A fekete fák

Ion Nete

Cilică, aki egyik legrégibb tisztviselője a pénzügyi hivatalnak, hidegrázásra ébredt. Egész éjszaka az orvos szavai gyötörték, s most, hogy az ágy szélén kuporog egy pokrócba burkolózva, kezdi átkozni a gondolatot, ami az orvosi rendelő felé hajtotta. Aztán eszébe jutott, hogy bár nagyon rosszul aludt, jutott ideje álmodni is. Átengedte magát az álomnak, és visszaemlékezett, hogyan szállt le az ágyról a sötétben, hogyan próbálta ki, milyen gyorsan talál el csukott szemekkel a magas támlájú székig, ahová vetkőzéskor a ruháit dobta. A szobában tapogatózva az ajtó mellett találta magát, s néhány másodpercig kapkodva lélegzett, mintha kiszáradt volna körülötte a levegő.

Aztán megfeledkezve eredeti szándékáról megfogta a korhadt gumihoz hasonlatos kilincset, kinyitotta az ajtót, s miután kijutott a folyosóra, kinyitotta szemeit. A hideg és sűrű sötétség visszahajtotta az ágyba.

- Az elején nehéz lesz – figyelmeztette az orvos jóindulatúan. – Míg megszokod, próbálgasd a szobában vagy a ház körül, azt tanácsolom. Jól megnézel valamilyen tárgyat, becsukod a szemed, s miután néhányszor megfordulsz a tengelyed körül, megpróbálsz eljutni hozzá.
Cilică révetegen hallgatta, mintha nem is neki, hanem valaki másnak szólnának a tanácsok. Nem tudta elfogadni, hogy számára, aki hajnalok hajnalán szokott felkelni, megváltozhatnak a reggelek. És azt sem, hogy eljön majd a nap, mikor nem kell sietősen lemennie a lépcsőkön, nem kell átvágnia a központon egy kis kerülővel, hogy - miután átment a főúton és végighaladt egy díszcserjékkel szegélyezett sétányon - Lenához, kedvenc dohánykereskedésének elárusítónőjéhez jusson. Itt gondosan elhelyezte táskájában a cigarettacsomagokat, meggyorsította lépteit a sarki épületig, s amint átjutott a lengőajtón, kinyújtott ujjával a felvonó hívógombjaira ugrott. Következett a felfele út az utolsó emeletre, majd az írógépek kattogásától elárasztott hosszú folyosó.
Vérévé vált már, hogy minden reggele így kezdődik, és üveges szemekkel meredt a semmibe, mikor arra gondolt, hogy el kell válnia az emberekkel teli irodától, egy-egy csengő csörgésétől, és Codintól, a futártól, akinek karjai mindig rakva papírokkal bélelt borítékokkal és tekercsekkel.
Nehezen vette rá magát, hogy megváljon a plédtől, és tanácstalanul forgolódott a szobában, nem tudva, mihez kezdjen. Végül az jutott eszébe, hogy folytassa az álomban megkezdett utat. Így hát szemeit szorosan behunyva kiment a szobából, lassan lépegetve átfurakodott a cipők garmadája mellett, figyelmesen fülelve, hogy meggyőződjön, nincs senki a közelben.
Azt jelenti, hogy az unokámhoz akartam eljutni – mondta magában, miután kinyitotta a szemeit, s látta, hogy a folyosónak azon a végén az egyetlen ajtó a lánya lakrésze felé vezet.
De miért kellett volna a gyerekhez mennem? – töprengett, miközben folytatta útját, s azon vette észre magát, hogy kopogtat az ajtón. A sietős mozdulat ráébresztette, hogy a félelem, amit a szobában csak megsejtett, eluralkodott rajta. A bőséges verejtékezés miatt úgy érezte, hogy rátapad a sötétség, iszaposan, hidegen és síkosan.
A hosszú csönd, ami a túloldalról fogadta még jobban felerősítette félelmét. Apró remegések rázták meg vállát, majd egy szembejövő hideghullám miatt elállt a lélegzete is. Kiáltania, sikoltania kellett. Belekapaszkodott a nedves kilincsbe és kétségbeesetten kezdte rángatni, mígnem halk mormogást és közeledő léptek zaját vélte hallani.
