Szávai Géza regényrészlete

Fehér fenyők*

Mottó: nagy volt a sodrása, a vize mérgezett – erre a folyóra esküdtek az összes istenek; azon a tájon, amelyet ez a folyó átszelt, nőtt a világ egyetlen fehér fája: egy istennő szent fája volt, a megerőszakolt Leuké nimfa testéből hajtott; ott hajlongott-lengedezett az Emlékezet tavának a szélén.

Az erőmű gátja mögött tengernyivé nőtt a méregzöld víz; ahogy nekilódult a hegyeknek, már-már félő volt, hogy szétfeszíti őket. A tó jobb partján, s onnan végig a folyó mentén műút futott. A bal oldalon is volt betonút, szorosan a kikövezett part fölött, de csak amolyan zsákutca, pár száz méter után megszakadt, kőkerítésszerű párkány zárta le. Azon túl erdő, melynek egy részét ellepte a megduzzadt víz: erdő és tó találkozásánál derekukig, hegyükig vízben álló, megsárgult, fulladt fenyők. A párkányon innen, az út mentén egy-két kisebb bolt, bódé, benzinkút.

A zsákutca nagy részét parkolónak használták.
A kőfaltól és a – fenyők között – a tetőre vezető ösvénytől nem messze, pólóban, hatalmas karimájú szalmakalapban és fehér kötényben Gál András sütötte a kolbászt és a mititéjt. Unokája, a segítségére kirendelt, barna bőrű, csontos kamasz a kőkorlátnak dőlve bámészkodott a vízre, a feszesebb bőrű, jó idomú nőket figyelte. Az öreg gyanakodva pislogott feléje, aztán a hosszú nyelű villát a grillező rácsára helyezte, kezeit a köténybe törülte, átbillegett a korláthoz, és odaparancsolta a maga helyére mititéjt forgatni. Nem szerette, ha a fiú túl sokat kószál a víz körül, a fürdést szigorúan megtiltotta neki.
Rákönyökölt a korlátra, kicsit meghimbálta a fejét, a pocakját, aztán ráérősen megfordult, az egyik asztal mellett felpeckelte a napernyőt. Utána belehuppant egy fonott székbe, hessegette a legyeket, és nézelődött.
A parkoló kocsik mellett feltűnt Kováts úr, a latin nyelv és irodalom nyugalmazott tanára: sétapálca, kalap, könyv a kezében. Nem egyedül jött. Gál András, amint észrevette, a jobb és stabil vendégnek kijáró fürgeséggel feltápászkodott, tányért tett az asztalra, mustárt és kenyeret. Elégedetten sóhajtott, összedörzsölte kezeit, intézkedett:
– A másik felét is, te, mert kupán váglak. Hol az eszed? Szenet csinálsz belőle?
A mititéjsütés jövőjét kis időre biztosítottnak látva, visszafordult, s kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál. De ahogy közeledtek Kováts tanár úrék, és jobban szemügyre vehette az öregúr kísérőjét, Gál András nagyon határozott félfordulatot tett székestül, kiadósat sercintett, nem minden jelentés nélkül.
A köszönést mogorván fogadta:
– Alászolgája, tanár úr.
A jövevényt csak futólag szemrevételezte, s mintegy meglepetését titkolva, félhangosan dörmögte:
– Ugye, előre megmondtam, hogy megdögleni csak visszajönnek. Ez a szarházi is.
A tanár a könyvét és sétapálcáját a párkányra helyezte, beült az ernyő alá a tányér mellé, majd tanácstalanul az egyik székre mutatott. A jövevény zavartan mosolyogva leült. Gál András nézte-nézte, aztán felcsattant:
– Figyeljen, tisztelt úr. Vagy rendel, vagy nem rendel. Vagy kuncsaft... vagy nem kuncsaft, és akkor megyünk a fenébe... Értem?!
Meglengette kötényét, intett az unokájának:
– Egy porciót a naccságos úrnak!
A jövevény rámeredt a papírtálcán eléje rakott „porcióra”, nézte-nézte, és egyik kezével hirtelen kotorászni kezdett a zsebében, a másikkal visszaintette a fiút:
– Nem szaladnál el valami rendes borért?
Az izzadt kamasz nagyapjára pillantott, de az öreget láthatóan annyira meglepte a kérés, hogy nem tiltakozott. A fiú vállat vont, igazított a mititéjsütőn, és szolgálatkészen eliramodott.
– Ásványvizet is, ha kérhetlek? – szólt utána a jövevény, majd visszafordult az asztalhoz.
Kováts tanár úr szertartásosan étkezett, Gál András pedig legyezte magát a kötényével. A jövevény körbe nézett:
– Szép itt.
A tó túlsó partján egymás után suhantak az autók, buszok; a vízben színes csónakok, vitorlások, gumimatracok, nyüzsögtek a napozók, fürdőzők.
