A végítélet napja

Ion Nete:

A horizontot lezárja a domb éle, felemelve a rézszínű eget. A tömeg a fekete vizek örvényétől kábultan kavarog. Óriási, sebes hullámok törnek egymásra, megpróbálva elérni a csúcs szegélyét. Léptek ropognak megállás nélkül. Mint vihart jósló mennydörgés kezdetén. Időről időre feltűnnek az égen a kései alkony véres foszlányai. A két árny kétségbeesett erőfeszítéssel próbál egyensúlyban maradni a forgatag fölött.

Halál (körbemutatva): Emlékszel, akkor is ilyen volt…
Sátán (felugrik, mint akit megégettek): Nincs mire emlékeznem. (parancsolón) És hagyd már abba!

Halál (közömbösen): Csak annyit mondtam, hogy ilyen volt akkor is. (idegesen szótagolva): A föld ki-tö-rő vul-kán-ként forr, az em-be-rek ré-mül-ten fut-kos-nak. Nem tud-ják töb-bé, mer-re men-je-nek!
Sátán (könyörögve): Nem tűröm hallgatni az ilyesmit! Ismét rám akarod sózni a terhet, ami összetört engem? Éppen most kell ezt tenned?
Halál (kihívóan): Á, a kudarc! Értem. Még nem tértél magadhoz. Igazi katasztrófa volt számodra!
Sátán (meglepetten): Úgy mondod, mintha te győztél volna! Vagy azt gondolod, azóta senki sem esküdött hamisan, hogy eltűntek a képmutatók, a hitetlenek, a mocskos szájúak, akik a gonoszt szolgálják, akik nyugtalan férgekként járnak, piszkos nyelvüket öltögetve?
Halál (ravasz pillantással): És miért gondolod, hogy nem éppen én győztem? Végül is, csak miután fonnyadt karjaim közt átment, csak miután hatalmamba került, adta ki a lelkét!
Sátán (dühösen): A te hatalmadba?! Na, ez jó! Végül is – ahogy mondani szereted – minek képzeled magadat? Tudod, hogy még csak nem is létezel? Egy fantáziakép! Az együgyűbbek még gondolnak rád, de a többiek? Ha arra kérnélek, hogy számláld meg a világ bűneit? Meg tudnád tenni? Kinek az érdeme, hogy ennyi van belőlük, megmondanád? Néha nem is hiszem, hogy veszítettem!
Halál (békülékenyen): Különösen, hogy egy időben minden úgy ment, ahogy az meg volt írva.
Sátán (fölényesen): Írni csak azután írtak… tetteimből merítettek ihletet!
Fojtott nevetés hallatszik. Megrázza az egész völgyet. És pénznek hosszas csörgése. Aztán alig kivehető suttogás: Egyetlenegyszer történt meg… ahogy annak lennie kellett… egyetlenegyszer… és az idők végeztéig nem fog megismétlődni!
Halál: Csak képzelődöm, vagy fenekestül fordul fel a világ?  
Sátán (körbemutatva): A vizek kiléptek medrükből, és mint falakon törik meg rajtuk a tömeg, ami kínlódva igyekszik a túloldalra. Még a fák is vért izzadnak. Hallod a holtaknak szóló könyörgést, hogy jöjjenek ki sírjaikból…
Halál (kémlelve): És ha mégis?
Sátán (parancsolón): Eszedbe ne jusson ilyesmi!
A fény tovább olvad. Már-már letörlődött az égről. Nem látszik más, csak az alkony véres foszlányainak maradványa. A Sátán és a Halál két foltnak tűnik most, mely köré megalvad a sötétség.
Halál (a Sátán felé nyújtva kezeit, hogy tekintetének irányt mutasson): Tévedek, vagy van még valaki mellettünk?
Sátán (közömbösen): Meglehet. Olyan idők jönnek, mikor minden lehetséges…
Halál: És nem félsz? (gúnyosan) Vagy semmilyen jelentősége nincs már?
Sátán: Amíg nincs szó alkuról, mitől félnénk? Hogy van-e mellettünk még valaki? Minden jót neki…
Halál: Csakhogy egyfolytában beszél…
Sátán (kíváncsian): Figyeljük csak, mit mond!
Júdás (ugyanazon az alig kivehető hangon): A legátkozottabb lettem. Ahhoz képest, hogy én mit szenvedtem, Jób úgy élt, mint Ábrahám kebelén. És most sem tudom, hogy miért… azért tettem csupán, hogy segítsek Rajta. Különösen mikor azt láttam, hogy Lázárt is feltámasztotta… megmutatta, hogy minden a hatalmában áll… ez még inkább megerősített… mert mindig egy test, egy lélek voltam Vele… miért éppen nekem adatott az a zacskó?… talán csak így tudott kapcsolatba hozni… tudom is én, mit mondjak… hogy az történjék, aminek történnie kell… hogy is léphettem volna vissza? Miután kiválasztottak!!! anélkül, hogy megkérdeztek volna, hogy ez-e az én akaratom is!… hogy elcseréljem Őt 30 aranyért! Sem több, sem kevesebb! El is hajítottam őket, mert égették a húsomat… most nem tenném meg a világ összes aranyáért és ezüstjéért sem! Elég nekem az átok, melyet az örökkévalóságra nyertem.
