az árnyékok váltakozásakor mindig megtaláltam azt a világot, melyről nemrég még azt hittem, elveszítettem. A varázslat az volt, hogy mindannyiszor, mikor újra megjelent, egészen más volt és máshol, mint ahol hagytam a sötétség beállta előtt.
Aztán az álom megvilágította a Chisamerát, eléje hozva az ösvényt, melynek egyik vége a semmibe volt felfüggesztve, mint egy mérleg, melyen nem mert elindulni egyedül, mert nem tudhatta, merre vezet.
A félelem arra ösztökéli, hogy elfojtsa a gondolatot, ijedten fedezve fel, hogy a selyemhernyóhoz kezdett hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy ő eperlevél helyett az álmokat használja arra, hogy hálókat szőjön, melyek között nem győz betelni a kóborlással.

***

Istenem, csaknem tévedtem el, és botlottam bele a hadoszlop árnyaiba, amelyek abból a hadseregből maradtak, melyről olvastam, hogy évek hosszú sora alatt nem tudott legyőzni mást, csupán saját népét??? S mi van, ha az az átok sújtja, hogy örökre kóboroljon, egyetlen pillanat pihenés nélkül?
Félelemtől reszketve Mirodonie összeszedi magát, megpróbál mélyen elaludni, mintha így megakadályozhatná újabb idegen gondolatok megjelenését, amelyek még jobban összezavarhatják. Előbb azonban még egyszer szerencsét próbál, hátha egy fondorlattal kideríthetné, miféle árnyék hordozza őt a vállán:
Nagyapa, emlékszel még Viánára az Urosii Végből, arra, aki egész nyáron türkiz kendőt visel a fején? – súgja, aggódón várakozva, hogy talán csalódott, és tisztátalan szellemek rabolták el, akik Cilicának adják ki magukat. Talán épp azért rohantak vele vágtában, hogy elszédítsék, mielőtt ráébredne, hogy ez a büntetése azért, mert titokban megleste a fonó körül összegyűlt népet. A mulatság pedig álmaiban továbbra is kimerítette, bár néha megfeledkezve arról, hogy mi is történik vele, úgy tűnt fel, hogy ez egy zseréb , amit egy láthatatlan kéz hol összeköt, hol kibont, mintha a súlyos fény szálait keresné, melyek a fonó tüzéből bomlottak ki.
Viana, nagyapó, az, aki reszket a félelemtől, nehogy vénlány maradjon. Ejnye, hát ismeritek, másként nem mert volna Szent Dömötör éjszakáján Driához jönni. Saját szemeimmel láttam hogyan vetkőzött le, s hogyan lépett bele a dézsába, kezében a feltüzesített újtéglával. Dria megígérte neki, hogy a víz sercegéséből ki lehet venni a jövendőbelijének a nevét. Ej, nagyapó, még meddig titkolózol előttem, hisz te tanítottál arra, hogy mindig jól nyissam ki a szemem. Na, látod, esküszöm, hogy meztelen volt, az ablak mögül láttam, hiszel már, vagy még mindig tetteted, hogy nem tudod, miről beszélek!
Ejnye, te gyerek, éppen most kell neked a lányokról beszélni? Legalább egyszer már te is rápillanthatnál arra a szörnyűségre ott!
Mirodonie megkönnyebbülten lélegzik fel, immár biztos, hogy Cilică hátán ül. Bátorságra kap, s előretekint, megpróbálja kivenni a sötétben Chisamerát. Furcsállja, hogy bárhogy is erőlteti a szemét, akárhogy is hunyorít, nem sikerül áthatolni a sötétségen úgy, mint korábban, hogy megtalálja azt a helyet, ahol Chisamera áll. Alighogy aggódni kezdett Cilică siránkozása miatt, máris megpillantotta, lángba borultan lobogott.
Tanácstalansága szétfoszlott egy magasból villámló fényben. Először a levegő tisztult ki, s most már az akácosig lehetett látni, túl a Chisamera csúcsán. Egy pillanatra elvonultak szemei előtt a görbe szőlőkarók, melyek fölött a leveles hajtások sörénye lobogott, felöltöztetve a Chisamera homokos oldalát.
A szüntelen szélfuvallatban hullámzottak a levelek, újra és újra felfrissítették a bársonyos zöldet, még inkább kiemelve a szőlőrozsda foltjait, amit semmiféle kékkővel való öntözés nem tudott eltakarni.
Uram, segíts, hogy gyorsabban tudjak mozogni, hallatszott Cilică siránkozása, amit egy pillanatra hosszú sóhaj szakított meg, majd még nagyobb hévvel folytatta:
Add, Istenem, hogy ne késsünk el...ha a diófa is leég, kire marad ez a gyerek? Ki fogja neki megmutatni az utat? De látod, akárhogy igyekszem, ennél gyorsabban nem tudok menni. Dicsőség Neked, Istenem, ezt fogom kiáltani, ha a csúcsra érünk! Minden völgy és katlan visszhangzani fog ettől, Istenem! Csak segíts, hogy mihamarabb a diófához érjek.
Az álom mézes fényétől zománcos láthatáron a Chisamera úgy lobog, mint a hajnal napkeltekor.
Egy idő után, éppen amikor a méhkas zúgását Mirodonie fülében már-már elfojtotta Cilică fojtó zihálása, a földön találja magát ledobva, mint egy zsák.

