Bölöni Domokos rövidprózái

A kor parancsa

A választások előtt azt mondta a volt polgármester a gyűlésen:
„Álljunk a sarkunkra, emberek!”
A jelenlévők, na, ki nem jár manapság gyűlésbe: nem értették. De mivel nem divat butának látszani, jólértesülten hallgattak. Persze senki sem tett semmit. Vasárnap a pap is kihirdette a templomban.
„Álljunk a sarkunkra, emberek!”
Hát ennek már nagyobb lett a hitele, de mivel semmiféle részletesebb utasítás nem hangzott el, a dolog ismét ennyiben maradt.

Egyik-másik azért titokban kipróbálta. De rettenetesen kényelmetlen volt. Abbahagyta azonmód. Jött másnap egy tölcséres autó, végigüvöltözte a falut, csak akkor értettek valamit a harsogásból, amikor hirtelen bedöglött a motor, a kiabáló pedig mégis folytatta a beszédet.
„Utolsó lehetőség, emberek. Álljunk a sarkunkra, és mutassuk meg!”
Ekkor azonban beindult a motor, és örök titok maradt, hogy mire van (utolsó!) lehetőség; és hogy a sarokra állás valójában mit jelent.
Mert ha nem a tulajdon sarkunkról van szó, akkor lehetetlen...Ugyanis a falu utcáinak nincsen sarka. Mind a végtelenbe tart.
Végül pedig nem világos, hogy mit kell megmutatni. Meg lehetett volna mutatni például a határt, elverte a jég a termést; meg lehetett volna mutatni az üres istállókat, a roskadozó házakat, a gidres-gödrös utcákat, a nyomorúságot. De a falu nem szokott hivalkodni. Hasonlóképpen meg lehetett volna mutatni mindhárom bögrekocsmát a májusi bódulatban pohárról pohárra kerengő notórius alkoholistákkal...Nemkülönben a falu három és fél kurváját; de azokat már többször is reklámozta a tévé. Úgyhogy a dolog ismét ennyiben maradt.
Mint derült égből a nátóbombázó, jött a hír: aki nem áll a sarkára, száz lejre bírságolják.
Kinek van pénze. A következő vasárnapig teljesen kikészült a nép. Volt, aki hátrakötötte a sarkát, hogy minél biztosabban és minél huzamosabban tudjon állni rajta. Akkor már hetvenkét órája álltak úgy. A sarkukon.
De nem is büntettek meg senkit!
Aztán mégis mindenki a büdös parasztokat szidja. Akik semmit sem értettek meg az idők szavából. Semmibe vették a kor parancsát.
Nem mentek el szavazni!

Kék láng

Mit óhajtott Arany János öregkorára? „Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat.” Márai sóhaja: „Pénzt gyűjteni, hogy független legyek, s leszokni minden anyagi igényről, hogy még függetlenebb legyek, megbarátkozni a halállal és megszeretni az életet.”
Szabad és független az ember? Gyakran döbben rá: szabadsága látszatszabadság, függetlensége: függőség. Főleg pénzfüggőség. Miként szokhatna hát le „minden anyagi igényről”, hiszen mind többet és többet akar? Csaknem emberfeletti célkitűzés: előbb a halállal barátkozz meg, mert csak ezáltal szeretheted és becsülheted meg az életet. Ebbe mások is belehaltak.
„Viszonyunk a halottakkal ingatag, mint minden emberi viszony”, írja A viszony című kis remekében Márai Sándor. „Egy időben lelkesedünk és rajongunk értük, úgy beszélünk róluk, mint tökéletes lényekről, megtisztult és emberfeletti eszményekről. Aztán, egy idő múltán, unni kezdjük őket, ásítva gondolunk reájuk, morogva és zsémbelve vitatkozunk velük. Megint eltelik egy idő, s heves érzésekkel szidjuk őket, hörgő dühvel kérjük rajtuk számon ezt vagy azt, életünket vagy boldogságunkat. S megint később megbékülünk és összetörődünk velük, megbocsátunk és bocsánatot kérünk, gyöngédebben felelgetünk nekik. Mert minden, ami az emberhez tartozik, emberi végzeten belül él és létezik: a halottak is.”
Túl vagyok már a vitatkozáson, tetteik rugóit is megfejtettem, nem kérhetek számon rajtuk semmit. Az önvád és a bűntudat azonban nem múlik szívemből. Hogy miért nem figyeltem jobban oda, míg éltek, mért nem vigyáztam életüket szorgalmasabban, féltőbb szeretettel. Ez, azt hiszem, nem csitul el soha.
A gyertya lángjában a kék: az a bűntudatom.

