Király Farkas regényrészlete

december 24.

– Minek kellett idehozni ezeket a srácokat? Honnan jöttek? Hányan lehetnek? Vagy négyszázan?
– Vannak ezek hatszázan is. Nézd meg, hogy az ártérben hány sátrat húztak fel nekik.
– Hé, hányan vannak? – kiáltott oda Jovan a töltés tetején futó mellvédnél ácsorgó bajtársának.
– Várjál, mert most megyek oda – válaszolt a másik, de azért továbbcsevegett a mellvéd túlsó oldalán álló katonával, bár ezt megtiltották nekik, mármint a jövevényeknek. Eltelt vagy két perc, mire, látván, hogy a jövevények egyik tisztje feléjük tart, megmozdult. Az expedíciós katona lebukott a mellvéd mögé, és nyilván elgurult valamerre, Valer pedig, mint aki csak járőrözik vagy megfigyel, komótos lépésekkel haladt egy ideig a parapét mellett, majd irányt váltott, és a társaihoz ment.

– Úgy ötszázan vannak – tudatta a többiekkel. – Többüket is jól ismerem, egy suliba jártunk, ők a politechnikások. Nem maguktól jöttek ide százötven kilométerről, azt elhiheted – tette hozzá tőle szokatlanul aggodalmas arckifejezéssel.
– És mit keresnek itt? – kérdezte Gogu.
Jovan előhalászott egy szűrő nélküli Carpaţit valamelyik zsebéből, rágyújtott. Szerette ezt a gyilkosan erős cigit, és most különösen jólesett teleszívni tüdejét a szinte darabosan tömény füsttel. Aztán kifújta a szürke gomolyt, és gondterhelten kibökte:
– Azt mondták nekik, hogy fraternizáltunk a huligánokkal, árulók vagyunk, és hogy ha nem lövünk a tömegbe vagy a külső ellenségre, így mondta: külső ellenségre, szóval akkor majd ők kell belénk lőjenek.
– Na és megteszik? Lőni fognak ránk? – faggatta tovább Gogu. Nem akarta a külső ellenség dolgot boncolgatni, pusztán udvariasságból – jómaga és Valer román, Hosszútóni a külső ellenséghez köthető magyar, Jovan pedig hasonszőrű szerb lévén, tartott attól, hogy a beszélgetés vitává fajulhat.
– Honnan tudjam én ezt, bazmeg? Azt tudom, hogy harmadik napja csak annyit ettek, amennyit tőlünk kaptak, azt az egy-két tányérnyi túrós makarónit; de van olyan is, aki ennyit sem. És azt mondta a haverom, hogy egy csomóan himlősek, hólyagos himlősek. Az idióta tisztiszakközépes barmokat meg már ismeritek.
Volt hozzájuk szerencséjük. A szakközépesek, azaz a tiszti középiskola végzősei voltak beosztva szakaszparancsnok-helyetteseknek a jövevények mellé. Mintha direkt kiválogatták volna őket az iskola állományából a durvaság, kegyetlenség és embertelenség kritériumai alapján. Felszerelésük némileg a vadnyugatos filmek mexikói banditáit idézte: mellkasukon két, 40 milliméteres gránátokkal telitűzdelt heveder volt átvetve, a megszokott katonazöldnél világosabb kabátjuk pedig mintha hosszú-hosszú utak mérföldjeinek porát gyűjtötte volna magára. Ezek a seggfejek nem is ismerték a beosztottjaikat. Sőt, nem egyszer Jovanékról is azt hitték, hogy alájuk tartoznak, nyilván a kis piros makaróni a váll-lapjukon tévesztette meg őket – nem gondolták, hogy a fogadó egység katonái között is vannak térések*. Egyik napon, amikor Paprika és még egy-két srác marmitából osztotta a makarónit a szakasznak, három-négy jövevény is odakuncsorgott a csajkájával: próba-szerencse, hátha kapnak ők is egy keveset. Paprika meg is szánta őket, mert nekik a kannából. Mire odavágtatott egy ilyen bandito, és elkezdett parancsokat osztogatni, hogy a srácok marsoljanak vissza a helyükre, mert először a parancsnokok esznek, majd ráripakodott Paprikára, hogy azonnal adjon neki egy adag ételt. Paprika persze nem adott. A másik hadonászni és fenyegetőzni kezdett, meg üvölteni, hogy „Feküdj, feküdj!” – mire Paprika csak annyit mondott neki: „Mi az anyádnak habzol itt, nem vagy te Pepsi!”, majd, amikor a másiknak már teljesen céklavörös lett a feje, hozzátette: „Nem látod, hogy semmi közünk hozzátok? Te parancsolj a tieidnek, nekünk parancsolnak a mieink. Úgyhogy eltűnhetsz.” Paprikával egyszerűen nem lehetett másképp…
– Szerintem nem valószínű, hogy ránk támadnak – elmélkedett Jovan. – Amúgy meg a mi állásainkból két golyószóróval egykettőre szarrá lehet lőni a táborukat, tán csak nem annyira hülyék, hogy kinyírassák magukat.
– Azért te csak ne becsüld alá az emberi ostobaságot – vetette oda valaki.
Autó közeledett. Úgy negyedóránként próbált meg átjutni egy-egy kocsi a hídon. Jovannak és három társának volt a küldetése feltartóztatni azokat, akik át szerettek volna kelni. Járókelőkkel nem találkoztak – aki nem zárkózott be a lakásába, az bizonyára kint volt a tüntetésen, de legalábbis elkerülte azokat a helyeket, ahol hemzsegtek az egyenruhások. De néhány társaság – forradalmárok, ellenforradalmárok, a meglévő és a vélhetően megszületendő hatalom szervezkedő elemei –Daciákba zsúfolódva meg-megpróbáltak a hídon rövidíteni a belváros felé.