Az ajtó félig kinyílt, és egy álmos hang förmedt rá:
- Mi van, mi történt?
- Gyere át – suttogta Cilică levegőt sem véve, mert félt, hogy bezáródik mindjárt az ajtó. Vagy legalább a gyermeket küldd be…
- Jól van, menj csak…
Cilică engedelmeskedett, és elborzadva fedezte fel, hogy még most sincs annyi bátorsága, hogy arról beszéljen, mit mondott neki az orvos.
Így kellett az álomnak befejeződnie – nyugtatgatta magát, miután visszatért a szobájába. Kezeit mellkasához közelítette azzal a gesztussal, amit mindig olyankor tett, mikor bajban volt.
Életében először kerülte tekintetével a napsugaraktól lángra gyúlt ablakot. Véres robbanásnak tűnt számára. A kinti fény alapján, legalábbis amennyit látott belőle tudta, hogy rég elmúlt a reggel, s hiányát eddig már észrevették, legelőször Lena az üzletben, majd Codin és végül a többiek az irodában.
Vajon mit kezd most Codin a nekem kiosztott papírtekercsekkel és borítékokkal? - kérdezte magában, és lassan a magas támlájú székhez ment, melyet ruhatárként használt. Megfogta a nadrágját, s kezdte kiforgatni a zsebeit. Egy csontberakásos, kékes fényben játszó bicska, mely az övhöz volt kötve kicsúszott a kezéből. Pillantásával követte útját, és ijedten rázkódott meg, mikor látta, hogy függve marad, mint egy horogra akadt hal.
Bal zsebében egy kulcsot tapintott ki. Hirtelen az ajtó felé nézett. Egyetlen ugrással ott termett, betette a kulcsot a zárba, majd miután néhányszor elfordította, erőteljesen megrángatta, hogy lássa, jól bezárta-e. Megkönnyebbülten lélegzett fel, s néhányszor megdörzsölte arcát. Mintha most fedezte volna fel a ragadós sötétséget, amelyben a folyosón tapogatózott. Bőrének nedvessége megrémítette, és felerősítette benne a tehetetlenség érzését. Minden múló másodperc a szoba tárgyaihoz tette hasonlatossá anélkül, hogy ellenállhatott volna, és közben a mély ablakból szédítő üresség meredt rá. Hideg és idegen tenyerei közé szorítva arcát megkövülten nézett bele.
Lent az utcán, éppen az ő ablaka alatt valaki egy üveget csapott a falhoz, széthasítva a csendet. A zaj a kerti fákra emlékeztette. A párkányhoz közeledett és látta, hogy mozdulatlanul állnak. A harmatcseppek lassan gördültek le az érdes, dérmarta leveleken. A fákon túl, a fal mellett az üres utca a horizontba veszett. A szomszéd udvarból egy kutya ugrott át a kerítésen, néhányszor megfordult szimatolva, és elkezdett ugatni, miközben bogáncsos farkával az utca nedves kövezetét csapdosta.
A folyosó deszkája hosszasan nyikorgott valakinek a sietős léptei alatt.
Elmegy –mondta magában Cilică – és az ágyba rogyott. Majdnem elaludt már, mikor eszébe jutott, hogy nem jegyezte meg, hánykor is kell a következő ellenőrzésre jelentkeznie. Így hirtelen felöltözött, és futva indult, mit sem törődve azzal, hogy a lépcső kopott deszkái meghajoltak, szinte eltörtek lépteinek súlya alatt. Az utcára érve még jobban felgyorsította lépteit, mintha egy kihalt alagútban lett volna. Mikor a színes ablakú épület mellé ért, a ragadós melegtől bőre párás lett, és ellankadt.
A rendelőben ugyanaz az arc fogadta, ugyanaz a kissé előre álló áll, de most szája félig nyitva volt, húsos ajkai közt kilátszottak apró, éles egérfogai.
Első alkalommal észre sem vette, hogy szemei ferdén állnak, bajusza pedig vastag és egyenes, mint egy őrvezető vállpántja.
