G.Szabó Ferenc körömnovellái

Zsiga bá

Nem telik el egy nap sem, hogy Zsiga bá ne menne le a patakig. A patak a háztól nincs messze, talán míg százat számol, odaér, van ott egy kő a parton, egy nagy kő, arra szokott leülni. Itt elég forgalmas az utca , legalább embert lát, s még beszélgetésre is van esély, ha olyan kerül, aki nem siet.  Manapság mindenki siet, mintha megbolondult volna. Zsiga bá soha nem sietett, még a volt téeszbe sem, ahol annak idején oly sok évet dolgozott. Jó világ volt az, hiába átkozzák ma egyesek. Dolgoztak és volt. Tudott élni mindenki, aki dolgozott, nem úgy mint ma. Aztán az is megszűnt. Volt ott egy villanyszerelő, aki a gazdaság felszámolásakor, elhajtott onnan száznál több juhot; nem vonta kérdőre soha senki.

Fizetett két olyan falubelinek , akik néhány deciért gyilkolni is képesek  , beküldte a volt téeszelnök irodájába, azok ott miden bútort összetörtek, az iratokat kidobták az ablakon, s az elnököt jól összeverték. Amikor a rombolásnak és verésnek vége lett, bement a villanyszerelő is a szerencsétlen, félholtra vert elnökhöz azt kiabálva, hogy '' Add vissza, ami az enyém!'', s volt nála valami papír is, amit a levitézlett vezetővel aláíratott.
Zsiga bá jól emlékszik: néhány hónap múlva a villanyszerelő egy reszvénytársaságot alapított, a téesz-vagyon nagy részével, ami az övé lett. Hat hektárnyi földdel állt be Zsiga bá is oda, két év múlva az új földesúr kidobta, de úgy, hogy a hat hektár föld neki maradt. Szinte négy évet perel Zsiga bá, fél vagyona ráment az apai örökség visszaszerzésére, mégis elvesztett mindent. Felesége is meghalt agyvérzésben, a hosszan tartó per az ő idegrendszerét jobban megviselte.
A volt villanyszerelő ma hatalmas vagyon birtokosa, halas tavának partján ügyvédek, bírák, politikusok tivornyaitól hangos hétvégeken a fél falu. Annyi a pénze , hogy ha akarná, az egesz falut megvehetné. Nem úgy, mint Zsiga bának, aki negyven évnyi ledolgozott munkája után, a téesz-nyugdíjból alig tud pár csomag cigarettát kiszorítani.
A háza, az otthona az övé. Egyedül csak az, s erre nagyon büszke. Nem veheti azt el tőle senki. A rég halott drága asszonyának emlékét sem. Aki este mindig betakarta, s reggel, mint egy csergőóra ébresztette fel, hogy menjen s lássa el az állatokat. Zsófi volt mindig az első kelő, pedig mindig utolsónak aludt el.
Lámpaoltás után, miden este, leánykori történeteivel ringatta álomba. Feleségéék nyolcan voltak testvérek, édesapjuk tüdővészbe halt meg. Nem emlékezett apja arcára, később egy képen mutatták, azt gondosan őrizte. Édesanyjuk éjjel-nappal szőnyegeket varrt, így tartotta el őket. Az emberek fizetség fejében adtak lisztet, cukrot, rizst, zöldséget, zsírt, tojást, tyúkot . Aztán a cseperedő fiútestvérek napszámra jártak a tehetősebb gazdákhoz, ott is kaptak ezt azt.
Volt egy Vajna nevezetű földbirtokos, aki sokat segített rajtuk, adott egy kis földterületet , egy üres telket, ahová idővel kétszobás házikót epítettek. A két nagyobbik fiút besorozták leventének, onnan kerültek a frontra. Az egyik öt év orosz fogság után jött haza, pár hónap múlva meg is halt. Zsófi, mint a lányok között a legkisebb, még igazából fel sem fogta, ami körülötte történik, alig nyolc évesen a Vajna úr lovait fürdette az Olton, az emberek csak ámuldoztak, amikor meglátták a folyó közepén a lovat úsztató kislányt.
Tudod miért lettem beléd szerelmes?, kérdezte Zsófi egy karácsonyi estén. Azért, mert jól tudtál táncolni!, nevetett huncutul és megsimogatta kicsi kezével az arcát.
Zsiga bá tudta jól, hogy nem csak azért, de nem vitatkozott. Sosem vitatkozott vele, mert az ő asszonyának mindig igaza volt. Akkor is , ha nem. Az utolsó percig szerették egymást. S e nagy szerelem bizonyításához sosem volt szükség szavakra.
Nagy nehezen feltápászkodott a kőről, és lassan elindult haza. A dereka szüntelenül fáj már évek óta, kiegyenesedni nem tud rendesen, mintha szeget kalapált volna belől az idő. Ahogy elérte a ház küszöbét, le kellett üljön újra, lábai megtagadták a lépést. A bal lába a rosszabb, annak ment neki a szánkó.
Rég volt: téli napon, Karcsi, a fia, egy nagy oldalon ereszkedett alá, ő várta az aljban, hogy megállítsa a szánkót, de nem úgy sikerült , ahogy szerette volna. A vas a térdének ütközött. A gyermeknek semmi baja nem lett, de ő azóta sem tudott a bal lábával redesen lépni. Most is az fáj jobban.
Rég nem járt itthon a gyermek, nagyon rég, messze van, ahol a piramisok magasodnak. Nagy hírű kutató lett, de ezt Zsiga bá is csak hallásból tudja , amit az itteni emberek néha mondanak neki, és nem érti , hogy honnan tudják, s azt sem, hogy miért néznek úgy fel rá , mint ahogy ő szokott a falugazdára. Az biztos, hogy elmúlna minden fájdalma, ha fia ezen a karácsonyon hazajönne. Remélte, mert ha olyan híres kutató, ahogy hírlik, könnyen megtalálja a szülőfaluját, őt s a temetőt is, ahol az édesanyja pihen.
S e nagy reménnyel várta a közelgő karácsonyt, úgy, mint ahogy azt az elmúltakkal is tette.
Elvánszorgott az asztalig a tejes csuporért, és enni adott a macskának.


