G. Szabó Ferenc körömnovellái

Rövidzárlat ( Emlék)

Ismertem egy embert, aki szakított a civilizációval ,és elhatározta,hogy hegylakó lesz.Irtózott a megszokottól,a  giccstől,eladta a rezsót,a fogpiszkálóit,az értük kapott pénzt kiosztotta a szegények között, majd a hegyekben menekült. Félt a látható és láthatatlan veszedelmektől,a dilettánsoktól,kormánytól,ebtől,egértől...  A hegyen friss levegő volt és sok madár,virág meg eper.

A gombát nyersen ette,mert nem volt gyufája,nem tudott, igaz,nem is akart tűzet gyújtani,hiszen szakított a civilizációval és annak minden nyersanyagával. A kovakő variánst lustaságból elhanyagolta. Sok kisebb győztes háborúban volt része,mégis megunta a civilizált életformát; már nem látta célját a sárkányölő szerepét játszani,sem a léleklovagét,mert felismerte,hogy a lehetőségek szűkre szabottak,a korlátozások  pedig végtelenek. Entellektüelnek nevezték, mert ismerte a Szókratész hátán lévő anyajegyek számát,civilizált életében apokrif műveket irt és antilírát. Tudta,hogy az értelmetlent értelmessel kell helyettesíteni,de már nem volt kedve a         módozatokat ismertetni,lévén,hogy a hegylakó status és a gombák nagyságrendjének megállapítása fontosabb dologgá vált számára.Itt csak annyi gondja volt,hogy meztelen testéről  lusta kézmozdulattal elriassza a csintalan legyeket,békés méheket.    A minap találkozott a pucér Madonnával is akinek elénekelte szerelmét és belé költözött. A hegy az övék volt. Élvezték a friss levegőt és a fű zöld színét. Neked,kedves olvasó,sajnos nem üzenhet semmit,mert már túl késő,úgy sem értenéd...  Megnyugtat az, hogy ez az ember csak egy különös emlék maradt nekem.

Kísértet-szombat

Fóron sütött a Nap.A Mester bizalmasan közeledett felém.Zakójára keresztek voltak hímezve. Füle márvány fehér volt. Bal lába kisebb volt ,mint a jobb. Sántikált,mint egy lába tört eb. Szemüveget viselt műanyag kerettel. A keret szürke színe borult égbolthoz hasonlított. Körmei nagyok és hegyesek voltak, talán évtizedek óta nem vágta le. Rozsdaszínű haján hangyák mászkáltak és csöpögött az orra leve. Mivel gondolatolvasók és értők voltunk a beszédre nem volt szükségünk. Megtudtam, hogy az éveket mar rég elhagyta. Elpanaszolta,hogy fia azért verte meg,mert a konyhában elöntötte véletlenül az éjjeli edényt. A menye büntetésből egész nap egy szelet zsíros kenyeret és egy csésze teát -azt is cukor nélkül-adott,majd bezártak a kamrában,hogy az egereket elijessze a lisztes zsákokról. A dátumot elfeledtem. A naptár egy óriási pálmalevél árnyékában nézett gorombán. Kísértet szombat-olvastam az öles betűket és nem hittem a szememnek. Amikor magamhoz tértem egy ágyon feküdtem. A Mester mellettem volt.Piros szeme mintha mosolygott volna.  A kezében egy könyvet tartott:Baudelaire- A romlás virágai,olvastam a borítóról.                 Fogalmam sem volt,hogy hol vagyok. De Apollót megismertem. Az ágyam mellett ötágú gyertyatartóval a kezében úgy hatott, mint egy antik görög szobor. A széken a Jóság ült és haján pajkos fénylánykák játszadoztak. Zsíros kenyeret ettünk és teát ittunk. Épp egy szűz papír fölé akartunk hajolni amikor a Mester fia berontott a szobában és seprűvel a  kezében visszakergette a kamarában. Apolló eltűnt s a Jóságot sem láttam. A Mestert sem azóta. De fia bárhol meglát karóval támad reám. Mivel más választásom nem volt elhatároztam, hogy kiírom magamból a Mestert. A szekrényfiókból elővettem a golyóstollat és elindultam egy kísértet szombaton. 


Mely sóhaj a léttükrön

Ma már minden olyan távolinak tűnik, kusza képek, eseményvázlatok ,egy-egy idegen falu és város, a sebeik okozta ,nagy fajdalmukban üvöltő katonák kínba fagyott sápadt arca, a néma, kihalt utcán átrobogó orosz tankok,amelyek megállás nélkül gázoltak át a halott katonákon, a kényszermenekülések,a miden áron túlélni akarás,a grófnő vadászkastélya,aki minden reggel kilenc órakor elhaladt a tisztelgő legénység előtt tíz kutyájával,és Jenő bajtársára,aki miután a grófnő elment egy ilyen szemlén előtte,így szolt:''- Jobb lett volna ha a grófnő tíz kutya helyett tíz magyar kölyköt nevelt volna föl!'',a láger poloskái,tetvei, a keserű fogolydal:-'' Ebben a lágerben, száz tetű lappang,vadászok is rájuk irgalmatlanul,át virrasztom az éjszakát,letépem ingem és gatyám,ilyen az éjszakám.'',a tíz méter széles priccsek,amelyek kemény tetőoszlopokkal voltak összerakva s a középső sor oszlopának mindkét oldalára deszka volt szegezve,amelyek fejpárnaként szolgáltak,még most hallja az oroszok velőtrázó csatakiáltásait :- Huri,huri!,mikor az idegen tájakon sík terepen menetelve a láthatár kiszélesedett és a messzeségben egy-egy hegylánc körvonalait látta,eszébe jutott újból az ő édes kis fészke,az a gyönyörű táj,ahol a láthatárt az erdők megrövidítik,megtörik,ahol minden zöld nyáron,s ahol kora ősszel már a bércek tetején hótakaró csillog,már ott is képzelte magát,a szekéren,ahogy megy fáért a Bodok-i hegyek közé,és onnan szemlélve a háromszéki tájat,a falvak piros színben pompázó arcát,amelyek közül egy-egy fekete színben játszó zsindelyes házikót is látni, s ahogy a kísérőjével énekelték azt a gyönyörű magyar nótát,hogy:- '' Fenyő,fenyő,árva magyar fenyő,miért hull a könny, a búzaszemekre?",mikor valahányszor hazajött vakációra,korán keltette fel az apja,s örvendett ennek,mert tudta, hogy terepszemlére viszi a szülőfalu határa körül,a csodálatos Forrás dűlő oldalára,ahol tücskök,sáskák zenéje fogadta,s ahogy közelükben ért azok rögtön odújukban bújtak,de ő egy fűszállal úgy is kicsalogatta a kis énekeseket,a patakokat körülvevő fák berkeiben zengett a madárdal, a búzatáblák úgy néztek ki a visszaverődő napsugarak fényében,mintha aranylepel borítaná őket,fölöttük, mint valami helyben álló fekete kövek lebegtek az éneklő pacsirták hódolva a felkelő Napnak, és a búzaszálak között ott piroslott a pipacs és a kéklő búzavirág,az apja vállára tette kezét,és egy vers sorait mondta fel neki:-"El ne hagyd az ősi földet,el ne hagyd az ősi telket,el ne hagyd az ősi házat...!" ,ma mar mindez csak kusza emlék,eseménytöredékek,mint egy mély sóhaj a léttükrön.