Emlék madárnyelven

Hajnali fél hétkor felharsan a csatakiáltás: Réunion! Értekezlet. Mindenki a Főterembe siet. Felsorakoznak a rovatok, élükön a káplárokkal, izé, a rovatvezetőkkel. Jelentést tesznek a parancsnokságnak. Bemutatják szakterületük aznapi kínálatát. Elmondják, miről ír(ná)nak a holnapi újságba. Egy-két buzgalmárnak már ott lapul a kész szakcikk a laposlemezén. A kínálat egy részét azonnal kirostálják (hadviselésre alkalmatlannak nyilvánítják), néha a már kész cikkeket is... A parancsokság fedőneve: Impresszum (hadseregparancsnok, főparancsnokok, helyettesek, tábornokok, ezredesek, őrnagyok, hadnagyok, i ták dálse). Az Impresszum ezután zárt körű külön spéci eligazítást tart, azon dől el a világ (meg a lap s az újságírók) sorsa. Amint vége a hadparancsnoki zárt körű külön spéci értekezletnek, újra felharsan a Réunion!, és hanyatt-homlok rohan ismét mindenki, teljes hadfelszerelésben, a Főterembe. Itt azonnal ismertetik a döntést, és aki aznap boldog szerző lett, az a tördelésig végigkísérheti kézirata sorsát.
Az irományokat alaposan megdolgozzák: üvegfal mögött tekintélyesedik két-három tapasztaltabb hadfi, volt vagy leendő főszerkók, mindje nagy háborús tapasztalattal rendelkezik, fényes győzelmekkel dicsekedhet, íráskészségük remek, rendszeresen publikálnak is; rózsasándoros szemmel marconálják a képernyőre hívott szövegeket…
Egyszer aztán új főparancsnok keletkezik (egy bősz hadmirális), és óránként harsan a tábori kürt: Réunion! Pattogó parancsszavak, mintaszerű végrehajtás, a fő-fő Réunion pedig abból áll, hogy a vezércikk boldogtalan szerzője felolvassa, majd a bajtársak észrevételezik irományát, mintaszerű fegyelmezettséggel és tárgyilagossággal. A szerző megköszöni a segítséget, és nyomban kijavítja művét…Pótolja a hiányosságokat...újabbakkal.
I ták dálse. Azután megint és végtelenül újra meg ismét az üvegfal mögötti stáb nagy öregjei és a pattogó parancsszavak, a mintaszerű végrehajtás, a katonai kálvária véget nem érő stációi…

