Iker mesék

                                                             I.
      Volt egyszer egy fa. Ott nőtt az erdőben, sok más fa között. Ha eső esett, boldogan fürdött a törzsén lefolyó vízben. Ha szél fújt, ágai vidáman integettek a légben. Ha nap sütött, levelei áhítattal itták a fényt. Szerette az életet az erdőben, jól teltek napjai a többi fa között.
Egyszer egy ember járt arra, szemügyre vette és azt mondta:
– De szép koronája van ennek a fának!

      A fa megilletődött. Onnantól figyelni kezdte önmagát. Különleges lehet az ő ágazata, rajta a lombok, ha épp az övét dicsérte meg az ember. Koronának nevezte, pedig csak a királyoknak van olyan. A többi fa is rendelkezik lombkoronával, de csak az övére mondta az ember, hogy szép. Az ő koronája koronább a többinél.
Attól arrafelé különlegesebbnek érezte magát a többi fánál. Attól arrafelé nem érezte jól magát a többi fa között.
Ahogy nap nap után elnézte az erdő fölött átúszó bodor felhőket, úgy találta, az ő lombkoronája is van olyan szép, mint azok. Talán szebb is. A felhők mind fehérek vagy szürkék, az ő koronája viszont üde zöld a rajta lévő levelektől. Ilyen színű, ilyen alakú felhő nem száll az égen. Úgy lenne méltányos, hogy az ő lombkoronája is ott szálljon fenn a magasban, ne rostokoljon itt lenn, takarva a többi fától. Úgy lenne helyes, hogy az ő koronája fennebb legyen mindenki másénál, hadd csodálhassa mindenki.
      Ahogy teltek a napok, a fa egyre elégedetlenebb lett a helyzetével, egyre ócskább helynek találta az erdőt. Meggyűlölte a gyökerét, amiért a földhöz köti őt. Meggyűlölte a törzsét, amiért koronáját összeköti a gyökerével. Csak lombkoronáját érezte a magáénak, törzsére és gyökerére koloncként gondolt. Türelmetlenül várta, jöjjön már egy nagy szélvihar, törzsét törje derékba, lombkoronáját repítse fel az égre.
      Ám a szélviharoknak másfelé akadt dolguk, fuvallatnyi sem jött. Akkor a fa megkérte a lárvák után kopogtató harkályt, kemény csőrével csináljon akkora lyukat belé, hogy koronája váljon el a törzsétől. De a harkály nemet mondott. Akkor a fa megkérte az odvában ügyködő mókust, éles fogaival rágja akkorára az üreget, hogy koronája váljon el a törzsétől. De a mókus nemet mondott. Neszét vette a dolognak a szú, hozta egész rokonságát, s kéretlenül is szaporán rágni kezdték a fa törzsét.
Addig rágták, míg olyan lyukacsos lett a belseje, mint a szivacs. De szél még mindig nem jött, leheletnyi sem. A szúrágta törzs nem bírta tartani tovább lombkoronáját, a fa összeroskadt saját súlya alatt. Lombkoronája nem felszállt, hanem lezuhant a földre. Zöld levelei megbarnultak, elszáradtak, lehulltak. A fa ott korhadozott az erdő földjén, rostjait a nedvesség lassan átitatta.
        Arra járt a bútorkészítő, vizsgálgatta, de úgy találta, redves a belseje, nem alkalmas bútordarabnak. Arra járt a favágó, vizsgálgatta, de úgy találta, redves a belseje, nem alkalmas tűzifának. Arra járt a meseíró, vizsgálgatta… talán egy gyengébbecske fabulát lehetne fabrikálni belőle, gondolta …, lett, amilyen lett.


                                                      II.
      Volt egyszer egy fa. Ott állt az erdőben, sok más fa között. Ha eső esett, boldogan fürdött a törzsén lefolyó vízben. Ha nap sütött, levelei áhítattal itták a fényt. Leginkább mégis a szeleket szerette. Lombozata susogva üdvözölt minden légmozgást, levelei lelkesen integettek a leggyengébb fuvallatnak is. Sok káprázatos pillanatot köszönhetett nekik. Lenyűgözve álmélkodott a messziről jött nagy szelek meséin, melyek távoli vidékek varázslatos dolgairól szóltak. De megigézve hallgatta a környék kis szellőinek történeteit is. Közeli apró csodákon is jó ámulni.
       Volt ennek a fának egy titkos vágya, nem szólt róla senkinek. Szeretett volna egyszer, legalább egyszer az életben felszállni a magasba, s csak pörögni-forogni-táncolni bolondul odafenn a szélben. De tudta, számára ez lehetetlen. Arra is vágyott, hogy lássa, milyen odafentről a világ, saját szemével venni szemügyre az erdőn túli vidékek varázslatos dolgait. De beletörődött, hogy azokat ő nem láthatja. Amúgy jól érezte magát lenn a földön, a többi fa között. Számos csoda adja elő magát az erdőben is.
Hanem úgy néz ki, a szelek értenek valamicskét a gondolatolvasáshoz. S nem nehéz nekik továbbadni sem a megtudottakat. Egy napon óriási forgószél tűnt fel a láthatáron. Egyenesen az erdőnek tartott. Pedig napsütéses, felhőtlen volt az ég, viharnak nyoma sem látszott. De a szeleket nem a viharok hozzák. Ha kedvük tartja, a szelek hozzák a viharokat. És a nagy forgószél csak jött, csak jött egymagában, nem hozott vihart, nem hozott semmit. Lehet, vinni akart. Boszorkányosak a forgószelek, nehéz belelátni a csavaros eszükbe.
      Az óriási forgószél szempillantás alatt ott termett a fánál, könnyed csavarintással gyökerestől kitépte a földből, s felragadta magával a magasba, nagyon magasra. Ott pörgött-forgott-táncolt bolondul az égen a fa, ágai és gyökerei vadul kalimpáltak a szélben, lombozata elragadtatva zúgott a boldogságtól. Ahogy forgás közben lenézett, látta odalenn az egész erdőt, látott alant minden közeli és messzi tájat, minden vidéket minden csodájával. Ahogy forgás közben sorra elsuhantak alatta a kis és nagy csodák, egyetlen óriási csodává, villódzó csodagyűrűvé látszott összeolvadni a világ. Ő pedig ott táncolt, dalolt, ünnepelt a körkörös csodák fölött.
Odalentről a többi fa elhűlve bámulta az égen fesztiválozó fát.
− A szégyentelenje − sustorogtak bosszankodva −, földtől födetlenül mutogatja pucér gyökereit!
− Fafejű fajankó, fabatka esze sincs – folytatták a sustorgást dühösen −, ha majd leesik a magasból, szilánkokra szakad szét.
De a fa nem esett le. Ahogy beesteledett és feljöttek a csillagok, ágaival és gyökereivel beléjük kapaszkodott. A forgószél abbahagyta a táncoltatását, eleresztette. Ő pedig a csillagokba kapaszkodva ott maradt örökre fenn az égen, ámulni a világ csodáin.
      A meseíró is ámul, hallgat. Nem figurázik, nem fabulázik.