Bódi Attila regényrészlete

Lázadni veletek akartam

Hatéves voltam, amikor anyám és a szakszervezet úgy döntöttek, hogy új lakásba költözünk. Egyik lakótelepről a másikra, két szobából háromba. Anyám nagy pátosszal jelentette be családunk életének e fontos eseményét. Ebéd után bementünk a konyhából a nappaliba, engem és a testvéremet, Bécit leültettek a rekamiéra, a szüleim egy-egy székre telepedtek le velünk szemben, aztán csak meredtek ránk hosszan, hipnotikus tekintettel, mintha valami idétlen játékot játszanának: „ki bírja tovább?” vagy „na, mire gondolok?” Nem értettem a dolgot, elnevettem magam. Anyám azonnal adott egy nyaklevest, mert szerinte nem éreztem át a helyzet komolyságát. A pofontól azonban elsírtam magam, ami megint csak nem szerepelt az általa elképzelt forgatókönyvben, ezért megpróbált pár puszival kiengesztelni, és némi csokoládé ígéretével megvesztegetni. Végül csak belekezdett a mondanivalójába.

Kedves gyerekek! Apuci és anyuci kemény munkája eredményeként, és mert apukátok párttag lett, a családunk elköltözik. Bécike, nyughass! Lecseréljük ezt a zajos, ócska, kicsi földszinti lakást egy új, tízemeletes blokk ötödik emeletére. Az már olyan magas, hogy oda csak lifttel fogunk feljárni. Áronka, ne kelljen még egyszer rád szóljak! Új központja épül a városnak, és benne épül a mi új otthonunk is. A Tóri család új otthona. Nemrég kezdtek hozzá az építkezéshez, de jövő ilyenkor már át is adják. Béla, te is szólj rájuk, ne mindig csak az én szám járjon!
Vannak pillanatok egy család életében, amikor a boldogság nem ismer határokat, az élet szép, a jövő még szebb, mindenki a helyén van. Ez egy olyan pillanat volt.
Még aznap elmentünk a városi könyvtár különtermébe, ahol egy óriási asztalon megcsodálhattuk az új központ makettjét. Addig is örültem a nagy hírnek, de mi tagadás, engem ott nyertek meg maguknak. Az a makett olyan szép volt, olyan izgalmas, olyan valósághű, mint egy tudományosan bizonyított mese. Cigarettásdoboz nagyságú, vagy annál is nagyobb fehér papírépületek, száz és száz pici ablakkal, közöttük zöld foltok kicsi papírfákkal, papírpadokkal és dróthintákkal. A makett közepén egy óriási épület tornyosult, kétszer, háromszor magasabb, mint a többi.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Olyan felhőkarcoló-szerűség – mondta az apám. – Az lesz az új pártház.
Azelőtt még sosem hallottam ezt a szót, de nagyon megragadta a fantáziámat. Láttam magam előtt a sok összekarcolt felhőt, meg a rengeteg embert, akik a felhőkarcoló tetejéről átugranak rájuk kirándulni hétvégenként. Már alig vártam, hogy én is a puha felhőkön sétáljak.
A városi könyvtár különterme lett a kedvenc úti célom. Amikor csak lehetett, rávettem a barátaimat, hogy nézzük meg. Mindig büszkén mutogattam a papírblokkunkat, benne a lakásunkkal. Állítottam, hogy a lakás belül be is van rendezve, és kicsi makettek formájában mi is benne vagyunk, mert mi leszünk a lakók, és ezért kötelező volt minket is beletenni. Eleinte a barátaim is élvezték, de idővel alábbhagyott az érdeklődésük. Erről leginkább a teremőr tehetett, aki mindig ránk szólt. Pedig mi nem nyúltunk a maketthez, mi tényleg nem nyúltunk hozzá. Mások viszont nem voltak ilyen szófogadók, és idővel itt-ott egyik-másik épület kicsit megdőlt, vagy el is tűnt. Pár hónap alatt pedig a kíváncsi városlakók le is lakták a település jövő évezredbe mutató lakónegyedének makettjét, ezért az illetékesek úgy döntöttek, hogy ne álmodozzanak tovább az állampolgárok, tessék inkább tanulni, dolgozni, akkor hamarabb elkészül az új központ is.