Mielőtt a legeslegfrissebb Réunion! felhangzana, pánikszerűen felriadok. Éppen fél hét, a hegyek mögül csipásan kandikál a nap, egy rakoncátlankodó maxitaxis a kocsiját hőbörgeti, néhány üdvözült férfi és nő (még meglévő) munkahelyére siett, vodkamarta arcú alkoholisták iparkodnak a Marin bá nevű bögrecsárdába, hogy az első pohárral véget vessenek az egész-éjszakás kínnak, hogy végre megszáradjon testükön a veríték, elmúljon kezük remegése, és kezdetét vegye a boldogságos új öntudatlanság... Fecskék cikáznak, verebek és balkáni gerlék spirituáléja zeng, a domboldal alatt kutyák heccelik az állatkert elcsavargott majmát, amely fáról fára ugrál, és nagyokat röhög rajtuk; egy vásott varjúnak pedig hirtelen megcsördül a csőrében a frissiben csórt mobiltelcsi.
De jó!, ujjongok. Hiszen ez nem Párizs. Ez, hálistennek, csak Marosvásárhely, Tuborg negyed, Fraternité utca, keresztben a Fütürrel, arrább az Armonie-val… Tombj, Fakó! Hallgasd meg a híreket, adj hálát az Istennek, hogy ismét van borosta a pufárinodon, forróvizet a porított kávéra, vécézz vidáman, borotválkozz dúdolva, reggelizz mértékkel, öltözz komótosan. Vess egy utolsó pillantást a konyhaszekrény vitrinjében lévő alkalmi kis tárlat műalkotásaira... (Helló, kacér mosolyú kifizetetlen számláim!)...Pusszantsd hámlokon még édesen alvó párodat, aztán halkan káromkodva botorkázz le a mindig sötét lépcsőkön (a liftet megint bebetonozták a derék hajnali tántorgorgók), élvezd teljes orroddal és tüdőddel a lépcsőház és a szeméttároló komplex harmóniáját, ezt a hamisítatlan, echte bűzesztéziát, aztán csak ballagj végig a Poklos partján, per pedes apostolorum, hiszen buszbérleted árát rég sörre váltottad, botor barátocskám, árva rinójú tollnokom.
Vigadj, frászos elme, ez itt nem Párizs, és ez a lap, ahová igyekszel, nem a Le Monde, sem a La Tribune.
Kilenc előtt néhány perccel kezdődik az „operatív”. Addig átnézed az El Diario Popular-t, kedvencedet (melynél istenbizony nincs tervgazdálkodásos hírgazdálkodás), majd a többi helyi újságot. Kistraccs az érkező kolleginákkal, malacvicc a morcos legényekkel. Majd kényelmesen megírod aznapi kis penzumodat. Hiszen úgy árad belőled az élmény, mint kukából a nemzetgazdaság.
A reggeli bevetésen, akárcsak azok a fránya francia riporterek, te is előránthatod sipirclemezed a tarsolyodból, íme, tessék. Nem szólnak rád, hogy ne sznobizz már. Naná, hogy nincs üvegfal. Van szerkesztőségi titkár, van korrektúra. Igaz, impresszum is van, de csak ilyen, kisbetűs. Jámbor népi olvasnokok, ismered őket, nem üvöltenek feküdjöt, nincs békaügetés, nincs száz fekvőtámasz.
Nincs Réunion!
Ha mázlid van, dél felé beüti magát valamelyik haver, akit „másképp” eresztettek el hazulról. És kezdődik az izgalmas felfedező túra.
Ecc-pecc, kimehecc. Lódulándusz, meglógándusz. Nix pakolás, vacakolás; egy a kérdés: hol s merre van friss csapolás?!...

