Constantin Zărnescu: Történet bikával*

 

"Zeusz, a bika, a Földközi Tenger vizében úszva,
hátán az elcsábított EUROPÉVAL,
elfelejtett visszamenni a felhőkbe burkolózott Olümposzra!…
Őt szolgálva politikussá lett.”
(Névtelen főpap Bessarion püspök kíséretéből, Róma, 1454)

Egy szép napon így szólt a barátom: „gyerünk, nézzük meg, hogyan vágnak le egy bikát! Ismerek egy mészárost, aki minden szombat délután bikát vág…”

[...] És hirtelen egy csomó férfi jött elő egy sötét raktárból, mutatós, fényes pengéjű késekkel, bárdokkal és fejszékkel, csákányokkal és botokkal; és egy színből egy 700-800 kilós bika rohant ki az üres udvarba, fényesen, az embereket nem látva. Az állat a természet csodájának tűnt, mintha ez égből hullt volna alá, magas, vöröses-sárga jószág, karika nélkül az orrában – a lapockái között elképesztő “tarisznyái”voltak, büszkék és teltek, mint augusztusban az érett dinnyék, mintha ki akarnának hasadni a nyugtalanság terhe alatt. A homlokán óriási sárgásfehér folt is volt, mint egy robbanás, és vastag, magasba törő szarvai, amik fent, az ég felé nyúlva, szinte ovális alakban egyesültek, ugyanolyan fenyegetően, mint a homlokán levő fehéres csillag, a jel és a szépség, ami megszabta a helyét az állatok és az emberek között. A bizonytalanság, de az erő is, ami a már-már földbe süllyedő lábak lépéseiben megnyilvánult, és a gyöngyházfényű, vastag bőr, amely, hullámokban reszketve, pattanásig feszült a sörényénél és a marján, egyaránt félelemmel és izgalommal töltött el, és sokkolt is, ahogyan az antik római cirkuszokban történhetett, ahol vadállatok és kevésbbé vad, kevésbbé kegyetlen, kalandvágyó gladiátorok találkoztak.
Az udvar üres volt, és ez alighanem nyugtalanította egy kicsit a bikát, amelynek most furcsán reszketett, rázkódott a tarkója és a sörénye; az istállóból egy titokzatos ajtónyitással szabadulva, embert nem látva, büszkén és nehézkesen lépdelt; lépdelt, és még nem tudta, hová tart; lépdelt, és alkalmazkodni próbált, de mintha nem lett volna rá elég ideje; ment, tapogatózott, és nem sejtette, merre tart, a fény nagyon erős volt (elmúlt már a tél fele és megjelent az új esztendő); és ő, mintha egy szakadék felé haladt volna, nem látott senkit, vagy talán látta a szemeinket, ahogyan a kerítés oszlopai és karói között bekandikálunk; és azok a nők a balkonon, akik borzongva sikítottak (és akiket a bika, mivel felfelé nem tud nézni, talán nem is látott, nem is hallott még), és a zajok, és a férfiak késeinek fémes fénye, amit éppen csak, hogy tán észrevett...
Az állat nyugtalansága nőttön nőtt, a mészárosok még nem jelentek meg, egyetlen ellenfél sem látszott még, mint ahogyan a corridáknál látható, ellenkezőleg, azokban a másopercekben nem történt semmi lényeges; és a bika előtt ezer út állt, körkörösen, amelyek beleütköztek az udvar és a falak határaiba; és ime, egyetlenegy út vezet egy kiskapuhoz, onnan pedig valószínűleg egy másik udvarba, az ember által kigondolt, megszervezett, kiszámított ravaszsággal, aki az állatot, felsőbbrendűséggel, ime, a halál felé terelte.