Sátán (látva, hogy a Halál jól elfészkelődött, hogy ne lehessen kimozdítani helyéről): Reszketsz? Ilyen nagyon megijedtél?
Halál: Kár, hogy nem tudsz magaddal szembenézni! Hogy lásd, te hogy nézel ki!
Sátán: Hogyan?
Halál: Hiába tetteted a csodálkozót! Égnek áll a hajad. Tényleg nem érzed, hogy úgy áll rajtad, mint a sündisznó tüskéje? Ismét megkérdeznélek: És ha mégis…
Sátán (könyörögve): Meg se kellene forduljon ilyesmi a fejedben! Hallgasd, ismét hallatszik a suttogás…
Júdás: Egy test és egy lélek voltam Vele… Meg is haltam Vele együtt… Én voltam az egyedüli, aki Vele virrasztottam, ahogy Ő kérte, az Olajfák Hegyén… A többiek nem bírták ki…. Én nem féltem megmondani, hogy ismerem… mialatt Simon azt sem tudta, mit mondjon, hogy bebizonyítsa, nemcsak hogy nem tartozik hozzá, de soha életében nem is látta… És nem Ő biztatott: Tedd, meg hamarosan, amit tenni akarsz! jeléül annak, hogy mindent előre tudott… A virrasztás után az Olajfák Hegyén együtt énekeltük el az első hálaadás zsoltárát: reszkess, föld, az Úr előtt, Jákob Istene előtt, aki tóvá változtatja a szakadékot és a forrást fakaszt a sziklából...   
Halál (suttogva, Júdás után mondva): reszkess, föld, és valóban, hogy reszket, a szakadékok tavakká változtak, s méghozzá milyen tavakká, majdnem az égig érnek, és a sziklákból források fakadnak, melyek nemsokára elborítanak…
Júdás: Vajon nem ő mondta-e: Bizony, bizony mondom nektek: közületek egy elárul engem. És mikor rémülten egymás szemébe néztünk és megkérdeztük: csak nem én vagyok, Uram? És Ő? Semmi, egyetlen szó sem. Csak sokkal később szólt így: az öröklét az enyém, nem félek. Nem halok meg, hanem élek… A Halálnak nincs hatalma rajtam! Belépek az igazság kapuján! Vajon nem segítettem én is abban, hogy kinyissa ezt a kaput?
Sátán (gúnyosan): Hallod, mire volt képes! Vagyis hogy a Halálnak, vagyis neked (és megrázza a Halált) nincs hatalma felette! Rólam pedig egy szót sem szól… mintha ott sem lettem volna…
Halál: Félrebeszél… Úgy tűnik, még nálunk is jobban fél…
Sátán (körülnéz): Igazad van, érzem én is, hogy reszketek… vajon mitől?
Halál: Ezért mind kérdezlek: és ha mégis?
Sátán (mintha magához térne): Ó, milyen rögeszméid vannak… legalább belátnád, mennyire nem helyénvaló ilyenekre gondolni… Azonkívül nem látom, miért éppen te aggódsz? Hisz mondtam már, hogy nem is létezel… Értsd meg, egyszerűen nem létezel! (Hangsúlyozva): Egyszerű fantáziakép! A szerencsétlenek agyának kitalációja! S ráadásul még ilyen kérdésekkel jössz. Hagyj már!
Júdás (ugyanazzal az egyenletes, mormogó suttogással): Ahelyett, hogy kővé változtatta volna őket, ahogy mindenki számított reá. Hagyta elfogatni magát! Egyetlen pillantásával odaszegezhette volna őket… 
Sátán (miután figyelmesen végighallgatta): Hallottad, a pillantásával! S én még csak nem is törődtem a szemével…
Halál: Mikor?
Sátán: Mikor szemtől szemben álltunk. Oly sokáig lestem rá!
Halál: És?
Sátán: Vártam, hogy gyengén, fáradtságtól elaléltan találjam, a félelemtől kétségekkel küszködve… de ő mentes volt a gyengeségektől, így minden próbálkozásom, minden kísértésem hiábavalónak bizonyult. Hallani sem akart a világi királyságról!