Gondolatai akaratlanul is visszatértek az ablakhoz, ahonnan látni lehetett a szélben kábultan álló fákat. Halkan átkozta álmát, s lábat váltott, megpróbált egyensúlyozni. Az új testhelyzet megfelelt, így mozgatni kezdte lábujjait, gyapot zokniját a cipő kérges bőrébe préselve. Elégedetten akart bólintani, de a fehér köpenyes ember közbeszólt, mintha titokban követte volna a gondolatait:
- Meneget? Mondtam, hogy nehéz lesz, de jobb, ha idejében hozzászoksz… tudom, hogy nem kellemes, ami veled történik… lássuk, haladt-e előre…
A karosszék párnáján elhelyezkedve Cilică magába roskadva ül, és érzi, amint nő belül az a szédítő üresség. Jól megkapaszkodott a fotel karfájában, mert érezte, mindjárt ráesik a zöld viaszosvászonra.
- És a gyakorlatok hogy mennek?
Cilică vállat von.
Tudja, hogy mondania kellene valamit, de nem tudja, mit. Kiszáradt szája is ellenáll a szavaknak, így inkább lesüti tekintetét.
- Nézz csak ide!
Egy erős villanyégő elvakítja, és Cilică mereven néz bele, mintha át akarna hatolni rajta tekintetével, hogy lássa, nincs-e valaki túlfelől.
- Elég, befejeztük – mondja az orvos. Elmehetsz, s azt hiszem nem szükséges éppen ilyen hamar visszajönnöd. De ne feledkezz meg a gyakorlatokról. Segítenek, hogy hozzászokj. Naponta rövidke utak, először csak a legszükségesebbek: az asztalig, az ajtóig, a székhez. Az utcára úgysem mész ki majd egyedül, tehát nem szükséges…
Csak most, a nyüzsgő embertömeg között haladva érzi Cilică égető szükségét, hogy mindent lásson, a legapróbb részletig. Átvág azon a furcsa forgatagon, hosszasan követi az autók őrült hajszáját, a nyugtalan tömeget, mely egyik járdáról a másikra tér át. Megáll, hogy megszámlálja, hányadik emeletig jutottak el az építők az új banképületnél, s már nem tűnik számára olyan furcsának az ablaktáblák játéka, melyet egy olyan műépítész tervezett, aki kijelentette, hogy számára csak a külső a fontos egy épületből. Poros munkaruhában, naptól kifehéredett sapkában három munkás egy halom cementzsákot emelt fel egy rögtönzött tetővel egy csiga segítségével. Cilică követte útját az első emeletig, ahol megjelent egy másik ember, aki megpróbálta bevonni a zsákokat. Lent azonban egy hibás mozdulat, a tető a falhoz ütődik, és egy porfelhő borítja be az egész épületet. Cilică behunyja a szemét, mintha minden az ő hibájából történt vona. Mikor kinyitja, látja, hogy több munkaruhás ember összegyűlt, és idegesen kiabálnak a lentiekre.
Átkel az utcán, és csodálkozik, hogy mostanáig nem vette észre az asztfalt-csíkot,mely egy nyolcasként terül el a cipőgyár bejárata előtt.
A távoli ég lilába váltott, már-már fekete lett. Az út menti hársak egyesítették koronáikat, csalókán ringatták puha, bársonyos leveleik zöldjét.
Estefelé a levelek zúgása úgy öntötte el a házat, mint esővíztől felduzzadt patak.
Cilică az ablakból nézte a gyerekeket, akik az utcán játszottak, a kenyérbolt előtt összegyűlt emberek között szaladgáltak. Megjelent egy autó. Lassan haladt, mert a sofőr kihajolt az ablakon, nehogy rákapaszkodjon valami gyerek az autó hátuljára.
Cilică lefeküdt, és az álomra gondolva aludt el, amiről érezte, hogy folytatódni fog, s már alig várta, hogy lássa, merre viszi őt. És amint az álom csendes vizén haladt előre a kert felé, boldogan integetett a fák felé, amelyeknek az árnya szédítő kavalkádban omlott rá, felmorzsolva testét.