Fábián Tibor rövidprózái

Ha itt vannak a belgák

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra. És ez még a nyelvtudást is helyettesíti. A falu népe boldog. Végre egy belga. Sőt, kis szerencsével akár több is. Egy egész nyáj. Itt legelésznek nálunk egy egész hétig. Nincs is annál felemelőbb, mint naponta összefutni velük valamelyik kocsma előtt és teli torokból, jelentőségteljes mosollyal rájuk dörrenni az életre betanult hellót.

Ha itt vannak a belgák, felbolydul a falu. Éles szemű öregasszonyok pásztázzák minden léptüket, kölyökhad leselkedik utánuk. Üzenetek mennek, telefonok szólnak, hol látták őket és milyen irányba indultak. Ezért bárhová mennek a belgák az utca mindig tele van önfeledten hellózó emberekkel. A helybeliek melle önbizalomtól duzzad. Úgy tartják, nem is olyan rossz hely az ő falujuk, ha ide jönnek a belgák. Mert azok igazán tehetetlen népség, akikhez nem mennek a belgák, mert ott sehol egy helló és egy háuárjú. Mert, ha itt vannak a belgák, azt a városban is elújságolhatjuk és a szomszéd faluban is, és ilyenkor kihúzza magát még a kétrét görnyedő öregasszony is, mert az ő falujában itt vannak a belgák. Aztán odahaza részletesen elmondhatja, hogy a szomszéd faluba bezzeg nem járnak a belgák, mert a belgák sem hülyék, hogy akárhová járjanak. Ide, hozzánk azért járnak, mert mindenki örömmel és rokonszenvvel hellózik rájuk. A tiszteletes úr eteti, itatja őket, ők pedig járják az utcát, felkeresik a régi ismerősöket. Nyelvtudás híján beérik kávéval, evéssel és ivással is.
Ha itt vannak a belgák a boltosok is legalább annyira boldogok, mint mindenki más, mert ők a számolatlan hellók mellé még némi eurót is besöpörnek. Ilyenkor egy hétig minden dobozos sört felvásárolnak a faluban a belgák. Az már rosszat jelent, ha a flakonos sört is veszik, mert az azt jelenti, hogy minden rendes sör elfogyott, és már csak a legalja maradt. De sebaj, mert ezek a belgák, ha nagyon belejönnek, mindent megisznak. A szegény ember flakonos sörét is. Ilyenkor a falu csak bort iszik, egyrészt megszokásból, másrészt mert amikor itt vannak a belgák, mindenki kifogy a sörből.
Ha itt vannak a belgák, olyankor mindenki arról álmodik, hogy egy kedves mosolyért, egy stampedli pálinkáért, és jó sok hozzáadott hellóért, hátha meghívják őt és kedves családját Belgiumba ezek a jóságos belgák. Persze megy a szóbeszéd, hogy milyen takarékos a belga vendéglátás, nincs repeta, és ki hány kilót fogyott egy ötnapos belga kiránduláson. De azért a potya az mégiscsak potya, pláne, ha belga az a potya. A minap is, addig töltötte valaki az egyik belgába a sört, hogy a szegény belga végül szentül fogadta, pontosabban kézzel-lábbal elmutogatta, hogy az illetőt családjával egyetemben saját maga fuvarozza el Belgiumba. Ilyenek ezek a belgák. Egy kis kedvességért, és még több sörért, mindenre képesek.
Ha végül elmentek a belgák, falu visszasüllyed a belgák előtti apátiába. Már nem vagyunk különbek másoknál, már nem példálózhatunk azzal, hogy itt vannak a belgák. Nincs kinek hellózni az utcán, a boltokban nem fogy már a sör. A vájtfülű öregasszonyok visszatérnek a délutáni sorozatokhoz. A kocsmában egy darabig még megy erőtlenül, vontatottan a szóbeszéd, hogy vajon kit hívtak meg magukhoz nyárára a belgák? Aztán orálisan megtépkedik, aki pofátlanul meghívatta magát. Vajon mivel csavarhatta az ujja köré ezeket a derék belga népeket az a képmutató? Aztán megnyugszanak a kedélyek és már csak a gyermekek kérdezgetik heti rendszerességgel a tiszteletes urat, hogy vajon mit írnak, és mikor jönnek legközelebb a belgák?

