Lokodi Imre novellája

Szafaládé

Meg kell hágni, nincs mese. 
Mit, mit, a rudakat, mondja nagyon is idegesen a ceremóniamester, mert vannak tökkelütöttek, aki nem értik a játék (azért annál több), a verseny lényegét. Lehet, csak én értem pontosan, hogy nemsokára izgalmas rúdmászásnak leszünk tanúi. Rúdmászás? Na, jó, legyen az, de tudom, egészséges lokálpatriotizmusomra való tekintettel percig sem lenne részemről kekeckedés, ha azt mondanám, nem is rúd, hanem oszlopmászásra készülnek a legények, akiben van ilyen hajlandóság. Kérem tisztelettel, a rúd nem azonos az oszloppal, itt semmibe van véve a múlt, a közös történelem. Jobb, ha nem is mondom el Kálmán bátyámnak.

Tudom, Kálmán bátyám azt mondaná, mit közös múlt, nincs közös történelem. 

Először is van a placc, rendesen beborostásodtak a kockakövek, majdhogynem gyep, az öregek ma is appelplatzként emlegetik. Kálmán bátyám bekattant, hetven éve folyton placcozik, főleg ha a mai csenevész fiatalok fizikai állapota, ne adj isten, a honi ifjúság erkölcsi, szellemi nívója kerül terítékre. Kálmán bátyám leginkább az alultáplált honi ifjúság hazafias lelkesedésének vérszegénységét fájlalja. Nem szaporítanám a szót, a téren kezdetben mindösszesen egy oszlop állt, kifejezetten a második bécsi döntéshez kötődik, rendszerint itt gyülekeztek Kálmán bátyámék, vagyis a leventék, itt fújták a talpra magyart, és itt tépte fel Kálmán bátyám fültövét vitéz Szamossy Pál hadnagy-leventeoktató, mert Kálmán bátyám a pina fölöttébb haszontalan voltáról beszélt a tudásra szomjazó, mindenre fogékony újoncoknak. Hogy a levente őszintén gondolta, kétségtelen, Kálmán bátyám soha sem kapott asszonyt magának, mindörökre agglegény maradt, de meggyőződéssel állítom, nem ferde hajlam forgott fenn, mert nem az, hogy a második bécsi döntés idején ferde hajlam nem is létezett, hanem az, amit hallottam a rokonságban, eleve kappannak született. 

Szóval az oszlopot megbeszéltük, de még kell oszlopoznunk egy sort, mert összesen öt van belőle, egymástól vagy hat méterre dacolnak a kártékony idővel, új hullámokkal. A második oszlopot a kommunisták emelték, úgy maradt vörösen, bár mostanában erősen megkopott, mint tavaszra a rühes juh, hangoztatják, a hargitai fenyő nem hajlamos beinni a vörös festéket. A harmadik oszlopot a tűzoltók tették oda, ahol van, bár az alapszín megfelelt, nem vállalták annak politikai kockázatát, hogy a kommunisták oszlopán tréningezve tűzvészt színleljenek, belegondolni is rossz. A negyedik oszlopot az első demokratikusan választott polgármester ötletéből állították, az elöljáró álságosan vagy meggyőződésből azt mondta, lyukas zászlót nem húzunk sem Horthy, sem Cseucseszku érájára emlékeztető oszlopra, enyhén szólva nem szép. Lett hát a forradalomnak vadonatúj oszlopa, ami – innen látom – időközben ferde lett, az útszéli kamaszok kajla faszként, az igényesebbek béna fütykösként emlegetik, lehet, mint a Kálmán bátyámé. Az ötödik is jó ideje áll betonban, a csatlakozás hajnalán állította a közösségi önbizalom, holott még egyáltalán nem volt lefutott kör, hogy másnap reggel az Unióhoz soroltatunk, vagy a nemzet inkább Dagesztán felé kívánna orientálódni. Mit mondjak, a zászló, amelyiken kék mezőben koszorúnyi csillag van, alig keltette fel a köz figyelmét, emlékszem, a nép inkább a lacikonyha felé gyúródott, küldtek sört nekem is, mondták, fel van írva, majd törlesztem, ha lejár a nóta, pedig nem is nóta volt, én csak tudom, hogy nem nóta volt, mert a régi lengyel magnót én kezeltem, igenis, az Örömóda szólt. Innen tudom, hogy az euroszkepszis már akkor a mi vidékünkön lappangott, Kálmán bátyám tele söröskorsóval a magnó felé bökött, jócskán ráloccsantott, majd azt mondta, cseszhetem.
 