Halál (unottan): Most valóban helyénvaló minden, amit mondasz…
Sátán (rá sem hallgatva): Utolsó alkalommal egyedül volt… mindenkitől elhagyottan… gondoltam, hogy félelmében hallgatni fog rám… már-már láttam igámba fogva.
Halál: Nem hiszek a füleimnek. (idegesen) Akkor sem akartál tudni rólam… ezt valóban érdemes megjegyezni…
Sátán: Gondolod, hogy föltétlenül tudnom kellett volna? Hát nem érted, hogy nem létezel?
Halál: És akkor végül is miért hozzám kellett jutnotok?
Sátán: Hiú vágyak… illúziók…
Halál: Ellenkezőleg, csak a dolgok rendje… amivel számolni kell… kinek füle van, hallja… Mert mégiscsak szükség volt egy olyan Halál borzalmára, amit nem lehet elfelejteni, s amit nem is felejtettek el, bár kétezer év telt el azóta! Még most sem mond ez semmit számodra?
A kusza tömeg kitört. Fekete göröngyök zúdulnak lavinaként az ég felé.
Ismét hallatszik Júdás suttogása: Egyetlenegyszer… ahogy írva volt… A vásárt meg kellett kötni, és megegyezni az árban… Minden más gondolat nélkül… arról, hogy hogyan tovább… ha újrakezdődik az idő, boldoguljanak nélkülem… nem mászom bele ilyesmibe semmi pénzért… átkozott legyen minden kezdet … elegem volt belőle… még ha megválthatnám magam, akkor sem… bár az a pénz, ami összegyűlt az évek során az eladásból kétszeresen, háromszorosan is elég lenne a váltságdíjra… Nem akarok többé semmit… ne is halljak semmiről, ne tudjon senki rólam…
Halál (visszatérve az előbb mondottakra): Jegyezd jól meg, minden, amit tettél, csak azért volt, hogy hozzám tereld őt! Hajtottad, mint egy vadat, hátulról… s még csodálkozol, hogy nem láttad a szeme fényét… a te érdeked az volt, hogy puskavégre kerítsed… aminek a végét én fogtam a kezemben!
Sátán (gesztikulálva): Nevetnem kell... vagyis nem voltam más, mint egy egyszerű hajtó? Mikor egész nemzetségem nem küzdött másért az égből való kiűzetés óta, mint hogy visszaszerezze elveszített helyét… és te hajtónak titulálsz! De mi értelme, hogy elmagyarázzam, hogy is volt, mikor te még csak nem is létezel… Csodálkozom, hogy egyáltalán beszélgetek veled…
Halál: Hagyjuk, hagyjuk…
Sátán (dühösen): Semmi hagyjuk!
Halál: Te tényleg nem akarod elismerni, hogy csak miután a keblemre tért, szelídült meg?
Sátán: Ohó, valóban megszelídítetted… különösen miután odaszögezték... úgy megszelídült, hogy minket is elkábított… azt hittük, vége van… s mikor már-már örvendeznénk, hopp, feltámad… de túl késő volt már… a futam befejezve… a győztes: Ő…
Júdás (suttogva): Akkor tévedtem el tőle. Miután oly sokáig együtt voltunk. Ahogy a zavaros vízben összekeveredik  a fény és a sár, s akkor zavarossá válik… Majd kitisztul… Ő felmegy az égbe, én maradok a mocsokban… Miután annyit tettem… Soha nem néztem szembe vele… Bármit mondott, soha nem riadtam vissza… az egyetlen voltam, aki mindig hallgatott rá… Még azután is, hogy azt mondta: bizony mondom nektek, egyiketek még ma elárul engem… jaj annak, aki megteszi… jobb lett volna, ha meg sem születik…Ugyanakkor egy hang belül ezt mondta: jaj neked, ha meg nem teszed!… mi között választhattam volna…
Sátán: Az Ő szeme fénye… Vajon hogy nem jöttem rá?
Halál: Mit használ az már neked, ha most tudod meg?
Sátán: És te hova akarsz kilyukadni azzal az idegesítő „És ha mégis”-sel?
Halál: Talán a csúcs mögött megkezdődött a végítélet… félek valamitől…
Sátán: talán…
A léptek zaja felgyorsul. A fény teljesen elmosódott. A völgyet lezárja a domb éle, mely hatalmas méreteket ölt. Mintha meg akarná akadályozni a tömeget, hogy átjusson a túloldalra.