***

Kapaszkodj gyorsan meg valamiben, biztatja magát ösztönösen, ugyanúgy, ahogy akkor tette, mikor a kísértés a tűz körüli fény- és sötétségredők közé vonzotta! Habozás nélkül megragadja a kukoricák száraz tövét. Ahogy megrázta őket, a száraz levelek úgy susogtak, mintha a szél erősödött volna fel. Kábultan lágyult el, s úgy érezte, utolsó ereje is elhagyja.
A Chisamera tovább ég, Mirodonie pedig visszatér az álomhoz, amiben a patak törékeny fonalát követte, mely hol megjelent, hol eltűnt, mintha el akarna bújni a homokban, mint a tű bújik el sebes öltésekkor a hímzés szövetében.
Ez semmi jót nem jelent, szűrte fogai közt alig hallhatóan. Körülkémlelte a helyet, és látva, hogy a diófának nyoma sincs, elfogja a sírás. Éber érzékekkel összegömbölyödik, mint a sün, s várja, hogy megragadja a félelem, s valamelyik tócsa vize felé gurítsa, aminek érintésére aztán kénytelen lesz kinyitni a szemét.
Ssst, ssst, kezdte csitítani a behemót madárijesztő hangja, miközben fejét kezébe véve ölébe vonja, mígnem furcsa meleget érez a homlokához tapadni.
Ismét cserben hagyott Cilică? – kérdezi összerázkódva a félelemtől.
Nem is lehetett ma este a fonónál, mi lelt, hogy így vágyódsz utána?
De te ki...?
Ez aztán több a soknál, csak nem akarod azt mondani, hogy elfelejtetted, kit lestél meg az ablakon keresztül Szent Dömötör éjszakáján?
Te is most kell megszidjál, inkább segíts, mert nem világos, hogy állnak a dolgok, az volt az érzésem, hogy Cilicával vagyok...
Csak úgy tűnt neked, még a felnőttekkel is megesik, hát még egy ilyen kelekótyával, mint te!
Hát szántszándékkal össze akarsz zavarni? Az igaz, hogy a szemeit nem láttam, de esküszöm, hogy a vállán vitt... mint annak idején... csodálkoztam is, hogy van ereje, hogy azon a meredek domboldalon felfelé szaladjon velem a hátán. Láttad volna, mennyire elborzadt, mikor látta, hogy ég a Chisamera. Saját fülemmel hallottam kétségbeesett jajgatását, hogy a lángok garabonciásként rátörve, éppen így mondta, garabonciásként, tövéből elemésztik a diófát...
Na, látod, hogy össze-vissza beszélsz, ha nem akarsz rám hallgatni? Nem lehetett Cilică az, hisz Palaghia vitt a vállán. Nem tudhatod te ezt. Már korábban megegyeztem vele, látva, hogy ott bódorogsz a kukoricásban, s aztán ájultan esel a földre. Mint akkor, amikor megtudtad, hogy én voltam az a madárijesztő, aki elrabolt. Este beszéltem Palaghiával, hogy kövessen, hogy elmondhassa nekem, honnan vigyelek el. S azok után, amit meséltél, betartotta a szavát, szemmel tartott egész végig. Igaz, nem lehetett túl nehéz dolga, befészkelődtél a kukoricakórók közé, ahonnan az imént vettelek ki. Olyan mélyen elaludtál, hogy jó erősen kellett húzzalak, míg sikerült felemeljelek. Mintha gyökeret eresztettél volna...
Hát akkor milyen értelme volt azt hazudnia, hogy ég a diófa?
Csak úgy mondta, hogy kiverje az álmot a szemedből. Ha úgy aludtál, mint egy fatuskó! Miután látta, hogy szép szóval nem megy semmire, megpróbálta a tűzzel. Van legalább most halvány fogalmad arról, mekkora ijedtségnek jártam a végére? Belém fagyott a lélek, hogy feldobtad a talpad, s nem tudtam, hogy mászom ki a csávából, ha Driával találkozok! Még csak az hiányzott volna, hogy meghallja, madárijesztőnek öltöztem, hogy beléd verjem a frászt! Elevenen falt volna fel, tollastól mindenestől, ahogy szeret dicsekedni vele, ha arról van szó, hogy igazságot kell szolgáltatnia...
Egy szavadat sem hiszem, hetet havat összehordasz! Inkább azt mondd, hogy bosszúból tetted, amiért Szent Dömötör éjszakáján meztelenül láttalak. Legyöngültem a betegségtől, azt sem tudom, melyik világon vagyok, s te kihasználtad az alkalmat, hogy az ujjad köré csavarj, míg teljesen összezavarsz.
Ej, dehogy betegeskedsz, már rég meggyógyultál, egy kissé – hogy is mondjam – kimerültél, de nem csoda, egész éjjel ébren voltál! No, dugd csak a fejed odébb, a melegbe, az ölembe, s szunnyadj egy kicsit. Majd énekel neked Viana, egészen halkan, azt a bölcsődalt, amit úgy szerettél, s meglátod, hogy ismét hozzád csalogatjuk az álmot, jó?
Az örömtől, hogy nincs már egyedül, míg alszik, azonnal ellágyult. Mirodonienek már arra sincs ereje, hogy válaszoljon, az álom máris kinyitja neki a Chisamera fényeivel teli láthatárt.