A tömbházunk negyedmagával épült az új központ legszélén. Ezek voltak a nagy mű első bástyái. De minden kezdet nehéz, így itt is számtalan probléma merült fel. Szóval gyerekkorom e szakaszában átszőtték a hétköznapjaimat az építővállalat ügyes-bajos dolgai. Néha úgy éreztem, hogy a cég dolgozói is a családunkhoz tartoznak, és megismerkedtem az építészeket sújtó összes nagyobb statikai és lelki problémával.
Az alap kiásását követően először robbantani kellett, mert a Rákóczi-vár maradványai az építkezés útjában álltak. Jó előre beharangozták, így sokan ott voltunk. Békeidőben ez amolyan turistacsalogató program. Nem is csalódtunk, tényleg nagyon hangos volt.
Egy ilyen kisvárosban minden alkalmat meg kell ragadni a szórakozásra. Volt persze színházunk, meg két mozink, és minden héten kiállítottak a főtérre elrettentésképpen egy-egy újabb, karambolban összetört autót, benne az áldozatok vérével és agyvelejével, meg a balesetről készült rémes fotókkal, nyáron pedig a vízbefúltak felpuffadt, bezöldült testét is ott hagyták a folyóparton fél napra közszemlére. Néha a bukaresti cirkusz is ellátogatott hozzánk, és voltak remekbe szabott május elsejei és augusztus huszonharmadikai felvonulások is. De a békebeli robbantás, az mindennél különlegesebb volt.
Hetekig hordták el a rengeteg törmeléket, hogy elkezdhessék az alapozási munkálatokat. Már majdnem hozzáláttak – az alapot is kitűzték –, amikor kiderült, hogy a folyó közelsége miatt a homokos talaj nem elég szilárd. A mérnökök leleményességének köszönhetően azonban ezt a problémát pár röpke hónap leforgása alatt sikerült orvosolni. Valakinek eszébe jutott, hogy a felrobbantott Rákóczi-vár törmelék formájában a város szélén pihen sorsára hagyva, és visszahordták. Így történt, hogy a Rákóczi-vár maradványai a bolond 20. század vége felé kimásztak a földből, és méltatlan száműzetésbe vonultak a település határába, majd, láss csodát, pár viszontagságos hónap után visszatértek oda, ahová a neves hadiépítész, Giulio Baldigara eredetileg szánta őket.
Ezek után már tényleg minden rendben volt, mindenki alaposan átgondolt mindent, rábólintott, lepecsételte, aláírta, elkezdődhetett az alapozás. Ekkor hirtelen és váratlanul beköszöntött a tél. Télen pedig a beton megfagy, ez fizika! Nagy kár. De tavasszal, miután a messzi Szovjetunióban magasló Északi-Kárpátok tetején is elolvadt a hó, és a folyó vize biztonságosra apadt, így elmúlt az árvízveszély, majd sikerült kiszivattyúzni a majdnem hét méter mély gödörből a talajvizet is, hozzáláttak. És tényleg, nyár végére, alig másfél év múltán a kékesszürke betonalap készen állt a ráépülő teher fogadására.
