Démenotar

Részlet egy készülő regényből

VII.

Norgel mohón rágyújtott, dobozkát vett elő. Minden slukk után tablettát nyelt. 

- Nyugtatók. Rákattantam. Ez van – kaffogta.

- Te dolgod. Majdnem így jártam a szesszel – mondtam. – Amikor hét-nyolc üveg bort csorgattam le egy est alatt, kicsit elgondolkodtam a dolgokon.Iszonyatosan fájt a májam, az ereim cigarettacsikk vastagságúak voltak, lüktetett az agyam. Aludni sem bírtam, mert literszámra öntöttem magamba a kávét az éjszaka folyamán.

- A pia miatt anyagozok. Így szoktam le – nézte a cigit. Újabb tabletta, kattant az állkapcsa. Kifújta a füstöt, zihálva kapkodott levegő után. – Meg voltam győződve, hogy ez nem következhet be.

- Micsoda?

- Az egész. Eljön a herceg a fehér lovon és beszól: ne dögölj, elérkezett az időd. Verseimmel áttöröm az idióta falat, ami az irodalmat körülveszi. Nem lesz szükség apám nyugdíjára; pénzt kunyeráljak anyámtól, hogy postázni tudjak külföldre néhány kéziratot. Az olvasók fogják kérni: közöljenek, iszonyatosan szeretnek. Mindig azzal a reménnyel adtam fel a levelet, hogy felkérnek, legyek állandó munkatárs, nagy értékekkel bírok, soraim zseniálisak - én vagyok a jelenkor dánteje. A verseket közzétették, de a válasz-, felkérőlevél nem jött. Legfeljebb: köszönjük, várjuk továbbra is, tisztelettel stb., menj a fenébe.

- Egy csomó költő van így. Annyian vagytok, mint a madarak az őszi mezők felett. Legalább úgy csiviteltek, károgtok összevissza.

Rám sem nézett, üveges szemekkel folytatta.

                - Harmincnyolc voltam, amikor sikerült kiadnom az első kötetem. A könyvet elkapkodták. Zabszem nem fért a fenekembe az örömtől. Újabb kiadást szorgalmaztam, a kiadó nem vállalta a költségeket. Erőm nem volt, hogy ismét összegyűjtsem a pénzt.

                - Megesik... - bólogattam.

                - Te, az szuper volt – csillogtak a pocsolyák szemében. - Ezüstös öltönyömet vettem fel, medalionos, ezüst nyakláncomat, az ószeres, akitől vásároltam, nem is tudta, mekkorát veszített az üzleten. A művészeti gimnáziumból meghívtam néhány kölyköt, húzták, mint Dankó Pista. Szponzoromról legomboltam néhány ezrest piára, kajára. A színházból meghívtam két színészt szavalni. Aztán hajnalig buli. Másnap kiadós fejfájás.

                - Ez is megesik...

                - Annyit elértem, hogy megismerjenek a városban. Egy ideig köszöngettek, később azt sem. Illetve a kölykök... Költő vagyok nekik, olyan fickó, akiről a tankönyvekben írnak. Egy-két selymes kislány hozzám dörgölőzött, átengedtem magam tejes testüknek, az ügyetlen, beteljesületlen kéjnek. Aztán lekoptak. Csak a kölykök maradtak illemtudó köszönésükkel, rossz farmergatyájukkal, pólós, feliratos lelkükkel, mocskos szájukkal, vagánykodó lépteikkel.

Apám el sem jött a bemutatóra. Anyám pár pillanatra megjelent. Ment vissza a konyhába, hogy elkészítse a számtalanadik vacsorát. Az öregem csak Napóleonhoz értett. Kívülről fújta leveleit. Castelot könyvéből oldalakat mormogott, megírt vagy ötszáz esszét szerelmeiről, csatáiról, fogkeféjéről, tábori vécéjéről. Nem értem, miért pakoltak össze anyámmal. Őt nem érdekelték Napóleon szeretői, tábori vécéje, fogkeféje, a misztérium halála körül.

Érdekelni kezdett a sztorija, néztem, ahogy bekap egy tablettát.