Kisvárosi séta

András és Anna minden héten autóba ült és átment a határmenti kisvárosba. Vásároltak. Zöldséget, húst, miegymást. Postára mentek. Ruhát vettek a gyereknek. Néha még a helyi uszodába is bementek. Ilyenkor a baba volt a helyi attrakció, az úszómester oda volt a gyönyörűségtől. A pénztáros hölgy hosszú percekre otthagyta őrhelyét és tátott szájjal nézte a nyolc hónapos baba lubickolását. Hogy aztán büszkén mondhassa a vendégeknek: kérem, ide kicsi babákat is hoznak, mert itt tiszta és jó a víz és megfelelő a környezet.
András és Anna minden héten félórát utazott a kisvárosba és félórát vissza. Ez volt a heti kikapcsolódás. Egy tetszés szerint kiválasztott napon és napszakban. Mehettek volna közelebb is. Meg annál közelebb is. De megtetszett nekik a kisváros csendje, nyugalma, hangulata, ahogy az emberek régi ismerősként köszöntötték egymást. Ők persze idegenként járták az utcákat, sőt még meg is bírságolták őket egy közúti kihágás miatt, de mégis hűek maradtak a heti kiruccanásokhoz. Hol együtt, hol csak András egyedül, hol pedig András kettesben a babával, de folyamatosan mentek a határmenti kisvárosba.
Az első hónapokban, az üzletekben és hivatalokban még az idegeneknek szánt távolságtartó tekintetek fogadták őket. Aztán, ahogy rendszeresen visszajártak, már több helyen is számon tartották őket. A bátrabbak rá is kérdeztek Andrásékra, honnan jönnek, hol laknak? Megmondták, de látszott az arcokon, hogy a településnév nem mond semmit. Azt már jobban értették, amikor csak annyit válaszoltak: a túloldalról. Sőt, ezt mindenki értette. András időnként felvett egy-egy stoppost a kisváros főterén, akik szintén haza igyekeztek és szintén átjártak.
András a legtöbbször egyedül érkezett. Neki több volt ez, mint puszta heti bevásárlás. Csak azért nem jött volna át. Annyira megszokta ezeket az utakat, a határ felé vezető autózást, a kisvárosi sétát, hogy ez neki maga volt a megnyugvás. Életének csendes ideje, kikapcsolódása, amikor sietve vagy ráérősen, de átgurult a határon, bement egy-két boltba, kipipálta Anna listáját, aztán indult haza. András úgy érezte, legalább ennyi jár. Az élettől. Kitől mástól? Legalább ennyi, az a félóra, amíg sétál az ismeretlenben, javarészt ismeretlen emberek között. Megvehette volna otthon is azt a paprikát, paradicsomot, kolbászt, attól függetlenül is, hogy mindketten meg voltak róla győződve, a kisvárosban minden áru jobb, minőségibb, finomabb, mint odahaza. Andrásban valami láthatatlan késztetés munkált, valami leszegett fejű dac, hogy ha több nem is, legalább a heti egy kisvárosi séta beleférjen. Mert ennyi jár. Ez a minimum. Ezt meg kell engedje magának, mint valami kis, szívének kedves, frissítő időtöltést. Mert, ha nincs is dzsipje, jachtja és villája, legalább ennyi jusson neki. A heti kisvárosi séta. A főtér nyugalma, másfél óra, amikor egy határral arrébb úgy járhat-kelhet, abban a meg nem fogalmazott illúzióban, hogy ő is oda tartozik, ő is a kisváros része, alkotó tagja. Neki is szól a helló és az ismerősnek járó hangosabb köszönés és egyre szélesebb mosoly.