Minden a régi

Fölébred, megmosakszik, felöltözik, beledob valami harapnivalót a zacskóban, elköszön ha van akitől és megy dolgozni, azért, hogy pénzt kaphasson becsületes munkája után, hogy ruhát vehessen, aztán élelmet, hogy az anyagcsere biztosítva legyen, s e folyamat mindennapos, elmegy otthonról, este hazatér otthonába és azzal a tudattal tér nyugovóra, hogy ő becsületes, a feladatot teljesítette.
Aztán van olyan, aki nem alszik soha, mindig ébren van és csak gondolkodik. De nem azon gondolkodik, hogy miként akadályozza meg a környezetszennyeződést, esetleg a munkanélküliséget stb., hanem azon, hogy miként tudja ellopni azt amit eddig nem sikerült ellopnia. És nem azért akarja ellopni, amit eddig nem sikerült mintha szüksége lenne rá, hanem azért, mert másra nem képes gondolni, ez az ő élete, mindig csak azon gondolkodni, hogy tudja ellopni azt, amit eddig nem sikerült.
Van olyan is, aki délig alszik. S úgy alszik délig, hogy nem álmodik semmiről. Nagy nehezen elhagyja a szobát, átlépi lustán otthona küszöbét, és az sem érdekli, hogy kint milyen évszak van, csak az ajándék, amit attól kap, akinek szó nélkül engedi, hogy lopjon, s ezért kap egy új autót, esetleg egy pár napos tengerparti kirándulást...
Az eskűt valamikor román nyelven tette le. Az eskű lényege az volt, hogy élete árán is meg kell védje a román hazát. Az eskű, az komoly dolog. Azt nem lehet csak úgy megszegni. Az is nevetséges mentség, hogy az Isten nem ért románul. Az ezredes még azt is kijelentette az első reggelin, hogy a kaszárnya területén csak románul szabad beszélni. Aki nem román, és e törvényt nem szegi meg, az normális kaját kap és még deszertet is, ha engedelmes. Szóval szójára ment a játék, és volt értelme is a parancsnak, csak engedelmeskedni kellett. Szép volt így a katonáság, mindig jóllakottan aludt el.
Olvasta egyszer valahol, hogy egy templomban beült vakaki az ablak melletti padban, a második sorban bal felől. De arra sem volt idelye, hogy elkezdje a szokásos nézelődést, mert a háta mögött valaki azt mondta, hogy az a hely, ahol ül, le van fizetve és aki béreli pár perc múlva érkezik. A cikk, oktató szándékkal volt írva, azért, hogy az ilyen kellemetlen helyzetet az emberek elkerüljék, és intézzék el előre az anyagiakat, mielőtt Istenhez akarnának közeledni, mert téves az a felfogás, hogy a manna ingyen van.
Író ismerőse is mondta, hogy írni sem lehet csak úgy... Nem olyan egyszerű, mint ahogy azt egyesek gondolják. Előre meg kell ismerni a piacot. Azt, hogy ki merre húz és kit-mi szolgál.
Megtanulta úgy elzárni saját gondolatait a dolgokról, hogy azok soha ne tudjanak felszínre törni. Mert azokat ha ebben a kőlétrendben valaki megismerné, nem kapna enni.
S ő pedig bizony élni és enni akar, bármi áron, ha már megszületett.