                - A bemutató után ismét ott találtam magam a kölyökszobában. Feküdtem az ágyon, néztem az est plakátját. A nevem vastag betűkkel, piros színben. Alatta a kötet címe, kékkel. Filctollal firkantott dátum, a hely, ahol a könyvbemutató volt. A művelődési házban, mert a képtárba nem engedtek be. Pedig a képtárgondnok, Misi jó haverom volt; akkor rúgtuk össze a port, mikor feleségével talált az ágyban, gyönyörű kertes házukban – röhögött.

                - Misi csak nyöszörögni tudott. Iparkodtam összepakolni. Az asszony sikoltozott: jaj Misikém, nem is úgy van, megmagyarázom. Csaptam egyet Miska vállára. Szia haver, majd megbeszéljük.

A negyedik napon ott fityegtünk a kocsmában. Késsel akart nekem jönni, de a harmadik üveg bor után csak szipogott. Az ötödiknél divatos slágereket intonált. A nyolcadik után összecsuklott, megáldott. A legjobb haverja vagyok. El akar válni a büdös kurvától, mert félredug, ráadásul meddő. A kis hülye mégsem engedte, hogy a képtárban szervezzem a dolgot. Jobb lett volna: fehérre meszelt falak, remek világítás, nagy és kis termek rendszertelen váltakozása. Egyen meg a franc, gondoltam, miközben motyogott hitvány bajszába arról, hogy a polgármesteri hivatal nem egyezne bele, mert... - és szünetet tartott. Nem merte belemondani a pofámba, hogy korhely vagyok, akiben szikra tehetség sincs, tart tőlem a város kifinomult lakossága, megrontom a csajokat. Állt, mint az olvadásnak indult hóember, vártam, kiesik szénszeme, lepottyan krumpliorra.

De nem ütött szíven. Pár óra, és el volt intézve a művelődési ház igazgatójával. A diri rendes ember, apámat jól ismeri, együtt mászkáltak egyetemre. Megtisztelve érezte magát: a híres történész gyermeke, a nagy költő itt mutatja be első kötetét. Mi van, gondoltam, miközben nagyokat szippantottam a levegőben vonagló cigarettafüstből, kávéillatból, az egyik elszállt, hogy mamucikáját ágyba dugtam, a másik meg nyáladzik, mekkora költő vagyok? Azért jólesett. Annyira, hogy szóltam: hozasson kávét, kiszáradt a gégém. Nagyot nézett, érzékenyen bocsánatot kért. Kék köpenyes takarítónéni hozta, megvillantotta foghíjas, csábosnak szánt mosolyát. Volt pofám visszaküldeni, cukor volt benne. Kértem cigit is.

Az ősök bólogattak, végre minden rendicsek körülöttem. Sok szerencsét kívántak ósdi, aranyos módjukon. Felhívtam pár kölyköt, írtuk a plakátokat. Egyiket elszalasztottam mecénásomhoz, kérjen pénzt ragasztóra. Aztán útra pakoltam őket. Vettem egy falragaszt, kifeszítettem az ággyal szemben.

                Eljött az a csaj, akit tizenhét éves koromban szedtem fel. Magas sarkú csizmát húzott, lábát felkecskélte, olyan mélyen kivágott ruhát viselt, hogy az ember arra gondolt, szoptatni készül. Kedvesen mosolygott istentelenül érzéki ajkaival. Vigyázz, a végén ne szégyellj felállni, biztattam magam; ne mondj agyalágyult baromságot, mert a helyi tévé ott szorongott a sarokban.

                Voltak vagy kétszázan. Jegyet kellett volna osztogatni, legyen a bulinak jövedelme.

                - Mi volt azzal a csajszival? - intettem bele a szóözönbe.

                - Ja... Megléptettem az öreg ósdi Ladáját, rohantam kegyetlenül. Estefele gondoltam, meg kellene nézni egy kocsmát. Bevágódtam, kisfröccsöt rendeltem. Leültem, megláttam a bigét. Félóra múltán össze voltunk melegedve, mintha a magasságos egymásnak teremtett volna.        Jött az ötlet, hogy kínozzuk meg a Ladát. Gondoltam, nem kellene, az öregnek premierje van a színházban, akkoriban ő volt az igazgató. De a lány matatott a gatyámon, két perc múltán a világról is megfeledkeztem. Tűnés a városból. A csaj meg biztatott: tökösebben. Elérzékenyülve a piától, tökig nyomtam a gázpedált.

