Mihai Eminescu verse

Az ifjú korruptak
(Junii corupți)

Hozzátok szólok most, elámított lelkek,
Hogy epétek fakadjon, ó, kába szellemek,
Átokkal kell hassak;
A kékeslila karmú, embergyűlölő átokkal,
Mit ráégessek, mint marhára, homlokotokra
Az izzó vassal.
Jól tudom, hogy lírám süket fülekre lel
Elmétek körül, mi tele van szenvedéllyel,
A bűn óhajával;
Az elmétek, ahol tivornya tombol,
Görcs sorvaszt és részegség rombol,
A kéjtől kiszáradt.
Ó, fortyogjon a düh elcsigázott vénátokban,
Halott szemetekben, megkékült homlokotokban,
Hol véretek alvad;
Mert a Prófétának sosem kell tartania 
Az ájult erőtől, a legyengült karjaiban
A festett ifjaknak. 

Kiszáradt lényetekből mit választhatok?
Tüzet, mi nem alszik ki, igazat, mi nem álnok,
Ó, élő halottak!
Csodáljam a kitöltött borok bátorságát,
Törött üvegekben, húrik tivornyáját,
Ahogy szemtelenül vonaglanak?
Az ifjúság ágyán látlak elnyúlva, mit bemocskoltatok,
Kilehelve az életetekből eredő nyavalyátok,
Mi bensőtökig romlott;
Vagy a bestiáknak, akiknek a fogságába estetek,
Ahogy meddő és keserű pillantásait lesitek,
Ahogy térdre rogytok!
Álljatok fel!… mert a múlt évei sorakoznak
Győzelmi sorokba, lobogóik kibontva,
Mert Róma feltámadt;
Isteni ábrázattal, újra dicsőn lépdel,
Égő fáklyákkal, kőkemény erejével,
A népek császára.
Álljatok fel!… mert a halált hordozó fergeteg
Üvölt, gyászos hangjával, a népekre
Mint ijedt oroszlán;
Ami él, mind szabad, mindenkié a világ,
Az igazság, szabadság nem csupán szóvirág
A valós ünnep mámorán.


Kössétek fel a kardot a haláltáncra,
Itt a szél lebegtet, hordoz magával,
Táncba kerget!
Hullámokban mennek végtelen zászlóaljak,
Mint kigyulladt erdőkben, hol orkánok hajtanak,
Jégkorszaki tüzeket.
Látjátok, reped az urna, hamvából éled újra,
Ahogy felmorajlik a román nép múltja,
Ütközetek zajával;
Ahogy az árnyak csukott páncélba öltöznek,
És deres homlokát felemeli távoli időknek,
Traianusnak, Cézárnak.
Rohadt trónok a düh tengerébe dőlnek,
A rabság láncaival együtt széttörnek
Zsarnoki uralmak;
A pokol megnyitja kapuit mind a kétfelől,
Ahol az ocsmány lelkük ezrével bejön
A pusztuló kényuraknak!
Hiába zeng visszhangozva szavam,
A páncél a zsibbadt füleket zavarja
És az ájult érzéket;
A szétfoszló erénytől, istennő hazában
Sem gyúlhat, egyetlen szikrától, lángra
A fagyos lélek.
Állok egyedül és keresem, mint vércse
Az életükből kivetkőzött ifjak szívében
A széttéphető dögöt;
Mint repüléséből az égben felocsúdó solymár,
Mint a hegy, melynek gomolyfelhős ormán
Egy villám füstölög.
Legalább ne mondjátok, hogy van érzésetek,
Mert kifakult ruhák soha nem díszelegnek
A szent rejtélyen;
Mert úgy hangzik, mint esküvői zokogás,
Mint vészmadár öröméneke, mi gagyogás,
Mint kacagás a temetésen.


(Fordította Csata Ernő)