Szemei elhomályosodnak, elolvad az utolsó fénymorzsa is, amin keresztül még úgy tűnt, hogy látja, amint Viana fürtös homloka alól felcsillanó lángok lobbannak fel, olyanok, mint amilyeneket saját szemében érzett, míg vetkőzés közben figyelte őt...
És egy pillanatra úgy érezte, hogy még mindig ott bujkál a kerti ablak alatt, erőlködve, hogy lábujjhegyre álljon, s így jobban láthassa a szobában történteket. Így hánykolódva fel-le, a feje lecsúszott Viana öléből. Homloka nekiütközött a kukoricakóró töve körüli földrakás érdes darabjainak. Bőre, mintha csalán marná, tele lett csípésekkel, ezért forgolódott, simább helyet keresve. Fájdalmában felsóhajt, szinte elsírja magát. Azonban lenyeli könnyeit, s vár, hátha jön valaki a segítségére. Fölébe kuporodva Viana is elaludt. Elkezdett csak úgy, öntudatlanul hánykolódni, s nagy későre, mivel a lány már nem érezte a feje súlyát az ölében, megpróbálta visszahúzni, majd rángatni kezdte.

***

Ejnye, te gyermek, ha egyszer te elalszol, alszol, nem tréfálsz! Úgy húzod a lóbőrt, hogy egy mérföldről hallani. Szerencse, hogy fényes délben vagyunk, s a berekben egy szál ember nem sok, annyi sincs. Hiába kínlódtam, hogy a lehető leghamarabb felérjünk, mert minél jobban szaladtam, annál jobban húztál vissza. Letettelek egy cseppet, lássam, mi van veled. Rögtön elmúlt az ijedtségem, amint hallottam, milyen egészségesen horkolsz. Úgy tűnik – mert míg aludtál, körülnéztem egy kicsit –, hogy errefelé nem tudjuk megmászni a domboldalt. Úgyhogy szépen visszatérünk a berekbe, onnan leereszkedünk az égeresbe, ahol valaha az a régi út ment. Nem ismerheted, már azelőtt felhagyták, mielőtt te világra jöttél. De jól tartsd nyitva a szemed, nehogy megint elszunnyadj! Mit szólnál, ha mesélnék neked ezt azt?
Ez szántszándékkal megállás nélkül beszél, mint egy papagáj, - gondolta Mirodonie -, hogy nehogy kérdezni kezdjem. Tudja vajon, hogy rájöttem, ő Palaghia? Na, ez aztán jó lenne, ezek hárman összebeszéltek, hogy gúnyt űzzenek belőlem. Nincs más választásom, meghallgatom, csak hogy a kedvében járjak, hadd higgye, hogy becsap, Cilicának adva ki magát.
Hej, Mirodonie, csak érjünk a diófa alá, annyi mindent mutatok neked, hogy nem hiszel majd a szemeidnek. Figyelj csak, onnan a keresztúttól indulunk a tekintetünkkel, ahol Scrieciu tutajai voltak. Aztán kissé jobbra tőlük, a völgyben, megkerüljük azt a dombot, ami mögött Dragomir malmának a helye van. Még most is őrölne, ha ez a szerencsétlen nem kötötte volna meg azt az egyezséget, amiről egy szót sem akar szólni, pedig az egész világ látta, hogy minden vasárnap olyanok jöttek őröltetni, akiknek szekerét fekete, szarv nélküli ökrök húzták. Most az egész hely fortyog a szurdok mocsaras pocsolyáitól, s mindenkit elnyel, aki arra merészkedik, ruhástól mindenestől. Egy időben a szakadék szélén egy út menti keresztet állítottak a halottak emlékére, de azt mondják, három nap sem telt bele, s a szentek elhagyták a deszkát, amire felfestették őket. A fán nem maradt más, csak a karikák helye, melyekkel a festő megkoronázta a fejeiket, hogy lássák az emberek, szentekkel van dolguk. Állítólag vannak éjszakák, mikor rajokban jönnek ide, s félve, messziről nézik a deszkákat, melyekre fel voltak feszítve. Aztán elrepülnek, s meg sem állnak a Feneketlen tó vizéig, a Templomerdőben. A Fehér Dombról csak ennyit mondok. Ahogy vihar kerekedik felette, mint egy kémény, csepűs porfelhőket ereget, úgyhogy aki nem idevalósi, azt hiszi, hogy nyár derekán havazik. Ott gyűltek össze a cigányok, akiket Tomaluion megkergetett... Aztán a tölgyek következnek Verdeán, ahol Orfanut megették a vaddisznók, azt, amelyik a kincset kereste, amit a cigányok loptak el Tomaluion pincéjéből. Arról, amit most mesélek, s még sok mindenről rajtam kívül senki nem tud. Majd felérünk, s akkor aztán jól nyisd ki a szemed, hogy jól lásd, amit mutatok neked...
Hetet-havat összehordasz, nálad jobban senki nem ért a kifundálásukhoz! Csak azért csinálod, hogy hitegess, tör ki felháborodottan Mirodonie. Annyiszor megkértelek már, jól tudod, hogy ki nem állom a cigányokról szóló meséket, s te előadod, hogy hogyan kergette meg őket Tomaluion. Most aztán valóban hálás lehetek neked, mert soha többé nem ragad rám az álom. Ha tetőtől talpig enyvvel mázolnál be, akkor sem, érted...
