Lucian Blaga versei

Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét
Eu nu strivesc corola de minuni a lumii

Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét
és nem ölöm meg
az eszemmel a titkokat, melyeket találok
az utamon
a virágokban, a szemekben, az ajkakon vagy sírokon.
Mások fénye
megfojtja a rejtett ismeretlen varázsát
a sötétség mélységeiben,
de én,
én a világosságommal növelem a világ rejtélyét -

és mint a hold, ahogy fehér sugaraival
nem mérsékli, hanem féktelenül 
növeli még inkább az éj titkát,
úgy dúsítom én is a sötét égtájat
a szent rejtélyek nagy borzadályaival
és minden, ami érthetetlen
még érthetetlenebbé válik
a szememben -
mert én szeretem
a virágokat, a szemeket, az ajkakat és a sírokat

Csend
Liniște

Körülöttem oly nagy a csend szinte hallom,
ahogy a holdsugarak az ablakokhoz csapódnak.
Keblemben
egy idegen hang kelt életre
és egy ének dalolt egy vágyat,
mi nem az enyém.
Mondják, hogy az ősök, kik idő előtt haltak meg,
fiatal vérrel még ereikben,
s vérükben szenvedéllyel,
mely tele van napfénnyel,
jönnek,
jönnek tovább élni bennünk
az éveiket, mit nem éltek.
Körülöttem oly nagy a csend szinte hallom,
ahogy a holdsugarak az ablakokhoz csapódnak.
Ó, ki tudja - lélek, mily kebelben énekled meg
te is egyszer évek múltán
édes húrjain a csendnek,
hárfáján a sötétnek - a fojtott vágyat
és a törődött életörömöt? Ki tudja?
Ki tudja?

(Fordította Csata Ernő)