Megújulni

Az ember folyton úgy érzi, hogy valami megint nincsen jól.
Amíg hallgat vele, valahogy elvan. De ha mondani kezdi, bajt hoz a fejére. Ha valami nem stimmel, oka lehet, és ez roppant veszélyes.
Amikor Jézus bírálgatni kezdte a hatalmasokat, már sejthette a dolog végét. A világot az vezérli, hogy összecsapnak benne az erők, aztán valamelyik győz, és egy ideig úgy lesz, ahogyan akarja. Fordul a kocka, fordul a sors. A hatalom azzal kezdi, hogy várat épít, falakat húz, aztán azon se be, se ki. Megkorbácsoltatja a tengert, lenyilazza az átrepülő madárt. A hatalomnak ideológia kell, attól lesz erős.
A kőtábláktól a wittenbergi vártemplom kapujáig merő szenvedés az út.
Közben az emberiség folyton hitt valamiben. Valakiben.
És ez nagyjából ma sincs másképp. A vallások nagy világkatalógusa sem tudja, hogy pontosan hányféle vallás van ezen a földtekén. Csak arról tud, amit már feltérképezett a tudós kíváncsiság.
1517-ben mégis volt egy kis üzemzavar. Aztán kiküszöbölték, kanonizálódott az új vallás, újabbak születtek, és azok is kanonizálódtak, és ugyanúgy működtek, mint minden. Mégis-mégis. Luther Márton 95 pontjával elkezdődött korszerűsödni az agyunk.
Váratlanul hiánycikké vált a bűnbocsátó cédula.
Igazi cédulát nem is lehet látni ma már. Ami a glóbuszon megjelenik és pénzt adnak érte, csupa hamisítvány. Ez is, amit most a kezedben tartasz, barátomnak fele.
Az Úr türelme azonban végtelen. Lám csak, azokat sem sújtja, akik folyton rosszat mondanak Róla. Hogy tudniillik ekkor és ekkor fogja elpusztítani a világot.
Az Isten nem rombol ugyanis, hanem teremt.
Az ember csak azt látja, hogy valami nincs rendjén, de a rendet nem bensejében építi, hanem kívülről várja. Ha a boldogság mennyei manna, akkor semmi értelme föltátani a szánkat.
A sokféle lehetőség között az ember nem is tudja igazán, miképp lehetne más, jobb az élet. Botor is, hiszen idelenn akar boldog lenni. A teremtés tökéletlenségei minduntalan kiütköznek belőlünk.
Gyerekkoromban volt úgy, hogy hétköznap is harangoztak. A kis gyülekezet úgy spórolt, ahogy tudott, például nem harangoztatott, csak ünnepek idején, meg ha nagyidő jött. Mit sem tudtunk a nándorfehérvári győzelemről. Csak konfirmandus koromban tanultam meg igazán ezt-azt a hitről, amelybe születtem.
Egyet azonban megjegyeztem. Mindig megújulni, mindig változtatni, semper reformanda. De ha azt látom, hogy valami megint nem megy jól, előbb megpróbálok a saját tükrömbe tekinteni. Azzal pedig aztán végképp felhagytam, hogy világgá kürtöljem elégedetlenségemet. Belőlem nem lesz soha Megváltó. Forogjon csak keserű levében a Föld, majd vele szédülök magam is. Csendes beletörődéssel szemlélem már a Gonoszt is, amint levélhalált küld ártatlan címzettjeinek.
Nem tudok gyűlölni. Apró gyilkos fellobbanásaim csak arra jók, hogy gyorsfelvételt készítsek a lelkemről. Ha én volnék az egyik erő, alulmaradnék a kozmikus csatában.
Persze ettől még lehetne az enyém, a miénk!, a győzelem.

Utolsó kívánság

1985-ben Hitván Kupa Jánostól megkérdezte városon élő unokája:
Kíván-e valamit, papó?
Hitván Kupa János azt kívánta, hogy halála előtt még egyszer lakjék jól. Füstölt szalonnát, kolbászt lágykenyérrel, hagymával, paradicsommal, uborkával, paprikával. Emlékezett rá, gyermekkorában, nyár végén, kenderáztatáskor ez ízlett a legjobban.
Aztán jó pohár küküllőmenti fehér bort.
Autóba vágta magát a gyerek, direkt a Fényes étterem főnökéhez fordult. A boltok kongtak az ürességtől. A Fényesben télen is volt minden. Másfél óra múlva már vitte az öreghez a tálcát. Füge is volt rajta, aszalt füge.
Aztán csak módjával, papó.
Sokáig evett, minden falatot alaposan megforgatott, mint aki utoljára. Mikor aztán, éjfél körül, végre jóllakott, hálát adva megköszönte; majd nyögve elfordult, hogy meghaljon. A ház népe lábujjhegyen távozott a szobából.
Arra lettek figyelmesek aztán, hogy valaki csöndesen énekel.
Hát papó hozzákapott a maradék italhoz. Úgy berúgott, mint ember korában marhavásárkor.
Hitván Kupa János még tizenhat évet, két hónapot, három napot és öt órát élt.
Akkor is azért akasztotta fel magát, mert már nem bírta az étlenséget.