Könnyű léptekkel a túlvilágra

Hajnali öt óra, félálomban hallom ahogy a megállóból indul az első busz. Alszom tovább. Mama korán kel. Fél hét tájban kimegy a konyhába, hogy ne zavarjon. Én közben még tekergetem a nyakam a hatalmas, tömött párnán. Az egyenetlen szalmazsák nem éppen álmaim matraca, de valahogy azon soha nem fáj a derekam. Hétkor a csorda hangja ébreszt ismét. Lassú, ringó járással, méltóságteljes, elnyújtott marhabömböléssel, kolompolással vonulnak végig a falun. A másik oldalamra fordulok.
Mire végre felébredek, már benne járunk a délelőttben, javában pezseg a falusi élet. A reggeli készen vár, Mama friss tejet is hozott időközben, a majorság vígan kapirgál az udvaron. Teszek-veszek, vizet hozok, próbálok hasznosnak látszani. Ügyetlenkedem a kertben, hadat üzenek egy életlen kapával a félméteres burjánoknak. Addig nem nyugszom, míg az összeset ki nem vágom. A Nap hamar kiszárítja a kikapált gazt. Közben a konyhában már javában fő az ebéd. Mindig ugyanakkor, délután egy órakkor ülünk le ebédelni. Ha nagy meleg van odakint, behúzódunk és pihenünk egy kicsit a hűvös házikóban. Késő délután focizni megyek a helyi barátokkal. Persze én, a 4-5 évvel idősebb vagyok a menő, az aktuális gólzsák, a triblikirály.
Időnként, egy-egy hétvégén buszra ülünk Mamával. Egyik rokonunk, Marci bá a sofőr, büszkén ülök be mellé, az elkerített sofőrfülkébe. A közeli kisváros strandjára megyünk. Mama a bejárat előtt csatlakozik néhány további öregasszonyhoz, kipakolja az eladásra szánt zöldséget, én pedig megkapom a zsebpénzt és indulok fürdeni. Aztán időnként kijövök egy kis újabb pénzt kunyerálni fagyira, palacsintára, szukra*. De valójában Mamától soha nem kell kunyerálni. Elég kérni. És az ember, ennek tudatában soha nem is mer többet kérni, mint amennyire szüksége van.
Még biztos megvan az a betonplacc, ahol Mama állt és árulta a hazulról hozott zöldséget a délutáni napsütésben. És még megvan az az udvar, ahol legyengülve többször is elesett, amikor a friss tejet hozta. Később már mindkét kezébe bot kerül, mert az ereje egyre fogy. Mindketten tudjuk, hogy valami a végéhez közeledik. Egy élet. És mindketten tehetetlenek vagyunk. Próbálunk erősnek mutatkozni, ügyet sem vetni az elmúlásra, de az elmúlás minden nap visszajön és kéri, követeli Mamát, ahogy egykor elvitte magával Tatát is. És én olyan fiatal vagyok, hogy bár látom a jeleket, de annyi minden, oly sok irányba elszédíti a tekintetem. Mindig valami tehetetlen dühöt érzek, amikor Mama elesik, mert tudom, az a Nyomorult Elmúlás naponta visszajön és követeli a jussát. Követeli Mamát is, mint ahogy elvitte Tatát.
Mama gyakran emlegeti Tatát, aki néhány évvel korábban halt meg. A vasárnapi ebédhez készülődtünk éppen. Az kellett legyen, mert úgy emlékszem, húsleves volt a tányérunkban. Ültünk a nagy faasztal két oldalán, amit a szokásos viaszkosvászon terítő borított különféle giccses virágmintákkal. Ott ültünk Mama meg én, és mertük az aranyló csodát. Tata a hátunk mögött feküdt, pihegett. Már hetek óta így volt. Egyik pillanatról a másikra esett le a lábáról. Azt mondta, megcsípte a kezét a Nap, amikor a hegyen kapálta a szőlőt. A helyiek hegynek dicsérik a szelíd dombot, amin szőlőt termesztenek. Tata mutatta is a kezét, ami szinte vörösre égett. Az ereje napról napra fogyatkozott. Anyám, nem hiába volt egyedüli gyerek, nem mondott le könnyen a szüleiről. Rohant haza és vitte magával a városi kórházba Tatát. A kezelés nem segített. Tata pár hét múlva ismét ott feküdt a kis vályogház deszkaágyában a dunyha alatt. Az utolsó napokban már csak lélegzett, félrebeszélt, motyogott ezt-azt. Már nem hallottam esténként, ahogy elmondja halkan, de jól hallhatóan a Miatyánkot.
A kicsi házikóban egy szoba volt. Az volt a nappali, a háló, az ebédlő, a minden. A szoba egyik szegletében ebédeltünk, tőlünk egy méterre szaggatottan, nehezen lélegzett Tata. Aztán egyszer csak egy jelentőségteljes, mély sóhajtás hallatszott és más semmi. Kiszállt belőle a lélek. Ma elfekvőkben, kórházi ágyakon és idősek otthonába halnak meg az emberek, de Tata ott halt meg velünk. Egy ebéd kellős közepén. Megállt a kanál a kezünkben. Döbbent csend. Csak egy régi óra ketyegett bele a halál aratásába. Ott, a vályogfalak között láttam először, hogy a természetközelben élő ember egészen másként viszonyul az elmúláshoz, mint az, aki nem ismeri, milyen is a halál. Amiről tudja, hogy az élet része, vége, túloldala. Mama nyerte vissza hamarább az önuralmát. „Meghalt”, mondta, mint aki