Halál: Semmi sem véletlen…
Sátán: Eltűnt a fény, s vele minden, nem tudom, de mintha olyan idők járnának, mikor legjobb lenne nem is létezni… Tudod mit, hagyjunk mindent a fenébe, különösen, hogy amint te mondod, semmi sem véletlen…
Utolsó nap mi, itt, együtt, ki gondolta volna…
Halál: Rendben… így… utolsó nap együtt… jobb, ha mindent hagyunk a fenébe… bár nagyszerű lett volna, ha legalább holnapig kitarthattunk volna…
Sátán: Nincs semmiféle holnap… ne áltassuk magunkat… eleget tévelyegtünk… látod, hány meg hány üreg nyílik meg, s zárul össze egy szempillantás alatt… meghaladja ez a mi erőinket…
Halál: És ha a fény összegyűlik valahol, mint egy tóban… nem szeretnéd, ha rábukkannánk, s megfürödnénk benne… mint a gyerekek eső után… Láttál te is ilyet, nem?
Sátán: Van-e olyan, amit nem láttam? nem kellett volna ezt kérdezd… (hangja elcsuklik, s elhallgat hirtelen).
Halál: Nem akartalak elkeseríteni… csak úgy mondtam…
Sátán (szomorúan): Tudom… és az előbb is csak úgy kérdezted, hogy és ha mégis?
Halál: Ki számított arra, hogy hirtelen így átváltozik a világ?
Az olvadt lég vibrál a völgy fölött. Mint lobogó víz fölött a gőz. Kusza hullámok gyötrődnek a gyilkos öv által körülkerített téren.
Sátán: Talán neked is igazad van… de most…
Halál: Azt akarod mondani, hogy számunkra is túl késő immár?
Sátán: Szükséges még mondani ezt?
Halál (nem válaszol. Ijedten néz körül.)
Hirtelen a rézszínű ég teljesen felemelkedik. Mintha valaki megfogta volna a túloldalon, és elkezdte volna felgöngyölni, hogy elvigye ezekről a tájakról. Húzza, anélkül, hogy felszabadíthatná a horizonton megtapadt széleit. A Halál és a Sátán egymáshoz bújnak, félve, hogy egyszer csak szétreped az ég, s fölöttük nem marad semmi… Egy fekete csík tekereg a völgy fölött. Óriási hullámnak tűnik, mely a medrét keresi. Hullámzásában minden piszkot összegyűjt, s egyik oldalról a másikra tolja.
Halál: Talán…
Sátán: Na nézd csak, megjött a hangja. Csak hogy tudd: nem újdonság már, amit mondani akarsz: hogy ez az utolsó nap, nem?
Halál: Talán…
A hullám ismét a völgy fölött forgolódik, aztán nekicsapódik a horizontot lezáró csúcs fekete falának. Kopogtatásnak tűnik egy olyan kapun, ami mögött nem lehet tudni… 
Sátán: Valóban az utolsó lenne?
Halál: Miért ne?
Sátán: És a fény? Miután lehullnak a csillagok… a lelkek előjönnek a mélyből… harsonák kellene zúgjanak a föld egyik végétől a másikig…
Halál: Én legalábbis… (nem folytatja)
Véres verejték patakzik mindkettejük bőrén.
Sátán: Csakis rólam volt szó…
Halál: Akkor miért jajongsz ilyen hangosan? Azt akarod, hogy sirasson a világ? Nem látod, hogy még magára sincs ideje…
Sátán: Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyesmin kell keresztülmennem…
Milyen jó lenne magamba omolni… magamba zárkózni úgy, hogy senki se láthasson…
Halál: Rettenetes lehet most neked… van is, miért gyötörődj… nem tudom, hány életre lenne szükséged, hogy mindent levezekelj… de látom már, elapadt az erőd, kezdesz elszáradni. Látod (és az égre mutat) kevés híján megreped a tetőnk. Úgy hogy szedd össze gyorsan magad, míg ki nem jönnek a szemeid is… vagy talán lelsz egy kígyólyukat…
Mellőle felháborodott suttogás tör elő:
Én nem keresek menekvést… nem akarok semmit… semmit…. ami pedig a keresztet illeti… a fügefa elegendő volt… nem én választottam… úgy történt, hogy éppen rá esett az oszlop árnya, amelyre felfeszítették… odáig még el tudtam érni… a tömeg megőrült… elevenen falták volna fel Őt… és amikor kikészítették, megijedtek… és akkor rám mutattak Ez volt az ő ítéletük… Jézus csak annyit mondott, hogy gyorsan kell megtennem, amit meg kell tennem… Most ismét érzem, az emberek nem találják többé helyüket… megrémíti őket az ítélet… nem tudják, jól cselekedtek-e, mikor minden felelősséget rám hárítottak… ismét rám mutogatnak majd? Csakhogy most más a helyzet… Most Ő lesz a bíró… Én kész vagyok hallani őt… ennyit csupán, hallani őt… Nem keresek menekvést, nem akarok semmit… nem panaszkodok semmiért… csak ennyit kérek, megérni a végítélet napját, mikor az Ő hangja, mint egy mennydörgés, mindent kővé dermeszt, és megtudjuk, hogy az IGAZSÁG…