Mindenesetre nagy boldogság nézni a zászlófelvonást, ha megszólal a tűzoltózenekar. Nagy a béke, az egyetértés, öröm nézni, hogy először a helyi történelmi sajátosságokból kifolyólag a címer nélküli magyar zászló megy fel, aztán a román trikolor, mondanom sem kell, már nem lyukason táncol a kötélen, és lobog az uniós zászló is, csak a vörös rúd marad hézagnak, de éjszaka valakik mindig felvonják a sarlós és kalapácsost, mert a sejt általában megüzeni, hogy ünnepségen senkivel nem közösködik. A botrány általában később szokott kezdődni, amikor elfogy minden hamis cujka és valódi kisüsti, a téren kezdnek megmutatkozni az ideológiai erővonalak, ilyenkor az ölelkezés markolászásba megy át, lehet is szólni a készenléti embereknek. Jönnek szívesen, meg vannak szoktatva, hogy a terepszínű demizsont hol keressék.

Zászlófelvonás nincs, mondja a ceremóniamester, tűzoltóünnepen éppen zászló hiányozna, hogy megint kapjon hajba a baloldal a jobboldallal, a múltkor is lekaparták egymás képéről a mázat, és olyasmit kiabáltak át a demarkációs vonalon, hogy ássák ki a hollók a szemeteket, bides komonisták, ki kellett jöjjön a kommandónak, ilyesmit mondott a ceremóniamester. Még ide tartozna a hatodik oszlop, ami csak azért nem áll, mert a közgyűlés megállapította, jó óvatosnak lenni, egyelőre nem olyan időket élünk, hogy a hatvannégy vármegyések is alkalomként a placcon feszítsenek, de meg lett súgva nekik, legyetek türelemmel, fiúk.
Az oszlopok tetejére mindösszesen egy-egy szafaládé kerül, mondja a ceremóniamester. 

Megértem, hogy a ceremóniamester ideges, civilben egyébként vegytantanárként működik (első blikkre minta karhatalmista lenne), mert nem akar jönni a tűzoltók létraautója, pedig itt kellene lennie, gyűl a nép, fogy a sör és sül a mititej, a rúdmászó legények jól benne vannak, elképesztő tornamutatványokkal melegítenek, látom, Páter Anti is erősen mászhatnék, de a szafaládé még nincs a rúd tetején, úgy hírlik, a létraautó most éppen feketézik, az egyháztanács érseklátogatásra templomtornyot zsindelyeztet, már előre félek, hogy a rúdmászó versenyt is ideológiákba öltöztetik, jöhetnek a kommandósok, de hát a tűzoltóknak tiszta haszon, a bevétel adómentes, az egyházi pénzkezelés nagyon is tabu, az adóellenőrök aligha húzogatják a plébánia súlyos barokk bútorainak rézfogantyús fiókjait. A létraautó végül is beszalad, épp jókor, mert rossz szájak kezdték megelégelni a kanonok úr mindenhatóságát.
Hát akkor nézzük, a rajt következne, ceremóniamester szájában a síp, egykori futballbíró hagyatéka a síp, akit a forradalomban felkoncoltak, mert úgy tudta mindenki, hogy a szeku fizetett besúgója volt, nem baj, a nyálat ki lehet mosni belőle, szólni fog, és csakugyan szól, mint a nyavalya, ha kell. 