Megállítottam a lihegő mobilt, rámásztam a lányra. Húzott magára, mintha én lennék a Messiás. Már rátértem a lényegre, mikor félrelökött. Pár perc káromkodás után becsomagoltam, vissza a városba. Rohadt sötét volt, szakadt az eső, a nagyobb élvezet kedvéért nem gyújtottam lámpákat. Gödörbe vágtattam, a Lada nagyot szökött, telibe találtunk egy fát. Bajunk nem lett, csak a bige verte be a fejét. A jármű első része totálkáros lett. Mindegy. Előszedtem a csajt, neki a romantikának. Szarakodott egy kicsit, végül elolvadt az ujjaim között, mint vaj a kemencében. A dolog után kiálltam stoppolni. Sehol egy autó. Elindultunk, különben megfagytunk volna.

Mehettünk vagy két kilométert, amikor begyűjtöttek a zsaruk. Odakoppintottak járgányukhoz, mint dilinyós kölyök földhöz a görögdinnyét. Felpakolták a biztosítékot. A lány kiáltozott, mi a francnak jár a szám. Pedig annyit mondtam, az esőben hasonlítanak ahhoz a gnómhoz, melynek nagyapám kertjében vertem szét a hülye kerámiafejét.

                Kiderült, a Lada némileg szarrá ment, nincs jogsim és piás vagyok. Az előreléptetés reményében nagyokat vigyorogva ültettek a meseautóba, szóltak, fogjam be, ha jót akarok. Mondtam, ennél jobbat nem akarhatok. Repült a tasli, felhasadt a szájam. Beleharaptam a spicli karjába, az felüvöltött. Gumibottal kaptam vagy nyolcat, csendben is maradtam, mint a nagyi, aki néma volt, isten nyugosztalja.

A zsaruk bevittek, hívták az apámat. Az öreg feje átment céklába, mondta, basszák meg a hitvány kölyköt, jön mikor vége az előadásnak, állófogadásnak. Addig tegyenek be egy buzi gorilla mellé, hogy tanuljak a dologból. A zsaruk tanakodtak, így az istennek sem jó, kiskorú vagyok, nem hallgathatnak ki szülői jelenlét nélkül. Levették a karpereceket, bevittek a színházba. A csajszit hazaküldték.

                Az előadás végén jött az öreg. Olyat kaptam tőle, hogy földhöz csapódtam. Elordítozott velem néhány percig, egészen szórakoztató volt. Aztán a zsarukkal kezdett dumálni. A díszes népség meg nézett, mintha mi lettünk volna a főattrakció, nem a Lear király.   Kihasználtam a pillanatot, felszaladtam a nézőtérre vezető lépcsőn, onnan egy másikon, ami a padlásra vezetett. Az ajtó le volt zárva, teljes svunggal nekirohantam, a korhadt deszkák miszlikbe robbantak. A tetőre mentem. Az eső elállt, a régi, mohos cserepek csúszósak voltak, de valahogy eltántorogtam a toronyóráig, ott megkapaszkodtam a villámhárítóban. Kiáltozásokat hallottam, a zsernyákok biztatták egymást. Az egyik felém indult, mire ordítottam, teljes szuflából:

                - Ott maradj szarfészek, mert leugrom!

Helyette az öregem tűnt fel. Kérlelt ne csináljak marhaságot, menjek oda. Nem lesz gond, rimánkodta. A kezem kezdett ráfagyni a hülye villámhárítóra. Támadt egy ötletem.

                Ordítozni kezdtem, hozzák ide a csajt. Szerelmes vagyok, de ő nem viszonozza. Lett fogantja, hozták a csajszit. Szerelmetes langyos-vizeket köpködtem neki, hogy a világirodalom sziruposabbik fele jegyzetelni kezdett. Na, erre néhány pofa könnyezni kezdett, követelték, hagyjanak békén. Nagyokat röhögtem, tovább dumáltam. És ette mindenki, hogy el sem hittem. Szóltak, nyomuljak le nyugodtan, megúszom egy bírsággal. A csaj csak állt, ámult-bámult.

Végül lepakoltam a tetőről. Apám bekísért a körzetbe, kifizette a röhejes pénzt, mehettünk haza. Azér' felkapták a vizet, nem szóltak hozzám vagy két hétig, utána is csak mértékkel.

               

                - Neked sem kell szomszédolni a hülyeségért – röhögtem.

                - Abban biztos lehetsz.