Lám-lám, idővel hogy összeáll a világ, nem törődik az ő ellenszegülésével. Semmi nem maradhat rejtve. Csak türelmed legyen és várj. Mindent meglátsz. Csak ott legyünk már a diófánál. Onnan aztán minden mi van s mi volt a világon elrendeződik, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, egyik türelmetlenebbül mint a másik, hogy megmutathassa magát. Aki mindent lát, azt állítja, hogy semmi nem veszett el, még csak el sem mozdult a helyéről, mióta világ a világ! Légy csak türelemmel, és saját füleddel hallhatod, hogyan kattog még a Dragomir malma is. Csak arra vigyázz, nehogy elkalandozzon a tekinteted. Azokat a jeleket figyeld, amelyekben minden rég elfeledett hely kinyilvánítja önmagát. Valahol ott van egy korhadt törzsnek a csonkja, füstöl éjszaka a sötétben, a szakadék közepén túl áll félszegen lecövekelve egy csipkebokor, gyökerei között folyton beomlik a homok. Lehet az egy íves domb, mint egy földhíd, vagy egy gyomos ösvény, vagy éppen egy valódi híd, ami fölött az utak vége csomóba fut. Ha olyan jelből indulsz ki, amire felhívtam a figyelmedet, látni fogod, hogyan válnak szét a világok, mint mikor tüzet gyújtunk éjszaka, nem akarsz majd elmenni mellőlük. Nem győzöl betelni velük, ugrándozol egyikből a másikba, míg azt is elfelejted, melyik világba tartozol, és nem is törődsz azzal, hogy melyik lesz az, amelyikben maradsz. És amikor majd közeledik a...
Kicsoda? – ugrott Mirodonie, mintha az ismeretlentől való félelem varázslatos módon megszelídítette volna.
Türelem, odaérünk a diófához, és mindent megtudsz...
Így jó lesz? – igyekezett Mirodonie annak a kegyeibe férkőzni, akiről egyre inkább elhitte, hogy nem lehet más, mint Cilică.
Mi az, hogy jó-e így?
A szemeim, annyira tartom nyitva, ahogy mondtad, hogy kell?
Kutyateremtette ördögfajzatja! S én még azt hittem, hogy nem is hederítesz a tanácsomra! No, jól van, épp annyira ne mereszd a szemeidet, hogy könnyezzen, mert aztán semmit sem látsz... Jól jegyezd meg, csak arra nézz, amerre mutatom, s vigyázz, minden szavamat jegyezd meg, mint a bájolásnál, mert ha eltéveszted, minden hiába volt!

***
Végtelenül boldog volt, hogy végre ütött az óra, mikor megkaphatja Cilicától a teljes láthatárt, amit a Chisamera diófája alól látni lehet, s Mirodonie annyira kinyitotta a szemeit, amennyire csak tudta, elnyúlt a hátán, mereven felfele nézett, hogy áthatoljon a diófa lombján, ahonnan úgy tűnt, valaki végig leste őt. Elmerengett a levelek hullámzásán, mígnem gomolygásuk kitisztult, mint egy látomás, úgy, ahogy valahányszor történni szokott, mikor a lócára tette a vödröt, és saját képmásában gyönyörködött, ami úgy repesett a hullámzó vízben, mint egy zsebkendő. Az árnyék úgy csúszott végig, ágról ágra a diófa gyökere felé, mint egy rongy.
Mirodonie medréből szinte kiforduló, tágra nyílt szemekkel várta, hogy merre veszi az útját, miután leér.
Az árny tovább csúszott a diófa gyökere felé. Egy időre megállt egy helyben. Fél oldalra fordulva kicsavarodott, mintha azt a térdét választotta volna ki, amelyikkel meg tud támaszkodni a földön.
Csak azért ereszkedett volna le, hogy meghajoljon? – rezzent meg Mirodonie, nem tudva, mit higgyen. Vajon melyik világból jöhet?
Mivel nem kapott választ, először életében sajnálta, hogy nem könyörgött eleget Cilicának, hogy elvigye, ahogy ígérte, a Chisamera csúcsán álló diófához. Ha megtette volna, minden bizonnyal nem kellene most a fejét törnie a világok választásával.
Csak egy szót szóljak – szakította félbe Mirodonie gondolatait egy vékonyka hang, alig lehetett hallani, mintha azt, aki beszélni próbált, valaki vízbe nyomta volna és igyekeznie kellene, hogy elmondhassa mondandóját még mielőtt a víz a szájáig ér.
Azt a te nagyapádat – tört át a hang Mirodonieig – hiába várod. Belefulladt szegény, réges rég, éppen a Feneketlen Tóba! Hogy szeretett dicsekedni, hogy Chisamera az övé! Íme, végül is sarokba szorították, s nem volt visszaút... kereket kellett oldania... Éppen úgy ült ott, ahol te ülsz most, mint egy pasa, mígnem megkapta a jelt. S akkor nem volt más választása, hosszú léptekkel a völgy felé indult. Ha láttad volna, hogy szaladt, mintha valami betegség hajtotta volna. És meg sem állt a Feneketlen Tó vizének legmélyéig... Könnyebben átkelek, - ennyit még el tudott mondani, miközben elmerült, felzavarva a tó tükrét zománcozó békanyálat és szárcsákat. Feje felett, a légbuborékok helyén lepkerajok lövelltek fel. Valószínű, hogy a szeméből jöttek ki a sajnálattal együtt, amit az itthagyott világ iránt érzett...