Gál András undorral fordított hátat a látványnak, Kováts tanár úr szótlanul folytatta az étkezést. Kevés idő után mégis megszólalt, és bólintott is:
– Igen, itt még egészen csendes…
És rágott tovább.
Némi hallgatás után a jövevény ismét megkockáztatta:
– Szép... Szép…
Megérkezett a fiú az üvegekkel, lerakta a bort is, az ásványvizet is az asztalra. A jövevény nagy buzgalommal vette kezébe az üveg bort, hogy kidugja – látszott: jólesik, valamivel elfoglalni magát. A fiúval poharakat hozatott, és kérdezőleg nézett a másik kettőre. Gál András figyelemre se méltatta, a tanár pedig hátradőlt a széken, összekulcsolta mellén a kezeit, s csak nagy ritkán moccant, végigsimított fehér haján.
A jövevény figyelte őket egy darabig, végül töltött magának, és egyedül ivott. Várt. A kezében forgatta az üres poharat, sóhajtott:
– Meleg van, nagy meleg...
Gál András felnézett:
– Mindjárt fordul a nap, mi árnyékba kerülünk...
A tanár is körbejártatta a szemét, majd vizet töltött, ivott, és hallgatott tovább.
– Szóval ketten maradtatok itt – a jövevény a parkolóhely felé nézett, ahonnan magas, szikár öregember közeledett a zsákutca felé zsinóros sapkában, egyenruhában –, vagy hárman, ha a tanár urat is számítom.
A tanár keze egy pillanatra megmerevedett.
Gál András leintette:
– Te csak ne számigálj; visszajönnek ide egyenként, mint a kóbor kutyák, ...hogy itt forduljanak föl...
– …
– Ülj a másik székre, nem látod, hogy ennek rossz a lába?! – Az egyenruhás egy másik székre ereszkedett, aztán odaszólt Gál Andrásnak:
– Ne bámulj!... Már találkoztunk – és a jövevényre mutatott.
Levette az egyensapkáját, megtörülte zsebkendővel a tarkóját, töltött a borból egy pohárba s felhajtotta...
Nem nézett a többiekre, mert észrevette, hogy az övén kívül csak egyetlen pohárban van bor.
Bocsánatkérően fintorgott.
Gál András rágyújtott, nem kínált meg senkit a cigarettával.
Közben csakugyan fordult a nap, és a bal part, a zsákutca árnyékba került. A tó felszínén megsiklottak a sugarak, s az egész zsákutcán és a mititéjsütő mellett ülőkön visszavert zöldes fényhullámok játszadoztak, enyhítve az árnyékot. A félárnyék a tónak ezen a felén áttetszővé tette a vizet is. Öt virgoncabb süldőlány átúszott ide, ebbe a különös fénybe; alámerültek két-három méterig, ott lenn is megcsillant testükön a fény, s hullámot vetett a mélyben, egészen furcsán, mint az ég felé fordított ablaküvegen a hibás öntés okozta göcsök. Ha kifeküdtek a vízre pihenni, még szebbek voltak ebben a megvilágításban. Ügy tűnt, testüket zöldesen átvilágítja a víz, mint lámpa elé tartott ujjakat a fény.
A jövevény a párkányhoz sétált, és lenézett az áttetsző vízre.
Gál András dobolt az ujjaival, az egyenruhás a második poharat ürítette, a tanár közömbös arccal bámulta a vizet.
A jövevény többször elismételte, hogy „szép”, „nagyon szép”, és mindig megfordult, mintegy helyeslésre várva.
A tanár hátrasimította gyér, fehér haját.
– Valóban szépek... Azok a fehér fenyők a víz szélén. Megfehérednek olykor.
Ahol a víz az erdő fái közé hatolt, derékig, hegyükig maga alá temette őket, a megtikkadt fák csakugyan fehérnek látszottak, főleg a víz alatti részük, ahová pár méterig, így oldalról, ebben a fényben be lehetett látni; mintha megütötte volna őket a dér. Üvegszilárd volt ott a víz, nem ingott benne semmi. Hullámokat sem vetett, mint pár méterrel távolabb, a lányok teste körül.
A jövevény bambán bámulta a fákat.
Az egyenruhás megint felhajtott egy pohárral. A tanár némi mérsékelt büszkeséggel felnevetett:
– Teljesen fehér fa sehol nincs... De itt van!
A jövevény hirtelen megfordult, az asztalhoz lépett, és töltött a poharába. Az egyenruháséba is. Felhajtotta a bort, megtörölte a száját, és indult vissza a kőpárkányhoz. Félúton tétován megállt:
– Egészen tiszta időben... látni valamit?
Gál András csapott egyet a kötényével, és rávigyorgott:
– Semmit. Annyira mélyen van... Azt többé nem látjátok, gazemberek, meg se érdemelnétek. Mikor a falut a völgyből kitelepítették, lakással meg kártérítéssel agitáltatok, szartátok össze magatokat, mind elmentetek... Néhány öreg maradt... Megmondtam, hogy roggyanjatok csak meg, mind visszajösztök ide megdögleni. Megmondtam, vagy nem mondtam meg?