Megnyugtató, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik, a ceremóniamester szájában egyszer csak megszólal a síp, szól mint a nyavalya, öt legény rugaszkodik neki, de nem is öt, hanem csak négy versenyző szökik oszlopnak, Páter Anti áll, pedig úgy néz ki, mint aki nagyon mászhatnék, de nem, valami történt, vagy csak passzióból tart be, tudtam én, csak nem mondtam, Páter Anti a legkevésbé esélyes, hogy mindenkit kielőzve vegye le a rúd tetejéről a szafaládét, hogy ő álljon a dobogó legmagasabb fokán, amikor kitűzik a tűzoltóegylet szódabikával fényesített jelvényét, ami, ha igaz, megint csak az átkosból maradt.

Mondom, Páter Anti áll, sorra megnézi az oszlopok tetejét, mit nézne, ha nem a szafaládét, csóválja a fejét, csillog a szemüvege, Páter Anti szemüveget visel, nem mellékesen erősen csenevész, madárcsontú ember, alkata értelmiségire vall, na, jó, adóellenőr, ezért is barátkozom vele, mindenesetre erősen csillog a napfényben a szemüvege, valamire nagyon fókuszál, csak ebben a dög melegben nehogy tüzet fogjon valami, Páter Antinak kerek fémkeretű szemüvege van, antikos, másként szólva: ó. 

Nem tudnám megmondani, mit írt fel neki Lép Andorné dr. Kováts Aliz körzeti szemész, amikor Páter látási problémákra panaszkodott, de azt a szafaládéról és szódabikával csiszolt jelvényekről most készakarva lemondó emberünk sem hagyta szó nélkül, hogy a vizsgálat nagy élménnyel jár, férfiembernek érdemes kipróbálni, a kis időbefektetés szóra se érdemes, százszorosan megtérül, de hogy ne köntörfalazzunk, mondjuk ki, hogy Lép Andorné dr. Kováts Aliz már első látásra vágyat kelt az emberben, az hétszentség. Hogyisne, mondta tovább Páter Anti az élményét, nem úgy van, hogy bordát kopogtatnak, nem kérnek egy rekedtes ááá-t sem, mármint hogy tátsd ki a szád, mutogasd randa, odvas zápfogad, ilyen az inkább bűzös mint látható népbetegség, merthogy elől álcából porcelánból van, s hogy csodálkozz esetleg, ha azt mondja Lép Andorné dr. Kováts Aliz, bácsikám, magának torka sincs, rendre kiköpte helyéből, de amíg kiköpted volna, a kór a szívre szállt, lett belőle egy lappangó szívreuma, szóval dehogyis nyaki szpondilózis sugárzik elé, ha hűl vagy melegszik az ájer, szóval nyugi, ilyesmiket egyáltalán nem mond Lép Andorné dr. Kováts Aliz.

Na jó, Páter Anti mind jókat mond, amikor szemészetről beszél, amiből én majdnem hogy semmit sem értek, csak annyit mindösszesen, hogy felfekszel egy ágyra, gumiszőnyeges ágyra, úgyhogy meg sem kell mutatnod hitvány csóré segged, vetkőznöd sem kell, föléd hajol Lép Andorné dr. Kováts Aliz, nem fog fájni, mondja, tessék a plafont nézni, csakis a plafont, látod, pontosabban hallod, hogy pikk, pikk, valami a szemedbe csepeg, csöpp hideg érzés, hunyoríts, úgy marad, mondja dr. Lép Andorné, ilyenkor lehet gondolkozni a lét értelmén, mert ilyenkor kell gondolkozni, mi a fene van, kinek vétettél keveset vagy sokat, viszont ez így sem jó, nem is kell gondolkozni, hogy mi a fene van, mert önsorsrontó leszel, miközben a csepp oldódni kezd, és már csak homályosan látod a plafont, mert nincs miért azon emészd magad, hogy kinek ártottál sokat vagy keveset, mert itt a lényeg az, hogy láss, nézzed, hogy mi a fene van, mi történik körülötted, mert hangoztatják eleget, szemesnek áll a világ csak. 