felkészült rá és tudta, hogy bekövetkezik. „Legalább együk meg az ebédet”, tette hozzá. Mai ésszel felfoghatatlan mindez. Ma, amikor nem tudunk mit kezdeni a halállal, inkább elfordulunk tőle. Becsukjuk a szemünk és azt hisszük legyőztük. Az egyszerű földművelők életében ez másképpen volt. Tata meghalt és mi esszük az aranyló húslevest. Esszük Tata kedvencét. Mert mindennek megvan az ideje. Mert most erősnek kell lenni. Aztán majd eljön a sírás ideje is. Tata halála után egy évet a „porfészekben” töltöttem. Az egy szoba, konyhás, vályogból épült házikóban, petróleumlámpa-világításnál. Kakaskukorékolásos, csordakolompolós ébredéssel, csillagösvényes, mélységesen csendes estékkel. Ez volt a leghosszabb időszak, amit Mamával töltöttem.
Gyerekkoromban, amíg hosszú évekig velünk laktak, Tata magával vitt fát vágni. Varázslatos volt, ahogy mentünk a fehérbe borult tájban a Körös-parti irtáshoz. Vékony fácskákat vágott ki és lombozott le, azt húztuk haza a kicsi fából készült szánkóval. Gyenge fácska volt az, nyers, amely hosszan siratta sorsát a tűzre téve. Sok meleget nem is adott. Én meg büszkén vittem Tata után a baltát, azzal a hittel, hogy vadászni megyünk és a balta fokával majd jól fejbekólintom a nyulacskát. A nyulacska persze mindig megmenekült.
Tata, mielőtt lement volna a pincébe borért, előbb még pajkosan rám kacsintott: kájnész boú! Ebből persze nem értettem semmit, csak azt, hogy borért megy. Szüntelen ingáztak Mamával a szülőfalu és az otthon között. Folyton menni kellett, a föld várta vissza gazdáját. Egy régi, közös utazásunk közben odasomfordáltam hozzá és megkérdeztem, van egy leje? Volt. Sportújságot vettem rajta. Kedves olvasmányomat, kapkodva kerestem a Bihar FC hétvégi mérkőzésének eredményét. Amikor végül Tatáék visszaköltöztek a falujukba, megvettek egy aprócska házat. De akkor is folyton úton voltak, megrakott táskákkal hozták a szőlőt, a gyümölcsöt. Nem telefonos világ volt az, mindig váratlanul érkeztek. Annál nagyobb volt az öröm a lelkes unokacsapatnak, hangos gyermeki sikongatással futottunk eléjük, amikor nyílt az ajtó és lekerült a vállról az átalvető.
Ahogy cseperedtünk, már mi is elindultunk hozzájuk. A nap végén kiültem Tatával a kis ház elé és néztük, ahogyan ráereszkedik a falura a lassú, súlyos sötétség, amihez végtelen csend társult. Ő egy hokedlin ült, én meg guggoltam mellette a küszöbön. Csak néztünk némán. Aztán Tata bement és lassan, komótosan lefekvéshez készülődött. Ilyenkor sokszor hallottam és mosolyogtam őket, amint Mamával vitáznak valami jelentéktelen ügy fölött. Végül minden elcsendesedett. Én is készülődtem, kint a konyhában, lehúztam a petróleumlámpa fényét és elindultam a cimborákhoz. Azok már modern idők voltak, bárnak mondtuk a kocsmát. Rendszerint későre értem haza. Mama megébredt és halkan korholt, hogy már megint milyen sokáig maradtam. Némán levetkőztem és bebújtam az ágyba.
Tatának, halála előtt nem sokkal egy sportcipőt ajándékoztam. Már nem tudom mi volt a bajom vele, de a lényeg, hogy a fehér külsejű, modernnek számító, ruganyos talpú cipőért Kolozsvárig utaztam. Tata addig mindig nehéz bakancsban és félcipőben járt. Már csak keveset hordhatta. Aztán a fehér sportcipő végleg gazdátlan maradt, az ágy alatt kallódott sokáig. Mama gyakran felemlegette Tata szavait, aki távollétemben sokszor elmondta, a fehér cipővel a lábán, hogy ilyen kényelmes lábbelije még soha nem volt. Hálásan hallgattam, jó érzés volt, hogy valamit én is adhattam neki. Könnyű léptekkel ment át a túlvilágra.
Mama tíz évvel élte túl Tatát, és erre az évtizedre azóta is úgy tekintek, mint valami égi kárpótlásra Tata korai haláláért. A makacs tenniakarás a sírig elkísérte Mamát. Néha már dühített is, ez a realitást figyelmen kívül hagyó, már erő nélküli akaraterő. A földhöz kötődő szegényember elszántsága volt ez, akit a sors nem kényeztetett el. Aki tudta: Istenén kívül csak a két kezére számíthat. Nem is volt tétlen soha ez a két kéz. Először egy, majd már két botra támaszkodott, a gyenge test egyre nehezebben vonszolta magát, mégis ez a sokszor idegesítő, már-már megmagyarázhatatlan makacsság és tenniakarás ott ízott benne. Elvittük magunkhoz, de alighogy erőre kapott egy kicsit, máris menni akart, a száz kilométerre fekvő kis faluba, mert munka van. A föld, ami művelésre vár és a ház, ami a lakójára vár. De már mind tudtuk, hogy mindkettő, a ház és lakója is a végső stádiumban van. Mama elment és a ház sem bírta sokáig. Leroskadva távozott gazdái után. (Tiszatáj)