Papp Sándor Zsigmond

Papp Sándor Zsigmond

A fantázia jövője

Macedón tizenévesek rájöttek, hogy az emberi butaságra üzletet is lehet építeni; így elárasztották a hinni akaró amerikaikat különféle álhírekkel, és vígan megélnek a milliós kattintásra alapozott reklámbevételekből. Tény: 2005 óta, amikor az amerikaiak alig hét százaléka használta csupán a közösségi médiát, mára majdnem tízszeresére, 65 százalékra nőtt ez a szám. Piac tehát van, még akkor is, ha a felhasználók java része még képes józan szkepszissel kezelni a bombasztikus szenzációkat. (Aggasztó adat, hogy az álhírek toplistája majdnem egymillióval több júzert vonzott, mint az ellenőrzött, valódi újságírók által felhajtott hírek.)

A terminátor könnyei

Sokszor nem értenek egyet.
Mármint a bennem élő sznob és a bennem élő laza. A sznob nem tud laza lenni, a laza meg mindent megtesz, hogy borsot törjön a sznob orra alá. A sznob csak szépirodalmat hajlandó olvasni, a lektűr leghalványabb jelére is szenteltvíz után kiált, mert az métely, ördögi ármány, puszta időpazarlás. A laza akkor is megnézi az új zombifilmet a mozikban, ha már épp az lenne az ötvenedik a témában, és alig várja az ötvenegyediket. Pattogatott kukoricát rág hozzá, nagyokat szürcsöl a kólából, és ahogy mondani szokás, elmerül a popkultúrában.

Nehéz a dolga...

Néha a szurkolónak sem könnyű.
Azt mindenki tudja, hogy igazi drukker a csapatán keresztül voltaképpen magának szurkol. Ha már másként nem igázhatja le a kontinenst vagy a világot, akkor majd a fotelből, a győztes csapat révén, amelynek, mondhat bárki bármit, ő is oszlopos tagja. Magyarként EB-t, VB-t nyerni olyan, mint jóvátenni Mohácsot és Trianont, véget vetni ezeréves átoknak és mélabúnak.

Polgárok és hipochonderek

Jó ideje úgy vagyok a második „szülővárosommal”, Szatmárnémetivel, mintha csak egy regényben olvasnám. Mágikus realizmus keveredne benne a Ká-európai rögvalósággal a régi recept szerint, hogy az olvasó teljesen elbizonytalanodjon abban, hogy mi igaz és mi nem. S talán volna benne némi tanulság is.

Kafka homokja

Egy kis emlékezetkiesés. Azt hiszem, most ezt kérném a kifogott aranyhaltól. Ne tartson sokáig, pár hét, talán egy hónap. Amíg mit sem tudva magamról, írói mivoltomról, elolvashatnám a saját műveimet. Végre úgy, hogy közben a lehető legnagyobb távolságot tudom tartani a szövegtől. Mert persze az lenne a csavar, hogy az ízlésem, vélt vagy valós szigorúságom, az eddigi elolvasott könyvek élménye megmaradna.

Magunkat a szomszédba

Őszintén szólva: én se szeretném magamat a szomszédban látni.
Jó, nem vagyok bőrfejű, cigány vagy homoszexuális, de ezekben a románokban is dolgozik ám a sunyiság.
Belénk van ütve, mint az alvázszám. Mert ugye, a vérem román, de közben magyarul beszélek. Látszólag beolvadok, oszt mégse.

Zab a fülben

Minden nap érzem, ahogy egyre jobban felülkerekedik bennem a reménytelen konzervativizmus. Hogy kissé gyanakodva fogadok minden változtatást a régi, már elraktározott birodalmamban, miközben persze éhezek az újra. De néha csak papíron zizeg a lelkesedés. Onnan jut ez eszembe, hogy Barna Imre, az Európa könyvkiadó volt igazgatója, a kiváló fordító előbb leírta, majd interjúban be is harangozta, hogy újra fordította Salinger remekét, a Zabhegyezőt.

Írók a furcsa tartományból

Amióta a hajléktalanok, a romkocsmákban ábrándozó bölcsészek után a bevándorlók is fekete seggűek lettek a mai kormány számára, készítettünk egy összeállítást azokkal, akik áttelepültek Magyarországra. Hogy fehéren-feketén derüljön ki: mennyi mindennel gazdagították a magyar kultúrát azok, akik hazát váltottak vagy kerestek. Számomra Balla Zsófia beszélt a legszimpatikusabban és a legszókimondóbban arról, hogy mire számíthatott és mire számíthat ma egy „kulturális menekült”.

Ez a divat?

Valamelyik nap hosszan vitáztunk arról, hogy jót tesz-e a divat az irodalomnak, vagy sem. Persze, ha nem tenne jót, akkor sem érnénk el vele semmit, érveltem, hiszen a népszerűséget, az egy felé tartó ízlést és szokást, nem lehet parancsszóra, de még érvelve sem megszüntetni. Küzdeni is felesleges ellene, hiszen miért pont az irodalomban ne lennének „bestsellerek”, felkapott szerzők? Volt amikor a Péterek (Esterházy, Nádas, Lengyel) takartak el másokat, most a Grecsó és Dragomán tandem visz mindent.

Papp Sándor Zsigmond novellája

Számtan

A vörös hajú lány az ötödik argentin gól után élvezett el. Addig úgy nyöszörgött odabent, mint az a régi szovjet dívány, amely valamikor a nappaliban állt. Öreg darab volt, de le kellett cserélni, mert már a konyháig jelezte a háziaknak, hogy a vendég melyik részére ült odabent, s hogy jólesően elhelyezkedett-e, vagy éppenséggel idegesen izeg-mozog, mert már menne haza, a saját lyukába Ki tudja, melyik pesti szeméttelepen rohad most esőben, szélben, pedig mennyi mindent összehoztak az asszonnyal azon a huzaton!

Subscribe to this RSS feed