Mirodonie szükségét érezte, hogy lássa Palaghie arcát, de akárhogy forgolódott, a vállainál fennebb nem tudott érni. Egyszer azt hitte, hogy mindjárt sikerülni fog. De a felsejlő arc, mely Palaghia minden egyes aggodalmas szavával egyre határozottabb körvonalat öltött, dagadni kezdett, majd lila könnyé változott, s az ágak közt végigcsorogva éppen Mirodonie arcára folyt, mielőtt a földre cseppent volna.

***

Először Mirodonie tiszta szívéből kívánta, hogy elragadja az álom, és szinte látta magát, amint elmerül egy képzeletbeli vízlepel alatt, aminek a mélyén remélhetőleg immár egyetlen látomás sem éri utol. De nem volt része ebben az örömben, mert a közelből felhangzott Palaghia szemrehányó hangja:
Ha még egy lépést tettél volna, annyi lett volna neked, az égbe jutottál volna.
Na, tegyem csak magam, hogy nem hallom. Valójában nem is tudhatom, valóban Palaghia-e az? Viana azt mondta, hogy soha nem láttam, és hogy soha nem mutatja az arcát. Gondja van rá, hogy mindig a levelek közé dugja a fejét. Akárhogy is van, nem törődök azzal, amit motyog...
És Mirodonie nekifogott terve megvalósításának, először is szorosan lehunyta szemeit, mintha csak így tarthatná maga fölött kifeszítve a víztükröt, ami alá elmerült.
Egy időre csend lett.
Csak a diófa árnyát érzi, amint a hűvösség pihés rétegeibe burkolja őt.
Hallod, hogy nyüzsögnek a cigányok az Ursoi bejárata előtti úton? - piszkálta Palaghie, hogy ismét szóra bírja.
Hangja annyira halványan jutott el Mirodonieig, hogy még ha akarta volna, sem értett volna egyetlen szót sem belőle. Bár egy ideig fülében ott zsong egy suttogásféle hang, mintha így szólt volna: „szi-igányok”, ez pedig nagyon halványan emlékezteti valamire, mégis az álom bódulata legyőzi. Még jobban szorítja hát a szemeit, míg vöröses köd árad ki, betöltve az egész völgyet. Dühösen hömpölyög, mintha hosszas küzdelem után végre sikerült volna áttörnie az útjában álló gátakat.
Ahelyett hogy félne volna, Mirodonie biztonságban érezi magát, miután hagyja magát elragadni az örvénytől. Képzeletében még felcsillan egyetlen egyszer az út hamvas fonala, mely átszeli a berket éppen az akácfák alatt, amelyeket azért ültettek az emberek, hogy szőlőkarót készítsenek belőlük. A másodperc egy töredékéig az a benyomása, hogy ha arra venné az utat, találkozhatna a szentekkel, a Dina hídja fakeresztjének szökevényeivel. Aztán látótere elhomályosodik, már nem tudja, hogy ő maga vagy a szentek olvadnak bele a vöröses ködbe...
Miközben megpróbálja ezt tisztázni, ismét Palaghia árnyékába botlik. A diófa tövére kuporodva úgy tűnt, hogy a törpe bóbiskol...
Mirodonie kihasználja az alkalmat, hogy eltávolodjon, mintha nem látott volna senkit.
Merre szaladsz? Most lássalak, mit felelsz? – fogadja Palaghie, továbbra sem mutatva arcát.
Mirodonie érezi, amint kővé dermed, jeléül annak, hogy Palaghie rátapintott arra a kérdésre, amivel őt gyötörni lehet.
Az, hogy így kémlelte, merre szalad, valójában korholás volt, valahogy így: jól van, te Mirodonie, ekkora utat megteszek, hogy hírt hozzak neked nagyapádról, te pedig köszönetképpen elinalsz, mint egy nyúl! Az a „Most lássalak, mit felelsz” ezt jelentette: ”szép dolog, így viselkedni”?
Mirodonie a gondolatai ág-bogában összegabalyodva megpróbált kiötölni egy helyet, amerre igyekezett.
Elszunnyadtam – siránkozik Palaghie, mintha el is felejtette volna, hogy egy perccel ezelőtt még a duzzogót játszotta. – Elszunnyadtam, s neked nem akadt jobb dolgod, mint hogy szökdécselj, mint egy kecskegida. Éppen, mikor megnyílt volna az álom kapuja. Vége, elijesztetted, hiába várom. Elment. Nagy kár, mert olyan szépen kezdődött. Szokásom szerint ott kóboroltam a Templomerdőben. Egyszer csak a bokrokból egy csomó szent vesz körül. Úgy nyögtek, hogy a szívem szakadt meg, míg a sírásukat hallgattam. Könyörögtek, hogy vegyem le a fénykarikákat a homlokukról. Merthogy belenőttek a húsukba, és annyira szorítja a homlokukat, hogy már a szemük világa is kiszáradt. Az egész Templomerdő, tele szentekkel! Elképzelni sem tudom, mindez mit jelenthet!
A Jóisten tudja – dünnyögte Mirodonie is, mintha akaratán kívül beszélne. Hallottam már – folytatta ugyanígy, egy csepp élet nélkül, bágyadtan – különös esetekről... csak bizonyos helyeken történnek meg... nekem nem volt olyan szerencsém, hogy ilyen helyen járjak... nem is vagyok nagyon jártas a világban... soha nem jutottam el a Chisameráig, addig mind halogatta nagyapa...