Bekapott egy tablettát, összeráncolt homlokkal nézett maga elé. A csikk kezére égett, de észre sem vette, úgy kellett kivennem a kezéből.

                - Hmm… - mormolta. – Könyvbemutató. A francba mindennel, gondoltam a történés után. Mecénásomról legomboltam valami suskát, kiadtam két füzetet vagy harminc verssel. Ötszáz darabot nyomtattam mindkettőből, osztogattam. El is adtam vagy kétszázat. Mentem a piacra, üzletekbe, kocsmákba, éttermekbe. Kellett a pénz, apámékon élősködtem. Honoráriumot nem kaptam. 

Tudod... Ennek az egésznek az volt az értelme, hogy ki akartam törni, játszani a nagyfiúkkal, Démenotar. De csak úszkáltam a nagy büdös semmiben, mint szar a kanálisban. Egy-kettő részegen elmondta: félnek, mert érettségim sincs, ők meg kinyargaltak hatvanhat egyetemet. Jövök én, szaros kis senkiházi. A vers csurog belőlem, mint veszett kutyából a fertőző nyál.

                Nem tanult édes jó anyukád mikor félrestriheccelt, gondoltam. Nem tudtam komolyan venni a könyveket, mégis szétnyaltam az apám és a városka könyvtárat. El is kapott az egyik poros vénkisasszony, ahogy osontam kifele Russell Nyugati filozófiájával a barna bőrdzsekim alatt. Visszapakoltatta a polcra, mondta, hat hónapig be ne tegyem a lábam. Vigyázzba meredtem, szalutáltam. Ordítottam, igenis, megértettem. Nagy pofont kaptam. Cseppecskét megtántorodtam, keze után nyúltam, megcsókoltam. Aki elfonnyadt kézzel ekkora pofont ad, azt tisztelni kell, közhelykedtem. Mire aszongya a barom, látom, te azért rendes fiú vagy. Kifele menet gondoltam, nagy hülye vagyok, de a vénasszony a legnagyobb idióta a világon. Azért tetszett a hozzáállása: inkább adott egy löfföt, mintsem a diri elé hurcoljon.

Másnap visszamentem, vittem a róla írt verset. Elolvasta. Ráborult az asztalra, itatta az egereket, azok káromkodtak, hogy honnan az istentelen égi áldás. Megölelt, mondta, csak Byrontól olvasott ilyent. Levontam a következtetést: minden vénkisasszony Byront olvas. A hat hónap el van felejtve, vigyek könyvet, amennyit csak akarok. Persze ne lopjam, kölcsönözzem. Néztem a poros, hiányérzetektől megkövesedett vénasszonyt, és mi tagadás, önelégült voltam.

                - Ja, majd beszámol a macskáidnak rólad – jegyeztem meg irigykedve.

                - Ha másnak nem is – kacagott Norgel. – De a szavaim ereje… Érted, ember?

Harmadnap felcsoszogtam a könyvtárba. A szipirtyó paksamétát nyomott kezembe. Mosolygott, mint egy taknyos tinédzser. Rádférhetne egy férfi, gondoltam.

                A parkban felszakítottam a csomagot. Angol nyelvű Byron kötet volt benne. Megnéztem a megjelenési évet. Leszakadt a pofám: a költő életében adták ki. Négy nap múlva kívülről fújtam minden verset, többé nem loptam könyvet a könyvtárból.

És jönnek a baromarcúak, elmondják: fosnak mert jó verseket írok. Mintha büdös babérjaikra akarnék mászni, mint egy kurvára.

                - Hallod, hát miért nem mászol vissza?

                Hallgatott. Bekapott egy tablettát, aztán kibökte:

                - Csak. Mert nem vagyok olyan.

                - Ne már... - mondtam. - Például hol melóztál?

                - Három újságnál is, köpetet sem értek. Kettő odaszart. A harmadik kirúgott tizenegy év után. Mivel tárgyilagosan kezeltem a problémákat, arrogáns vagyok, nem tudok írni. Úgy fizettek, mint sorvadt agyú napszámost. Akarsz hallani egy jó sztorit?

                - Úgy tűnik, valami Hófehérke bálba készülök?