A Tóri család: anya, apa, én és a bátyám egymás kezét fogva álltunk a nagy gödör szélén, és vágyakozva néztünk felfelé az ötödik emelet magasságába, oda, ahol ekkorra már el kellett volna készülnie a lakásunknak, előtte gyékény lábtörlővel, piros nyomógombos bim-bam csengővel, benne három szobával, konyhával, fürdőszobával, kamrával, két erkéllyel, egy előszobával, két elégedett felnőttel és ugyanennyi gyerekkel. A nappaliban új tévével, amelyet már megvettünk, de a szüleim annak ellenére is csak az új lakásban akartak használni, hogy a régi hetente elromlott, és mindig szemcsés volt a képe, ráadásul nem is fekete-fehér, hanem sötétszürke és világosszürke. És volt új hűtőnk, gáztűzhelyünk, intarziás bútorunk a nappaliba, és gyerekbútorunk külön ággyal nekem és a testvéremnek, külön szekrényekkel és fiókokkal, külön íróasztalokkal és két zöld puffal. Néztük a képzeletbeli ötödik emeletet, és láttuk magunkat, ahogyan ki-be járkálunk egyik szobából a másikba, mindenki szépen van felöltözve, még az én zoknim sem lyukas, sőt szófogadó is vagyok, és mindenki nagyon tiszta és kivételesen kedves.
Mintha két életünk lett volna. Az egyik már ócska volt, szabadulni akartunk tőle. A másik be volt csomagolva, és a nagynénémék családi házának félig kész, használaton kívüli emeletén várakozott. Az volt a mi szépséges jövőnk, amely nem kezdődhetett el holnap, de még holnapután sem.
Négy évig épült az új lakásunk. Minden héten elmentünk oda, beszélgettünk az emberekkel, a szüleim új barátságokat kötöttek. Együtt sopánkodtak, idegeskedtek, imádkoztak, hogy utaljanak már ki elegendő cementet vagy vasat. Hogy ne vigyék el megint az embereket a pártház építéséhez. Hogy ne legyen egyik munkásnak sem névnapja vagy születésnapja, vagy akármilyen eseményszámba menő öröme vagy bánata, mert azt nyomban megünnepelték, vagy megemlékeztek róla, és örömükben vagy bánatukban, de hullarészegre itták magukat. Másnapra pedig értelemszerűen másnaposak, vagyis megint csak munkaképtelenek lettek.
Amikor az ötödik emeletet is felhúzták, és bejárhattuk a lakásunk pucér betonnal határolt tereit, új lendületet kapott a már kissé lanyhuló kezdeti lelkesedésünk.
Apám bölcs előrelátással gyűjteni kezdte a házi pálinkát. Tudta, hogy eljön az idő, amikor ez lesz az egyetlen kötőanyag, amely segít a csempének a falon maradni, az egyetlen kenőanyag, amely segít az ajtóknak, ablakoknak záródni, és a falaknak simára vakolódni. De vagy nem adott elég pálinkát, vagy túl sokat adott, mert a csempét görbén rakták fel, az ajtók, ablakok nem zártak, és a vakolat csak annyira lett egyenes, mint az ökörhugyozás.
Tízéves voltam, és nagyon boldog, amikor beköltöztünk. A szüleim sokat öregedtek, az új lakás friss olajfesték-illata, valamint az ötödik emeletről elénk táruló kilátás azonban minden addigi bajunkat feledtetni tudta. De csak az addigiakat, mert az újakra bizony nem jelentett gyógyírt. Az ötödik emeletre nem ment fel a víz, csak amikor a kazánház programja ezt lehetővé tette. És a lift sem ment fel, mert azt csak később szerelték be, így több mint egy évig lépcsőn jártunk. Az új hűtőszekrényünket és gáztűzhelyünket megette a rozsda, mert ahol négy éven keresztül tároltuk őket, keletkezett egy alig észrevehető beázás.
A tömbház környékén még váratott magára a tereprendezés, járdaépítés. Az illetékesek kérték, hogy legyünk türelemmel, mert úgysem tehetünk mást.
Lassan kezdtük megszokni az új életünket, belakni a lakást és a környéket. Megtanultam a régi iskolám felé vezető új útvonalat, kiismertük az új élelmiszerboltot, kitapasztaltuk a legrövidebb utat a szódáshoz, a mészárszékbe, a zöldségeshez és a piacra.


Bódi Attila: Lázadni veletek akartam. Jaffa Kiadó, 2017.