Mirodonie kérőn nézett Palaghiere, mintha egy szentkép előtt állna, akit tiszta szívből biztosítani akar arról, hogy csakis az igazat vallja be.
A Feneketlen Tavat ismered? – fogadta Palaghia.
Mirodonie elhallgatott, attól félve, hogy ki tudja micsoda huncutságot akar elmesélni.
Ismét rajtakaptalak – haragudott újra meg Palaghia. – Velem akarsz te ujjat húzni? Cilică, az a te eszes nagyapád, tudod hol van? Gyere, bizonyítsd be, hogy nincs igazam, mikor azt mondtam, hogy vaj van a fejeden. Na, hadd halljam!
Nagyapa – mormogta Mirodonie zavartan -, hát nagyapa már régen elment az élők közül...
És mit szólt ahhoz, hogy épp most találkoztam vele? Mondtam neked, hogy ott kóboroltam az erdőben... ő valahol előttem volt, az ösvényen, púposan járt, ahogy ismered, azokat a hosszú kezeit vonszolta maga után, söpörte velük a szentek útját, hogy be ne piszkítsák a talpukat. Ahogy észrevett, elfutott, ahogy te is el akartál futni az imént, netalántán találkozni szándékoztatok? Azért mind fenyegetett az öklével, hogy tűnjek el, hogy magatokra maradhassatok?
Jobb ha nem zavarod fel a Feneketlen tó vizét, ahogy az a te szokásod, - elegyedett vitába Mirodonie, nem vette észre, hogy ezzel Palaghia kedvére tesz.
Miközben téged fenyegetett – folytatta dühösen – szemeiből áttetsző szárnyú pillangórajok lövelltek ki, ezért tűnt úgy neked, hogy karikás fejű szenteket látsz...
Ezt meg honnan tudod? – dühödött fel Palaghia, rettegve attól, hogy titkai lelepleződtek.
Cigányok – Mirodonie azon kapja magát, hogy riadtan kiabál minden ok nélkül.
Palaghia, alaposan megijedve, mindenfelé kutatott, fejét úgy forgatta, mint egy ringispil.
Netán Tomaluiont keresik – hallatszott fojtott hangja, mintha valaki elszívta volna az erejét.
Mirodonie csodálkozva nézett Palaghiára, amint az görcsbe rándult, összekuporodott, mintha elszáradt volna a lába szára.
A tikkasztó meleg időközben áttört a diófa árnyékán.
A völgyben, a folyómeder fölött, a vöröses ködön keresztül úgy kúszott a hamvas út, mintha a föld alatt egy csapat vakond ásott volna hajnaltól, a föld végét keresve. Aztán, derült égből villámcsapás, kitört a kutyák bősz ugatása. Először a Scrieciu kopói hallatszottak, majd sorban a többiek, a batârăşti-i kanalasok házán túl.
A Holdra vonítnak – kacagott Mirodonie, így próbálva elterelni Palaghia figyelmét. De nem volt része abban az örömben, hogy becsaphassa, mert rögtön megszólalt:
És, a kender?
Kender, kender, milyen kender? – dadogott Mirodonie.
A kender, amit Cilică a Feneketlen Tóba tett ázni. Nem azért ment, hogy kivegye őket?
Elrothadt, úgy tűnik...nem emlékszem, mert nagyon kicsi voltam...hosszú ideje annak...
Úgy tűnik, hogy elaludtál. Bűnös a diófa árnyéka, nem jó alája feküdni...de, hallod micsoda szekérzörgés, tudd meg, hogy jönnek a cigányok, igazad volt, nem képzelődtél...

***

Mirodonie talpra szökken, kábán néz köröskörül, ahogy kicsivel korábban Palaghia tette.
Hajszál híja volt, hogy felmenjek az égbe, lélegzett fel megkönnyebbülten, milyen jó, hogy Palaghia szóval tartott.
A Chisamera csúcsa olyan magasnak tűnt, hogy beleszédült, ha végignézett a hosszú völgyön, aminek mélyén alig látszott a homokos meder, melyben nagy ritkán még folydogál a Pesceana. Belekapaszkodik a diófa törzsébe, és lecsúszva mellette összegömbölyödik a földön.
Palaghia azt mondja, jönnek a cigányok, honnan veszi, hogy jönnek?
Megyek, megfürdök, mondja magában, mintha érezné, amint rákérgesedik a sötétség.
Miközben a Feneketlen Tó felé szalad, egy villámsújtotta gyertyánfa tetejéből furcsa károgást hall.
Fülesbagoly – mondja magában Mirodonie, - hogyhogy ilyen korán előjött, még megvakítja a nap...
Megtorpan, és a gyertyán törzséhez közelítve tekintetével a fák ágai közt kutat, hátha felfedezi a helyet, ahol az éjjeli madár rejtőzik. De akárhogy is kínlódott, még csak pillantani sem tudott, nemhogy kinyitni a szemeit, amelyek úgy elkezdték csípni, mintha lepattogzott volna róluk a festék, ahogy Palaghia említette a Fakereszt szentjei esetében.
Aztán, anélkül hogy törődött volna a madár huhogásával, felsóhajtott: Istenem, vajon melyik világon vagyok?
Az álom pihentetés helyett csak még jobban elkábította.
Hiába erőlködött, hogy legalább egyik szemét kinyissa.
Kósza szélfuvallatok selymes susogást hagytak maguk után. Úgy tűnt, hogy a diófa duruzsolva fon, mint egy láthatatlan kéz által pörgetett orsó az ég kék guzsalyán.