                - Fülest kaptam: az egyik faluban a nagygazda aljas dologgal üzletel. Jenő kollégával beállítottunk. A faszi mondta, választhatunk: ránk uszítja a kutyákat, vagy három napig a költségén múlatunk. Jenő beszart, makogott. Mondtam, oké, befogjuk a szánkat, ha a buli eget verő lesz. A tag ember bólintott, besétáltunk. Illetve sétáltam, mert Jenőt úgy kellett berángatnom.

                - Mit csinálsz, ember - reszketett -, ellentmondasz minden újságírói szabálynak.

                - Jenő - szomorkodtam -, hogy is mondhatnék, ha nem írok semmit...

Dumált, tegyük jégre a pasit, és húzzunk el.

Este bilivel a fején ordítozott. A világ szarzsákok gyülekezete, ő megmutatja, hogy becsületes ember. Nem csalja feleségét, három gyereket szeretne tőle. Zsoltárokat énekelt, letérdelt, hosszasan imádkozott és csuklott.

                Ráparancsoltam vendéglátónkra, szerezzen tüzes kislányokat, különben felgyújtom a házát. Félóra sem telt el, négy príma nő vágtatott be. Éjfél fele beállított a falu rezesbandája, fújták, szakadt le a vakolat. A gazda biztatott: igyon szerkesztő úr, messze a reggel.

                Hajnali három fele megérkezett három zsaru.

                - Jöjjön be biztos úr! - üvöltötte Jenő.

A „biztos úr” nem is „kérette” magukat. Úgy beszoptak, hogy kész csoda. Ölelgették egymást, sírták, mennyire tisztelik a belügyminisztériumot. Az egyik kiparancsolta a rezesbandát a kertbe. Belefetrengett a patakba, mert ő egy mocskos disznó. Fenyegetőzött: ha abbahagyják a muzsikálást, egy életre elzárja őket. Pirkadt, a zsaru feküdt a hideg patakban, vezényelt. Végül elaludt. Jenő lelkiismereti és emberszereteti rohamot kapott, kiszedte a vízből. Úgy aludt el, karjai közt a kéksapkással. Az egyik nőcikével pakoltam be magam, kisebb ügy után húztam a lóbőrt délutánig. Jenő költött fel. Mennünk kell, mondta, szégyelli magát.

                - Megint részeg vagy? - kérdeztem.

                Kiderült, még mindig részeg. Leerőltettem torkán három pohár erős pálinkát, az isteni folyadék elsodorta a megfelelő helyekre. Alaposan lemosakodtam, felzavartam horkoló vendéglátónkat, milyen meglepetést tartogat mára. Ajánlotta, vágjak le egy borjút. Merev hülyének neveztem. Hümmögött, belerúgott az ajtó mellett alvó Jenőbe. Mondta, a kutyája szülni fog, nézzem meg. Elkeseredett pillantást vetettem rá, aztán úgy döntöttem, legyen. Még nem láttam dögöt kölykezik.

Kis kamrába vitt. A szuka kosárban feküdt, szalmán. Rottweiler. Úgyhogy ki akartam osonni az ajtón. A faszi elkapta ingujjam. Semmi gáz, a kutya szelíd, a nyulat is megnyalogatja. Meg, gondoltam, miután a felét lefalta egy harapásból. Meghúzódtam nagy szerényen. A tag simogatta, becézte a kutyát, mintha szeretője lett volna.  A szuka vakkantott. Felálltak hátamon a szőrök. Hopp, megjelent egy nedves, tök fekete fejecske. A tag utána nyúlt, kihúzta. Odapakolta anyja mellé, az nyalogatni kezdte. A kicsi nyekergett. Anyja egyre nyalta. Elkezdtem bőgni. Csurogtak a könnyek pofámon, mintha veder vizet öntöttek volna rám. Ellöktem a tagot, simogattam a nagy fekete dögöt. Nyüszített. Én segítettem világra a maradék kölyköket. Odaraktam őket az anya csecséhez. Szoptak, apró, fekete mancsukkal gyömöszölték a csecset.

                - Jöjjön hat hét múlva, adok egyet. Ingyen... - próbálkozott a tag.

                Leültem a kosár mellé. Egész testem remegett. Égett, porzott a torkom.

                - Hozzon vizet.

A tag visszajött egy korsó borral.

                - Vizet hozzon, az istenit!...

                - Bor kell ide...

                - Nem. Víz.

                - Mért sírt?

                - Mit tudom én...

                Csak a születés és szoptatás kényszere létezett.