És a bika végül rájött erre; és hirtelen egy kapu felé indult, boldogan, hogy senki nem állja útját (az istálló sötét zugaiból túl hirtelen kiengedve, vajon nem a saját sorsával találkozott-e az emberben?… az állatoknak ez a Godotja, aki soha sem késik, egyedül a halál előtt?!…) És, ime, a nyitott, és ígérettel ravaszkodó kapu felé indult, ami a nagyobb udvarból mindig egy másik, kisebb udvarba vezette, mígnem egyszer csak azon kapta magát, hogy egy akkora “helységbe” szorult be, mint a teste (mintha lésza közé kötözték volna, mint patkoláskor a kovácsnál); és már ütötték-verték.
És egyszercsak valaki, aki addig a kapu mögé megbújva várt, egy nehéz bottal a homlokára csapott, egyenesen a szarvai közé, és a bika megingott, de nem esett el, továbbra is lábon maradt, szemében az udvar fekete ürességével, és mintha egy megmentő állat-istenre várt volna.
Akkor jelentek meg azok a férfiak, négy vagy hét férfi, botokkal, fejszékkel és késekkel, és talán az állat abban a pillanatban megérezte a halálveszélyt, mert különös nyugtalanság vett erőt rajta, reszketett és megrázkódott, futni akart (a földet kaparta patáival, annak jeleként, hogy utat, kiutat szeretett volna találni magának). Nem tudom, hol bújtak meg azok az emberek, nem lattam jól őket, de az állat nem „akarta” feldöfni, megölni őket, ahogyan talán a bikaviadalokon az elődei tették. Egyértelműen látszott, hogy menekülni szeretne szorult helyzetéből, a halálfélelemből. Egy újabb kapun áthaladva, ahogy egy másik udvarba ért, ismét erősen homlokon csapta az egyik kapu mögé rejtőzött mészáros (Kik voltak azok az emberek? Parasztok? Városiak? Egyik sem? Mert nem tűntek igazi mészárosoknak, mivel nem egy megszokott szertartás szerint jártak el), és a bika hangosan bőgni kezdett, őrülten a fájdalomtól, megpördült, mintha össze akarna esni, mintha azt a másik kaput akarná „meglátni”, amelyiken megszabadulhat ezektől a szerencsétlen és vitéz üldözőktől, ezektől a kegyetlen, primitív vadászoktól, hódítóktól…
És akkor megtörtént a csoda: nem adta fel, nem esett össze, csak megingott, megállt egy kicsit… Mintha úszott volna, haladt előre; és akkor újabb mészárosok jelentek meg, hogy ugyanúgy leüssék, legyőzzék, megöljék. Abban a percben a bikát gyilkos düh szállta meg, és veszettül kezdett száguldozni cikk-cakkban, mint egy nyúl, és olyan gyorsan, hogy azt hihettük volna, mindent tönkretesz, ami az útjába kerül (pedig ellenkezőleg: ködösen, szédülten vettük észre, hogy végülis lelassította a mozdulatait, nehogy nekiütközzön egy deszkának, nehogy kitörjön egy karót, letörje egy szarvát, mintha tudta volna, hogy a földbe, betonba ágyazott kerítések és falak erősebbek, ellenállóbbak, mint ő).
A férfiak ismét eltűntek egy percre, fejszékkel, karókkal lesve a bikát, de az nem fordult többé vissza, elindult az istálló felé, ahonnan kijött. Érezte, hogyan zárul be körülötte a kör, hogyan szorul egyre szorosabbra, hiszen mögötte nagy zajjal, nehéz rudakkal elreteszelték egymás után a kapukat; a vére pedig talán a fülében lüktetett (mint nekem valaha, a műtőasztalon, altatás előtt a Coltea kórházban, az élet és halál fecsegő, ismeretlen világait hallgatva). A mészárosok közeledtek, kiléptek rejtekhelyeikről, a bika pedig most a halál előszobájában volt, közel hozzánk, akik elborzadva néztük a kerítésen át (egyszer, amikor ugyanígy kecskéket és bárányokat, juhokat és gidákat láttam a fejsze előtt, tudtam, hogy végül a kés vagy a balta előtt térdre ereszkednek, mintha életet koldulnának, vagy talán egyszerűen megbénultak, előttem pedig, az életüket kolduló állatok lehullásával egyidőben felrémlett egy civilizált „imádkozás”, „könyörgés” nemes és nagyszerű, egyenesen humanista képe, amire soha nem jön válasz az „elkövetőtől” egy civilizált kegyelmi döntés formájában).
