Tanulmányok

Az írószövetség a forradalomban

Irodalom és forradalom

Az, hogy a magyar forradalmak (és szabadságharcok) az irodalom világában kialakult „tektonikus” mozgásokkal veszik kezdetüket, hogy azután nem sokkal később ugyancsak az irodalom kényszerüljön tragikus búcsút venni a szinte minden esetben egy idegen hatalom fegyvereivel levert szabadságharc eszményeitől, és nemzetstratégiai küldetéseként őrizze meg az általuk képviselt történelmi ideálokat, szóval mindez nem ritka jelenség a nemzet történetében.

Szerep és történelmi tudat Baka István Fegyverletétel című versciklusában

A nyelv szerepteremtő képességének lenyomataként, Baka István szerepjátékos költészetének első olyan maszköltési kísérleteként olvasható a Fegyverletétel című ciklus, amelyben megnevezhetők (mert a szövegek alapján kikövetkeztethetők) vagy nevesítettek a szereplők. A ciklus darabjai Papp Ágnes Klára fogalomhasználata szerint hagyományos szerepverseknek minősülnek.[1] Nem a hagyományos, a Kilencek költőcsoport által képviselt, a 20. századi költészettörténések felől anakronisztikusnak minősülő költőszerepről, vagyis nem a gyökerében 19. századi líramodellről van szó, amely az induló Baka költészetének befogadását tévútra terelte, és így a költészetet is félreértette,[2] hanem – a Legenda, hát lehullasz és a Könyörögj érettem című ciklusokban problematikussá vált közösségi költőszerep és ellehetetlenülésének felismerése után – az imitációról, a szerepjátékról.

Tamási és Sütő rokonszellemisége

Az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom emblematikus kortárs alakjának, Sütő Andrásnak a metaforikusan mélyértelmű megfogalmazása ez: a „közösség homlokráncai”; amelybe mintegy belesűrűsödik, egyszersmind koncentrikus köröket, táguló létezésszférákat kapcsol együvé a nemzetmegtartó paraszti-népi társadalom, a kisebbségbe taszított erdélyi magyarság és az integer össznemzeti magyar közösség minden gondja, fájdalma és megőrizni kívánt reménysége. Életművében sugárzó szerves egységben lélegzik a klasszikusnak nevezhető sorsirodalom összes lényeges eleme: a történelmi küzdelem hitelvű és hitvallásos vállalásától az elidegeníthetetlen kollektív életérdek és életigény demonstratív kifejezésén, képviseletén keresztül a hagyományfolytonosság és a távlatos erkölcsi-esztétikai példaállítás örökérvényű törekvéséig.

Fény-árnyék jelenségekről a(z erdélyi) költészetben

1. Valamikor, a huszadik század alkonyán, az elmúlt évezred utolsó éveiben magánszorgalmú irodalmi kalandba kezdtem Andrassew Iván budapesti író sugallatára.
Andrassew azokban az években úttörőként támogatta a magyar irodalom digitalizálásának éppen kibontakozó, mindennapi gyakorlatát, amibe – úgy gondolta – annak is bele kell férnie, hogy az utódállamokban, így az Erdélyben tenyésző költészet, annak reprezentatív alkotói is helyet kapjanak a digitális köztudatban.
Korábban már sűrűn e-leveleztünk, elsőként mindjárt tőlem érdeklődött: hajlandó lennék vele egy ilyen vállalkozásban társulni? Kimondottan önkéntes alapú partizánakcióról volt szó, hiszen senki felhatalmazása és semmilyen hivatalos erőforrás nem állt az elképzelés mögött – személyes jószándékunkat leszámítva –, nincsen rá se pénz, se adminisztráció. 

Exkurzus Székely Jánosról

Markó Béla mondja valahol, hogy Székely János rendkívül merev volt, ápolt, elegáns, pontos, konzervatív – váratlanul mégis meglepte az embert, például azzal, hogy bejelentette, a költészet halott. Ezt híres 1973-as, előadásként elhangzott esszéjében cselekedte, melyben kifejtette, a költészet elvesztette funkcióját, nem azért születik már, amiért évezredekig, ha van vers, az csak egy halott forma kitöltése, megjelenési formája – költészet nincs, ahogy nincs népballada, bár a néprajzosok találnak még egyet-kettőt ilyen-olyan eldugott vidékeken, bontotta ki még jobban gondolatát Kántor Lajosnak írt válaszában, aki természetesen zokon vette, hogy valaki ilyeneket állít.

Hetet egy csapásra!

Hogy az ezredforduló óta eltelt tizenhat évben melyik volt az a hat kortárs magyar szépirodalmi könyv, amelyeket kiemelnék a többi közül…?  Hűha! Amikor megkaptam a felkérést a budapesti Hitel folyóirattól, a hideg is kirázott. Mert – mit ad Isten! – a levél aközben érkezett, hogy készülő kritikakötetem kéziratával pepecseltem, melybe 24 kortárs magyar prózaíró 2000 után írt műveit veszem számba. 24 – és ez csak a próza! –, namármost, ebből én hogy válasszak ki hármat? Lírával pedig kevesebbet foglalkoztam, ott azért vagyok gondban.  Szóval, hálátlan egy feladat! Aztán gondolkodtam egy sort, és rájöttem, hogy a fontos feladatok mindig hálátlanok…, és nekiláttam.

Tűnődés a magyar színjátszás bölcsőjénél

A színház a felvilágosodás korában világi szószékké, szónoki emelvénnyé vált. A kor írói felismerték, hogy a művészi igazság eszméje és a társadalmi igazságosság eszménye között megfelelés van; hogy a művészi igazság értékes fegyver lehet egy elfogadhatóbb, emberibb világért folytatott küzdelemben. A mi színházi kultúránk jócskán elmaradt a Nyugaté mögött, aminek több oka is volt, legfontosabb tán az a körülmény, hogy Magyarországon, jelesül Erdélyben abban az időben még hiányzott a városi polgárság, a nemesség életformája (a vidéki élet) pedig nem kedvezett a színháznak, a színjátszásnak.