Így lett Páter Antinak kerek szemüvege, meg se ismerték az emberek, ha a placc felé járt, összesúgtak csak, né, a városkának van újra zsidaja, nem nagy baj, mondta a kanonok, aztán végre ráismert valaki Páter Antira, az emberek csöppet sem, miért röstelkedtek volna, ki az, aki tökéletesen lát ebben a világban.
 
Nem és nem, Páter Anti nem indul, már látszik, hogy nem akar, a fejét valamiért erősen csóválja, mint aki furcsáll valamit, miközben a többi hősiesen harcol, mennek, nyögnek, visszacsúsznak, újra nekiveselkednek, csak a rúd ne törjön ki, a kommunisták rúdja, mert valamikor éjnek leple alatt valaki berótták, állítólag savat is öntöttek az oszlop tövére, valaki kiabál, hajrá magyarok, de hiszen hajrában vannak, sőt ahogy elnézem, a horthys oszlop támadója lesz a verseny győztese, mindjárt fenn is van, veheti le a szafaládét, jön hogy hunyjam be a szemem, természetesen Páter Antival való együttérzésből, de nem hunyom be, látom, Páter Anti otthagyja az oszlopot, a tűzoltók oszlopát, nem értem, mi a fenének hagyja ott azt a rohadt oszlopot, na jó, akkor legyen rúd, miért adja fel ilyen könnyedén. Páter Anti a konyha felé tart, megyek utána, rángatnám kifelé, de nem rángatom, mert Páter Anti gyúrja magába a tartalék szafaládét, nyel nagyokat, végre kiböki, ez a rúdmászós verseny nagy átverés, hogy dögöljenek bele, ilyesmit mond Páter Anti, holott ilyeneket mondani nem szokott, azt is mondta, azért nem próbálja megmászni az oszlopot, mert nincs értelme, miért nincs értelme, kérdezem, azért nincs értelme megmászni az oszlopot, mert romlott szafaládét helyeztek a rudak tetejére, mondja Anti, mire én teljesen elképedek, tisztán látja, hogy romlottak a szafaládék, nincs a masszába elégséges gyömbér, se feketebors, se paprika, még a fokhagymát is kispórolták belőle rendesen. 

Na, végre, jóllaktam, mondja Páter Anti, miután felfalja az összes szafaládét, amit a tűzoltóegyleti kurátorok helyeztek a hűtőszekrény mélyére némi zellerlevéllel álcázva, a szafaládét elvégre az egylet szponzorálja, Páter Anti a hasára csap, minthogy, gondolom, hasára csapva hoz elé olyan hamis érveket, hogy a rudakon romlott valamennyi szafaládé, szemesnek áll a világ, mondja Páter Anti és vág a szemével, kint a placcon valamennyi rúd sikeresen megmászva, látom, kezdődik a dulakodás, ahelyett, hogy a legények dobogóra állnának, nekimennek a ceremóniamesternek, te rohadt, köcsög, átráztál te, rohadék, mondják a vegytantanárnak, úgy pofozzák, hogy a szeme szökik ki szegénynek.

Hol van a másik gazember, kérdezik a verekedő legények, hol van, hogy adjunk neki, szólhatott volna, ha tudta, hogy átverés, mondják, ekkor én azt gondolom, jobb ha fogom Páter Antit, elvezetem a kertek alja felé, mert arra én tudom az utat, látom, készenlétiek jönnek velünk szembe, mi van, kérdezik, az van, hogy csakugyan romlott a szafaládé, mondja a bezárt panzió egykori főszakácsa, aki kifejezetten a szafaládés ünnepségre utazott haza a Balatonról.


A Nekuláj almája című, frissen megjelent kötet anyagából (Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2016)