                - Menjünk - álltam fel.

                - Gyenge a legény - mormogta a hátam mögött.

               

                - Fogom, miért kapott el a sírás – mondtam. Nagy, ragadós galuska volt a torkomban, alig bírtam visszanyelni.               

                - Fogod, Démenotar? Tényleg fogod? – kérdezte, miközben ropogtatta a cigarettát. – S ha fogod is, mit érek vele?

Jenő jártatta száját. Haza kell menni, felesége zavarosra idegeskedte magát. Kiléptem az udvarra, hadd legyek egyedül. Jött, nyomta a sódert. Mondtam, vegye a batyuját. Tovább nyavalygott. Nekem is mennem kell, a szerkesztőségben mit mond. Közöltem vele, péntek van, holnap nem dolgozunk, különben is, menjen mindenki a pokolba.

                Lerogyott, sírni kezdett. Barátjának tart, miért bánok így vele.

                - Nem a te hibád – rinyált. - Félreneveltek, egocentrikus vagy, mint minden művész.

Akkorát kapott, hogy elvágták neki a filmet.  Feküdt az udvar porában; rugdostam, ahogy bírtam. Folytak a könnyeim. A gazda kirohant, le akart fogni. Elkaptam a kerítésnek támasztott vasgereblyét.

                - Ha közelebb jön, agyoncsapom!

Behúzta farkát, elsomfordált. Pofozgattam Jenőt. Magához tért, bement a házba. Nagy trágyadomb szorult a mellembe. Leültem a ház feljárójára, bambultam a semmibe. Ihatnékom támadt. Bementem. Üveg után kajtattam. Nyeltem, ahogy csak bírtam.

                - Jó lenne, ha elmennének - szólt a gazda.

                Ránéztem.

                - Ma nem. Holnap.

                - Mi van magával, az istenit?

                Intett egy szolgának, hozzon italt, ételt. Rohanjon a rezesbandáért.

Jenő a konyhaasztal sarkának támaszkodva hallgatott. Előtte üveg, tartamát félig kiitta. Odamentem, meglöktem. Motyogott, rám meresztette szemét, felemelte karját, megpróbált csettinteni a nyelvével. Kurjantott, végezetül az asztalra ejtette a fejét.

                - Gyenge a legény - kiáltottam a fülébe.

                Táncolni kezdtem az asztal körül.

                - Gyenge a legény! Gyenge a legény!...

                Megérkezett a banda. A főnök beintett.

Csuromvizesek voltunk. Jöttek a zsaruk, ők is beálltak. A gazda ült egy boros flaska mellett, nagyokat szívott szivarjából, hallgatott. Hajnal felé ráparancsoltam a társaságra: irány a temető, a holtak tiszteletére is el kell járni egy táncot, inni kell lelki üdvösségükre.

                - Azt hiszitek, nyugodtan lógathassátok seggeteket és örülhettek az életnek, pedig az nincs is úgy! - oktattam a bandát az asztal tetejéről, miközben áldóan tártam föléjük a karom.

                Ahogy végighaladtunk a falun, sorra gyúltak ki a fények.

                - Gyertek ti is! - kiáltoztam. - Tisztelni kell a holtakat. Kinek nincs ismerőse odakint?

                Kiértünk a temető kapujába. Vigyázz-t vezényeltem, beszédet intéztem hozzájuk, mint Napóleon:

                - Katonák! Annyi vér sincs a pucátokban, hogy a holtak tiszteletére mulassatok! Ha nem dobom fel az ötletet, mi lesz lelki üdvösségetekkel?

                Egymásnak dőltek, két zsaru elaludt, Jenő úgyszintén.

                - A rekviemet, jó hangosan! - intettem.

                Pufogtak a hangszerek, a zsaruk felriadtak.

                - Befelé!

Követtek, mint a kutya. Felálltam egy sírra - ekkor elszakadt a film. Később Jenő elmondta, némi imbolygás után leestem. Ordítoztam, kutyakölyök akarok lenni, csecset szívni, érezni akarom anyám meleg nyalogatását.