Rossz óra, gondolta, és megremegett, mikor eszébe jutottak a fény és sötétség redői, amelyekről úgy képzelte, hogy közöttük vezet az út, amin a Chisamera diófája alá érhet.
Miért büntetsz így, Istenem? – jött hogy sikoltson, nem értve, hogyan hibázhatott azzal, hogy úgy vágyott a diófa alá.
Az erőfeszítés, amivel igyekezett eltávolítani szemeiről az óriási köveket, szemgödreit csípős szikrarajokkal töltötte meg.
Most lássalak, milyenek a szemeid!
Palaghia volt az, aki utána osont.
Előbb megfürdök, majd beszélgetünk később...
Mirodonie ismét szaladni kezd, amennyire csak lehet, felgyorsítva lépteit.
És az árnnyal mi lesz, ha már ennyire rohansz?
Milyen árnnyal? – vetette vissza vállai fölött futtában Mirodonie.
Állj csak meg, hogy elmondjam...
Megyek a Tóra, majd beszélünk utána...
Mirodonie gyorsabban szaladt, hogy eltávolodjon Palaghiától, és így haladt, mígnem a Tó közepén találja magát. Egy pillanatig a víz fölé hajolva áll, arcát a lehető legközelebb viszi a tó tükréhez, mintha egy menedék bejáratát keresné. A víz mélye egy békanyállal, úszó szárcsafészkekkel, és mindenféle korhadékkal teli pusztaságot tárt szemei elé. A szélfuvallat időről időre felborzolja a tó vizét, ami úgy hullámzik végig a fűzfákkal, gyékénnyel és kákával teli partig, mint egy ócska vászon. Miközben ilyen feszülten bámulja a jelenéseket, melyek a tó fenekén nyüzsögtek, füle egyszerre csak furcsa susogással telik meg. Mintha a szél egy halom papírt kavarna, összegyűrve és egyik helyről a másikra taszítva őket. Mirodonie becsukja szemeit, mozdulatlan marad. A susogás egyre erősödik. Mintha egy lavina omolna alá az ég magasából éppen az ő fejére. Megpróbálja résre kinyitni a szemeit, hogy lássa, mi történik. A tó felszíne telistele áttetsző szárnyú pillangókkal. Testük vézna és remeg, fáradtak a repüléstől, mert nincs egy hely, ahová leszállhatnának. Mirodonie egészen lehajol, hogy ne álljon útjukba. A rothadó anyagoktól vastag víz először észrevétlenül a válláig ér, majd a szájáig, végül ellepi a szemét. Mielőtt hagyná, hogy zöldes ringatása magával ragadja, Mirodonienek úgy tűnik, hogy egy kiáltást hall.
A pillangók rátelepedtek, betakarván a teljes vízleplet, és tovább verdestek szárnyaikkal, mintha csak most készülődnének a nagy repülésre, amiről oly sokat mesélt Cilică.
Mirodonie fülében elkezdett kibomlani annak a mesének a fonala, mellyel soha nem győzött betelni. Olyan szépen történt minden, amiről nagyapa mesélt, kezdve az első nappal, mikor Isten saját képére és hasonlatosságára megteremtette az embert. Felvett az Úristen egy marék port, meggyúrta, utána pedig életet lehelt belé. Így lett az ember lelkes lény. Az a hely, ahol Isten lehelete érintette az embert, meg lett jelölve, mert itt nyílt ki az ember szeme. Aztán uralma alá hajtott mindent, ami él és mozog a föld színén, a föld alatt, a vizek mélyén és a levegő magasában. Én – ígérte Isten -, én mindig veled leszek, mindig és mindenhol. Így történt, hogy az ember szemein keresztül a Fennvaló lát mindent, ami a világban történik, a jót és a rosszat egyaránt, és vigyáz mindig, hogy a mérleg sem egyik, sem a másik oldalra ne billenjen át. És amikor eljön az idejük, Isten magához hívja az embereket, először a fényt gyűjti össze a szemükből, ami az ég felé száll, mint egy áttetsző szárnyú pillangóraj. Lent marad a por, ahogy kezdetben volt... Így hát – fejezte be nagyapó –, nem úgy van az, ahogy te képzeled, hogy te látsz a szemeiddel; Isten maga az, aki rajtuk keresztül néz...
Bocsáss meg, Istenem, imádkozott Mirodonie, próbálva megnyugtatni a lelkét. Bocsáss meg, mert vak voltam, hogy nem értettem meg mostanáig, hogy TE voltál az, aki a Chisamerára hívtál. Hogy lásd a szemeimen keresztül, hogy mi történik a világnak ezen a részén. Oltsd ki a szemeimet, Uram, ha nem azt láttam velük, amit látnom kellett volna!

***

Dacosan teljes erejéből verni kezdte a vizet kezével-lábával, szétszakítva a vízponyvát, ami úgy bepólyálta őt, mint egy csecsemőt. A kétségbeesett erőfeszítés felhozta a víz színére. Szemeit kinyitja, s hát egy kukorica tövét tartja átölelve.
A szélben kavarogva a száraz levelek selymesen susogtak, beborították minden oldalról.
Mivel félt éjszaka a szabad ég alatt maradni, Mirodonie felállt, és egy szélesebb barázdát keresett, amin valahol kijuthat a fényre.
