Tiganj Dijana versei

Mondják – talán ez csak szokás

Mondják
Talán ez csak szokás
Mert légvonalban
Pontosan 218 kilométerről
Vagy szárazföldön valamennyivel többről
Érzem közelléted
Mert míg a megfelelő kifejzéseket más-más nyelven
(tulajdonképpen ugyan azon)
Keressük eláll a lélegzetem
És a mögötte rejlő igazságot elhallgatjuk.
Mert megértjük egymást
Míg az áthidalhatatlan nyelvi különbségekről beszélünk
És vitatkozunk
„Szeretlek-e” vagy „széretlek”
És míg várjuk a másik válaszát
ereinkben forr a vér.

Mondják
Egyszerű tévedés
Az hogy zenével és
néhány jelentéktelen fekete-fehér fényképpel
Elhallgatjuk minazt amit
A korlátok
Miatt nem merünk kimondani.
Kilométerek.
Történelem.
Hagyományok.
A tengernyi kékként
És Lovćen csúcsaként
közöttünk élő
Tények és koholmányok a régen halottakról
És az egyéb különbségek.
Fuldoklókként kapaszkodunk
a szalmaszálba
Az egyetlen dologba, ami összeköt bennünket.

Mondják
Elmúlik...
Kapzsi vágy csalja az érzékeket és neki kezdünk hinni.
A soha nem érintkezett két test
Között túl sok a különbség
De éjjel gondolatban
Egybe forrnak.
És az ilyeneknek hogyan megmagyarázni
Mindaddig míg szívverésük
Bár különböző nyelveken
Tökéletesen értik egymást
Különbségek nem léteznek...

Étlap szerelmeseknek

Boszorkány vagyok.
A vacsorát neked készítem.
Meghódítalak.
Szívedet felfalom.

Fogom a kést
és zöldséget szeletelek
azzal amellyel ezt a gyomrot
sóvárgássá változtatom.

Az élét nyelvemmel próbálom.
A keveréket kanállal keverem.
Büszkeségedet termővel zúzom
és férfi mivoltodat sajtolom.
Csak morzsák maradnak belőled
Ronggyal letöröltek.

Nyelvedet forró
serpenyőben égetem.
Szavaidból nyújtófával
metéltet készítek.
Minden oly magától értetődő.

Szemedet villával döföm át.
Majd csak engem látsz.

Rozsdás tálcán tálalom
a vendégeknek
a látszólag
boldog pár képét.


Dijana Tiganj: montenegrói költőnő (Prizren, 1995. február 6.). Fordította: Fehér Illés