Nicolae Labiş: Az első szerelmek

Az első szerelmek
Primele iubiri 


Lelkembe vájtam szentélyeket,
Hogy oda faragott képeket tegyek,
Ahol szarvasaim merengjenek
Csillaghulláskor, ha odagyűlnek.
 
Sudár fenyőim és a nyárak
Zimankó jegébe zártan,
Alakod ezernyi mására,
Éppen képedben találtak.
 
És az alkonyat forrása
Sápadt vizek tükrén ringana, 
A gondolat feszes húrjában
Homlokod finom hajlata.

 Sziklákon zöld lángok
Lobbannának, ha arra jársz,
Meggyújtaná egy pillantásod
Füvem hűvös harmatát.

Tűnő lépteid majdan,
Ha kényeztetik újak sorát,
Akkor is megőrzöm, hajdan
Forró lépteid nyomát.

Ahogy hajlongásod kecsesen
Zizzen, -mint karcsú pálma,
Kialszik tőle emlékemben
Letűnt szerelmeim lángja.

Egyetlen egy szerelmet
Őrzök - a tied mellett -,
A legelső szerelmet,
Ő hozta életembe a hitet.
 
Ő a nap, mitől életem
Derűje majd felhevül,
Neked írott énekem,
Mély hódolatom jeléül. 
 
4
Mentünk szótlanul együtt, idegenek hajdanában,
És megéreztem, hogy ma szerelmes leszek
Tiszta orcádnak nyárias hajnalába,
Hajad fonott aranyába elveszek.

Nem tudtam, hogy nem képes kitörülni semmi
Szívek hevét, ezt az olthatatlan lobogást,
Hogy majd üveg ösvényeken fognak menni
Gondolataink, szorosan átölelve egymást.

Hogy az új és átölelő varázsban
Elhagyom keserű, bohém világom,
Hogy kedvelt boromat, ha csillan a pohárban,
Majd egyre ritkábban kivánom.

Láttam vakmerő nézések gyönyörét,
Forrását fénynek, árnyéknak és szikrának,
Csak sejtettem mélyebb szépségét
Nagy szemek súlyos pillantásának.

Amire belső gyötrődéseimből rájöttem
És azóta naponta teljében átélem,
Tiszta lángjával világítja életem,
Nélküle értelmetlen volna létem.

5
Sarkcsillag a messzi égen,
Az időmúlás végtelenében
Kitartóan ragyog minden éjen,
Sarkcsillag, a tengelyvégen.
Csillagok, fények, csillagseregek,
Mind e tengely körül keringenek.
Örökkön élő, kimért összhangban,
Rendületlen erővel az égi magasban. 
Fények tengelye, ha eltörne,
Világok hullnának alá dübörögve,
Mint kemény alkoholtól kábultak,
Villámsújtottan, világok alázúgnának!
Akkor szörnyű változás jő: 
Tűzhányók üregéből lángvirág nő,
Sápadtan kimúlnak lejtők virágai,
Elhal a növényzet, lelkek múlnak ki.

A csillagok közt egy csillag ragyog,
Mely égen és lobogókon is ragyog,
Tengelyvég - vörös csillag -
Tengelye szívemen áthalad.
Világom forog e kemény tengelyen,
Hideg vagy meleg évszaka legyen,
És amikor engem viharok tépnek,
Szarvasaim és sasaim majd néznek.

Ha tengelyem mégis összetörne,
Szarvasom és sasom mind elrepülne,
Más világokba, kiabálva, elmenekülne,
Ha tengelyem mégis összetörne. 
Elözönlene a titkos vicsorgás,
Az ének sem lenne csak krétacsikorgás, 
Szarvasom és sasom mind elrepülne,
Ha tengelyem mégis összetörne.

Jól tudom, a tengelyem egy darab,
A nagy tengely rajtam áthalad,
Tengelyem csupán egy rész
A nagy tengelyből, mi el nem vész.
Tengelyem nem törik el soha,
E föld belsején halad majd tova,
Világaink vannak azon, kedvesem,
Két bolygó, kék gyöngyfüzéren.


Csata Ernő fordításai