Ilyenkor Jovan tíz lépéssel előbbre ment, és felemelte kezét: Állj! Az autók megálltak, utasai kiugráltak, és elkezdték magyarázni, hogy nekik mindenféleképpen át kell jutniuk a hídon. Jovan ekkor elmondta a parancs szerinti szöveg következő mondatát: Kérem, szálljanak vissza a gépjárműbe. Ekkor az utasok hangoskodni kezdtek, meg fenyegetőzni. Ebben a fázisban a hátramaradottak közül valaki öt lépést tett a kocsi felé, majd mindannyian látványosan csőre töltötték fegyvereiket – legalábbis úgy tettek, mintha.
Olyan férfias volt ez az egész, ilyenkor néhány pillanatra kivételesen erősnek érezték magukat. Jovant ismeretlen izgalommal töltötte el, ahogy minden kocsi-visszafordításkor egy-egy adag adrenalin került a vérébe, majd teste legrejtettebb zugaiba is eljutva, megborzongatta minden porcikáját. Nem tudta megmagyarázni, hiszen nem volt agresszív, nem szeretett senkit és semmit bántani. Ám ez rendkívüli helyzet volt. Fegyvere és lőszere volt, amitől az emberek féltek. Az ő fegyverétől, amelynek a ravaszát ő húzhatja meg. A Daciákban utazók szitkozódtak és gyalázkodtak, de valójában rettegtek attól, hogy ők négyen kinyírhatják őket. A tudat, hogy parancsa van rálőnie azokra, akik ellenszegülnek az utasításainak, még inkább fokozta a borzongást. Megesett, hogy mikor második figyelmeztetésként csőre töltötte a Kalasnyikovot, erekciója lett. Érezte, hogy ha valakit lábon vagy karon lőne, és látná, ahogy előtör a vér az emberi testből, ahogyan az ellenség arca eltorzul a kíntól, és hallaná, amint torkából a fájdalom hallatlan hangjai törnek fel, neki orgazmusa lenne. Álmában ez néhányszor meg is történt – a legelső alkalom után majdhogynem elhányta magát az ágyban, majd’ egy órát lötyögött éjjel a mosdóban, mire némileg helyrejött. De aztán a kellemetlen érzés eltűnt, és csak az ismeretlen természetű kéj maradt. Biztos megbolondultam, egy szadista lakik bennem, és én nem is tudtam erről. Perverz állat vagyok, könyvelte el. A fiúkkal nem merte megbeszélni. Hiszen mi lesz, ha ezután nem szívesen állnak szóba vele? Vagy ha, ami még rosszabb: kiderül, hogy mindegyikük deviáns barommá változott?
Az utasok, látva-hallva, hogy a bakák csőre töltik a karabélyokat, sűrű szitkozódások, káromkodások és átkozódások között általában visszatelepedtek az autóba, majd elporzottak abba az irányba, amerről jöttek. Ezúttal viszont egy hölgy is volt a társaságban, aki olyan vehemensen gesztikulálva átkozta a fiúkat, hogy a társai alig bírták visszagyömöszölni a Daciába. De a nő letekerte az ablakot, és onnan is tovább szitkozódott. Jovan elképzelte, hogy egy fáradt golyó arcon találja a nagypofájú fehérnépet. Lelassítva vizionálta a folyamatot, mintha kockáról kockára nézne valami filmet… Amikor a kocsi bevette a közeli kanyart, és az asszony hangja már nem jutott el hozzájuk, Jovan körbekínálta a fiúkat a csomag DS-jéből, és morogva megállapította:
– Civilben ez nem sikerült volna nekünk…
– Mit csináltok, katonák? – hangzott fel a semmiből. Egyszerre néztek a hang irányába. A jövevények egyik rosszarcú főhadnagya közeledett feléjük.
– Dohányzószünetet tartunk, főhadnagy elvtárs – válaszolta Hosszútóni, ő lévén a legmagasabb, s mint ilyen, a legnagyobb tekintélyű közülük.
– Tényleg? De mit kerestek itt?
– Parancsot hajtunk végre, főhadnagy elvtárs.
– Ne mondd! És kitől kaptad a parancsot? – okvetetlenkedett tovább az idegen.
– Mocan őrnagytól, főhadnagy elvtárs.
– Ááá, tehát ti nem hozzánk tartoztok.
– Nem, mi itteniek vagyunk.
– Értem. Nem is tudtam, hogy itt is vannak térés katonák.
– Mi vagyunk az első évfolyam, főhadnagy elvtárs – mondta, bár fölöslegesen, csak udvariasságból Valer.
– Ezért van golyószóród, mert nem közülünk vagy. A mieinknek gépkarabélyuk van, kivétel nélkül. És nincsenek rangjelzéseik – barátkozott tovább a rosszarcú –, de ti, látom, tizedesek vagytok mind.
– Igen, hát igen, ez így alakult – szólt a közös válasz.
A rosszarcú vagy nagyon kíváncsi természetű volt, vagy nagyon unta már a saját embereit, mert tiszttől szokatlan módon körbekínált egy csomag Snagovot. Tüzet is adott a srácoknak. Majd kedélyesen így folytatta:
– És mit szóltok a magyar diverzánsokhoz, fiúk? Hogy enném meg őket szőröstől-bőröstől…


A kisregény magyarországi kiadása a most zajló XXV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve jelent meg a Magyar Napló kiadónál.