                Kórházban ébredtem. Depressziós voltam, hogy az Antikrisztus is megijedt tőlem. Három napig perfúzióztak. Aztán átpakoltak a diliházba. Bámultam a dedósok leszedált képét, hallgattam zagyva dumájukat. Nem fogadtam senkit. Pedig jött az anyám, feleségem, sőt az apám, aki két évben egyszer mozdult ki a házból. Gyakran gondoltam a kutyakölykökre. Pár nap után beleuntam a szarakodásba, kihallgatást kértem a lélekkovácstól, szépen átejtettem. Sohasem fogom felejteni önelégült pofáját, ahogy azt gondolta: csodálatos terápiája gyógyított meg.

                A kórházból kocsmába mentem, éjfél fele hazaállítottam, hullarészegen. Az asszony szó nélkül kirúgott. A főszerkesztő hangos horkantások között megbocsátott - Jenőt már kirúgta. Ha apám nem lenne történész, nem közölne híres esszéiből, tanulmányaiból, kirúgott volna. Mekkorát tévedett a barom! Apám akkor is közölne...

Néhány nap után tudtam beszélni az asszonnyal, visszafogadott. Aztán ágyban kapott egy csinibabával. Elvált, kénytelen voltam visszaköltözni anyámékhoz. Naná! - övé volt a lakrész, és minden ami belejárt.

                Tíz hónapra rá ismét megnősültem. Szép pucát vettem el, hét évvel volt fiatalabb. Jó volt az ágyban, gazdag família sarja. El voltunk látva házzal, mikrohullámú sütővel, automata mosógéppel, úszómedencével, járgányokkal, kerttel, számítógéppel, zenegéppel. A papa nagy híve volt az egészséges életformának, konditermet pakolt a ház pincéjébe. Ha Helga nem használta volna az idomtalan gépeket, ott rozsdázott volna el az egész.

Két éve éltünk együtt, amikor kipakoltak az újságtól. Fostam, Helga mit szól, de kis morgás után dorombolás következett. Dicséretemre, vissza is fogtam magam a csajoktól. Igaz, sokszor néztem az üveg fenekére, volt is egy-két balhé. Szerettem a snapszot. Tizenegy éves korom óta kóstolgattam. Ültem a seggemen. Az asszony biztatott, ne hagyjam el magam. Olvastam, tévéztem, nagyokat farkaltam Helgával. És írtam. Elküldtem párat a lapokhoz, megjelentek.

                Hetekig részeg voltam. Helga hiába duruzsolt fülembe, kiabált, nyúltam a következő üveg után. Egy reggel arra ébredtem, azonnal piálnom kell, különben nem tudok felkelni. Na fiú, ez alkoholizmus, csapott meg, hogy sajogtak az agysejtjeim. Erőt vettem magamon, nem ittam egy hétig. Az asszony örült, nagy öleléseket osztogatott, finom kajákat készített.

Aztán vissza az üvegek közé. Ismét a diliházban kötöttem ki. Telepakoltak nyugtatóval. Beszartam, bepisáltam. Elhatároztam, többé nem nyúlok piához. Szerencsére a dokik úgy gondolták, nincs szükség elvonóra, ezért egy valag gyógyszerrel hazaengedtek.

Állás után néztem. Nem alkalmaztak, pedig raktárnoknak is jelentkeztem egy szupermarketben. Ismét az üvegek közé estem. Helga könyörtelen volt. Három feleségem azért rúgott ki, mert csaltam őket fűvel-fával, a negyedik a pia miatt.

                Visszaköltöztem apámékhoz. Szó nélkül fogadtak. Rendelkezésemre bocsátották régi szobámat; bepakoltam könyveimet. Lemondtam a piáról. Addig altattam magam, amíg szervezetem nem kívánta. Egy hónapig nyomtam a méregerős altatókat. Rengeteget zabáltam. Reszkettek a karjaim, mint a szélmalom.

                Az altatók betették az ajtót, nem bírok meglenni nélkülük. Kezdetben napi négy tabletta. Most tizennyolc-huszonnégynél tartok.

                - A magány kikészít, ember. Minden dolgot felnagyít, az ember csak ül a seggén, nem képes tévézni, aludni, írni, olvasni, semmire. Esetleg megrészegedik... A legnagyobb gond, hogy nem megy a vers. A legjobb barátom volt, nem vont felelősségre, nem üvöltözött. Kiszedett a szarból.

                - Hazudsz – mondtam. - Egy bajod volt, öregem. Nem mertél lemenni a pincébe, megküzdeni azokkal a szaros árnyakkal. Állandóan kompenzáltál, hibáztattál.