Úgy érzem, ismét itt ólálkodik Palaghia, több mint valószínű, meg akarja akadályozni, hogy Vianahoz jussak...
Gyere, na – sürgette a lány –, közeledik Szent Dömötör napja, és fel akarok készülni rá, ismét szerencsét próbálok, mint múlt alkalommal. A múltkor nem tudtam kivenni semmit a víz sistergéséből, amikor belemerítettem a tüzes téglát, amit Dria adott. Most azonban tudok egy új imát, és meglásd, beteljesedik az álmom. Hej, anyám, édesanyám, hogy fogunk majd együtt örvendezni, én a szobában, te pedig az ablak alatt lapulva. Ott leszel, nem? Olyan lesz...olyan lesz..., nahát, el sem tudom mondani most, hogy milyen...
Lesz, lesz, de nem ahogy te képzeled – csitította Mirodonie a lelkesedését, ami majd kirobbant, jobban bízott magában, mint bármikor.
Mondj még valamit! Említsd meg a bodzát, amit halottak napjára gyűjtöttél! Ne feledkezz meg a fehér pillangórajokról sem! Mondd el, hogyan tűnt el Cilică, miután rátelepedtek a vállaira és a kezére... Mondd, mondd, sürgette a hang, ami Mirodonie sejtése szerint az árnytól jött, amit a diófa ágai között látott végigcsorogni. Az ágak most mereven állnak, megállítva így a levelek hullámzását, ami bársonyos zöldjüket felfrissítette, mintha azt jövendölte volna, hogy a Chisamera fölötti ég kékje bármelyik pillanatban egyesülhet a földdel.
Viana – kiáltja Mirodonie, és égető szükségét érzi, hogy bűnbánatot gyakoroljon –, tévedsz. Mert nem én voltam, Isten nézett akkor, Szent Dömötör éjszakáján az én szemeimen keresztül téged... Nem másért mondom, de jobb ha tudod, mert máskor is megeshet veled...Most te vagy adósom Palaghiával, ki ez, te lány, akit a nyomomba eresztettél? Paa-laa-ghi-aa, mi az, megsüketültél?
A száraz kukoricalevelek susogása, amit folyton felkavart a szél, egyre inkább egy végtelen nagy víz süvítésére hasonlít, aminek a mélyén Mirodonie gyötrődik, hogy egy repedést találjon, melyen keresztül megláthatja Vianát, mielőtt végleg a sötétség páncéljába záródna.
Miközben betöltik látását a nehéz fény és árnyékredők, melyek úgy dagadnak az álmoktól, mint egy viharba került hajó vitorlái, életben tartják a fonónál gyújtott tűz lángjait...
Mirodonie kúszik egy ideig, négykézláb mászik, hogy helyet csináljon magának, mint egy cserge alatt, aztán eszébe jut a meleg, amit Viana ölében érzett, és kinyújtózik, amennyire csak tud, remélve, hogy legalább a fejével elérhet hozzá, vagy esetleg arra a kopott csergére, amin annak idején az út szélén feküdt. Kimerítő erőfeszítései nyomán érezte, hogy az életmentő örömteli vágynak a helyén egy űr nyílik, mely mohón magába szívja a lelkét. Utolsó erejét összeszedve kinyújtózik, hogy minden ízülete szinte kifordul a helyéből, lábait erősen széttárja, kezeit pedig keresztbe teszi. Így marad, miközben füle szaggatott, mindent elborító zihálással telik meg...
Emlékezz csak, hogy vártad, hogy Cilică megdicsérjen azért a nagy bodzahalomért, amiből egészen napkeltéig éleszthette a tüzet. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy azután majd elárulja neked, hogy juthatsz arra az ember nem járta helyre, amiről annyit mesélt. Aztán csodálkoztál, hogy a tűz fényében az éjszaka egyre jobban felfeslett, mígnem megjelent a Chisamera, amint erőlködik, hogy a diófát az égig emelje. Akkor képzelted el, milyen jól ülhetnél alatta, mint egy pasa tekintenél a környező világra. Egy átvillanó gondolat elhitette veled, hogy csakis ott ereszkedhetnek alá a halottak, először a diófa ágain telepednek meg, hogy kiválasszák, melyik tűz felé vegyék útjukat. A levegő tele volt a szállongó szikrákkal, még szebb volt, mint amit az imént a fonóban láttál. Csakis azért, hogy megtörténhessen a csoda: halottak lelkével havazott. Egy ideig a szélben úsztak erre-arra, aztán rajban Cilicára telepedtek, tetőtől talpig fehér lett. Akkor te is kinyújtottad a kezeidet, pihenőhelyet kínálva nekik... És mind vártál, mígnem minden eltűnt, mint a mesében, a kósza árnyak lidércei átfurakodtak a fényredők között, amelyek fellobbantak és kialudtak, egy bűvös kört alkotva, melynek a közepére szögezve találtad magad...
Miért nem ébredtem fel, csak miután öntudatlanul hevertem az út alján a kopott csergén...
Csitt, ilyesmire nem jó emlékezni, hallod?
A kérdéssel együtt a zihálás lökése is megszűnt.
Egyszerre minden elnémul. Mirodonie, belesüppedve a kukoricás árnyába, fázósan tér magához, minden erejét összeszedve ellenszegül az álomnak, mielőtt még új álom kaparintja meg, készen arra, hogy egy Chisamera felé nyitott kapuhoz hasonlatosan elcsalogassa...


Fordította: Lajos Katalin