[...]
Ekkor történt meg a csoda, amit elhinni nem tudtam, pedig a rettegéstől elhomályosuló tekintetem előtt ment végbe: a halálfélelemtől őrült bika, amelyiken nem látszott, hogy fel akarna döfni valakit, megalázva, megrészegülve a tehetetlenségtől, hogy nem tud szabaduli onnan, nem letérdelt, nem kirontott, összetörve a kerítést, a falakat, az oszlopokat, karókat és kapukat, és nem is tűnt el a föld alatt: hanem felemelkedett, két patás hátsó lábára állt, és a farkára is ereszkedve valószínűleg, (mi nem láttuk elég jól), feltartotta a két első lábát, mintha kezek, vagy szárnyak lennének, a szarvai pedig a felhők felé meredeztek, szemeit megnagyították az iszonyat borzongásai; és így, az udvar kerítése mellett felemelkedve, életútjait kóstolgatta, amiket a kerítés fölött látott: a sétálóutcát, az ösvényeket és a nagyvilágot.
Nagy esemény és nagy csoda, azon kaptuk magunkat, hogy a falon túlról egy óriási állat bámul minket könyörgő, hol vad, hol szelíd tekintettel, mint egy ember, kérve tőlünk valamit, és sem ő, sem mi nem tudtunk megszólalni.
És ahogy ott függőleges helyzetben ült, szarvait és patáit az égre emelve, Ő, a bika, aljas, ravasz mészároslépteket hallott a háta mögött, és látta, hogy azok a botos férfiak az utolsó kijáratot is elzárták előle [...]
Istenem, mennyi tehetetlenség volt ebben az óriási erőben!…
[...]
Rendkívüli, sőt, tragikus előadás volt; mert a bika odajött a kerítés mellé, mellénk, két lábon állva, furcsa, egyáltalán nem természetes nyögéseivel és bőgéseivel rettenetes erőfeszítésről téve bizonyságot, és ahogy így állt, tágra nyílt szemmel bámulva ránk, félve, hogy elesik, a mellkasa, a szarvai és a csillag a homlokán, a szemei és a mellső lábai a fal magassága fölé értek, és azt a ritka, nem emberi, őrült illúziót keltették bennünk, hogy nem egy függőleges bika-kolosszust látunk, hanem egy embert; az volt; egy ember felsőteste; és az az „ember” az állat szeméből nézett ránk; és mi teljesen elfelejtettük, hogy az életben sokkal természetesebb, ha az állat bukkan elő az emberből…
Az orrlikai rettenetesen fújtattak, a szemei pedig óriásira nőttek, kimeredtek és meg is könnyesedtek. Úgy tűnt, hogy a szokatlan függőleges állástól kimerülve, ismét négy lábra ereszkedik és tovább keres valamiféle utat a földben, és tényleg, hatalmas robajjal leereszkedett, szétnézett minden irányba, és észrevette a mészárosokat, ahogyan közeledtek, csillogott a balta éle a kezükben; ő pedig nem rohant és nem keresgélt tovább, hanem egyre csak felfelé nézett, és egy utolsó erőfeszítéssel másodszor is két lábra állt, hatalmas erejű, tehetetlen kolosszusként. Ismét két lábra emelkedett, felugorva, nyögve, mintha repülni akarna.


 (Részlet az Oraşul 3. számában megjelent műből. Fordította Zsidó Piroska)