Gál András már nem vigyorgott.
A tanár csendesen bólogatott: „senki nem jött, senki nem jött”.
A jövevény pedig visszahúzódott a párkányhoz, előbbi helyére, lenézett az áttetsző vízre:
– Pár csapással a falu fölé lehetne úszni.
Gál András megint vigyorogni kezdett:
– Egy csokor virágot nem vinnél az apád sírjára? Hol van az már... Ez a víz... Ez a víz...
Összehúzott szemmel nézte a jövevényt:
– Bele se tudnád, bele se mernéd mártani a lábadat ebbe a vízbe...
A jövevény zavartan a tanárhoz fordult:
– Nevetséges, kérem. Egyszerűen nevetséges.
Gál András az egyensapkásra mutatott:
– Ő egy komoly állami férfiú... Egyenruhás őr a parkolóban, de azért meglátszik rajta, hogy harangozó volt valamikor. A múltkoriban berúgott, felhős idő volt, és ő megindult, hogy harangozzon a vihar ellen. De ő se mert belemenni a vízbe, részegen se...
Az egyenruhás szikár öregember a pohár mellől együgyűen mosolygott:
– Részeg ember: részeg ember.
A jövevény pár lassú lépést tett a korlát és az asztal között. Begombolkozott. Gál András megkérdezte:
– Elmész?
– Visszajövök én – topogott sokatmondóan, szinte fenyegetően.
Nem arra távozott, ahonnan érkeztek, hanem a zsákutca végén rálépett az ösvényre. Egy darabig jól látszott: a félárnyék minden oldalról egyenletesen világította meg, de a fák között, ahol már nem villogtak a víz felszínéről visszavert fénysugarak, elmosódott az alakja. Aztán kiért a fák közül, és megint jól lehetett követni; az erdő és a tó szélén haladt.
A tó és az erdő találkozásánál, a fehér fenyőknél újságot terített a földre, és leült.
A tanár csodálkozva figyelte, Gál András is felállt, a korláthoz bicegett. Az egyenruhás nem mozdult.
A jövevény kifűzte és lehúzta cipőit.
Kabátját, nyakkendőjét – mindenét – levetette, és aprólékos gonddal egy csomóba rakta. Kopott, piros fürdőnadrágban állt. A lábai nagyon vékonyak és szőrösek voltak, lötyögött rajtuk a fürdőnadrág szára. A hasa is öregesen löttyedt, vállai csontosak, mellei férfiatlanul nagyok, ráncosak. Több ráncot vetett a tokája is.
Elindult a víz felé; óvatosan és mégis komikusan kapkodta a lábait. A tóban megállt, a vízen keresztül szemlélte a lábujjait, majd bennebb ment a fehér fenyők között. Mikor nyakáig ért a víz, úszni kezdett. Kiúszott addig, ahol már a fenyők tetejét is elnyelte a víz. Lassan haladt, fejét mereven tartotta, folyton maga alá nézett.
Kiért a fehér fenyők közül.
Fennről nagyon sárgának, viaszsárgának tűnt. A tanár látni vélte arcán a borostát: penészszínű volt.
Lassú karcsapásokkal haladt. Teste, minden mozdulata jól kivehető volt ebben a vízben, mely áttetszővé tette, majdnem csontvázáig átvilágította. Aztán egyszer csak nem moccantak a lábai. A karjaival veszettül csapkodni kezdett, de megmerevedett lábai nem engedelmeskedtek. Teste a víz alá süllyedt, ott fordult egyet. Karjaival csapott még néhányat, de hiába, mert teljesen a víz alá merült.
A párkány mellől jól látták, amint görcsösen vergődik. A tanár tett két lépést, aztán megállt, és idegesen hátrasimította a haját.
Gál András és az egyenruhás kiáltozni kezdtek, az unoka hirtelen a pólójához kapott, hogy ledobja, de meggondolta magát, a testén hagyta a pólót, és vágtatni kezdett a fák között, a parton.
...A fenyők között már cibálták kifelé a lányok az öreget. A fűben fejre állították: dőlt a száján a víz; aztán felültették. Lila volt és petyhüdt a teste.
A lányok fújtak, arcukból kisimították vizes hajukat:
– Miért fürdik egyedül? Öregember létére.
Az öregember felvette az ingét, reszketett.
Gál András unokája a lányokat bámulta, akik a fáradtságtól kimerülve furcsán szétvetett lábbal, ellágyultan ültek a fűben.
Fent a párkánynál megkönnyebbülten néztek le a fenyők közé az öregek, de onnan senki nem figyelt rájuk.
Lehorgasztott fejjel húzta cipőjét a reszkető öregember.


*Részlet SZÁVAI Géza: Harmincdekás Pistike színházi ruhája című kötetéből PONT Kiadó, 2017