Versszöveg – sorsszövet

Szilágyi Domokos költészetének líratörténeti helye minden bizonnyal azok között a koordináták között kereshető, amelyek modernség, avantgardizmus, neoavantgarde és posztmodernizmus különféle, de egymással is érintkező szemléletirányait jelölik. A lét és a nyelv nagy egzisztencialista, illetve ismeretelméleti kérdéseivel viaskodó költő egyszerre kapcsolódott a személyiség létbevetettségének drámai-tragikus sorsproblémáit, abszurditásait demonstráló „heideggeri” – és a nyelvi kifejezéslehetőségek viszonylagosságait, bizonytalanságait, rejtelmeit tudatosító „wittgensteini” paradigmához és világképhez (Pomogáts Béla kategóriái szerint /Változatok az avantgárdra, Bp., Széphalom, 2000/). S a költő monográfusa, Cs. Gyímesi Éva (Álom és értelem – Szilágyi Domokos lírai létértelmezése, Bukarest, Kriterion, 1990) is arról értekezik, hogy „Szilágyi Domokos a modern és a posztmodern látásmód és formavilág közötti átmenet – még pontosabban: ütközés – képviselője; költői értékpozíciójának alakulásában, az életmű belső ellentmondásaiban e két összeegyeztethetetlen magatartás- és költészeteszmény lényegi szembenállásának lehetünk tanúi”; életművében a „végső kérdéseket is eljelentéktelenítő alapállással szemben minduntalan felébred a bizonyosságok iránti nosztalgia, így a posztmodern látószög mellett végig megmarad az eszményvesztettségével küszködő modern értéktudat. E kettősség feszültségéből ered Szilágyi Domokos értékpozíciójának alapvetően diszharmonikus jellege”.

S ezekhez a kettőségekhez még a hagyományos magyar sorsköltészeti beszédmód jellegzetes erkölcsi beállítottsága is szervesen hozzátartozik: a József Attila, Nagy László felől sugárzó tragikus életérzés heroikus pesszimizmusa, a bajvívó létküzdelem morális intonációja. S az egzisztenciális jelentésintenciók súlyossága voltaképpen az egész magyar líratörténeti tradíció nyelvi asszimilációjától, áthasonításától is növekszik, a szövegkonstrukciók telített árnyalatosságától – a folklorizmus ihletésétől a weöresi játékosság hangulatáig (nem beszélve a világirodalmi inspirációk megtermékenyítő hatásairól – az elioti, Ezra Pound-i montázsvers példáitól a világköltészeti posztmodern ironikus-groteszk nyelvjátékainak számtalan formájáig). Szilágyi Júlia (Versenymű égő zongorára, Marosvásárhely, Mentor, 2002) szerint ez a stílustörténeti értelemben is hallatlanul összetett, változatos versnyelv és regiszterkészlet tulajdonképpen meg tudja szólaltatni „a magyar vers majd minden hangját, szinte teljes klaviatúráját”.
         Igazában az a világszerűség és nyelvszerűség, létértelem-keresés és szövegiség viszonyát átrendező folyamat zajlik le így ezek között az összefüggések között, amely általában is jellemezte a hatvanas években bekövetkező nemzedékváltás (sőt „korváltás”) tendenciáit – az erdélyi Forrás-generációtól az akkori felvidéki vagy délvidéki („symposionista”) fiatalokig, Lászlóffy Aladártól vagy Tőzsér Árpádtól Tolnai Ottóig és Tandori Dezsőig. (Késő)modernitásnak és (kora)posztmodernitásnak ez az átmozgó, egymásba játszó, paradox szintézise pedig éppen elvonatkoztató filozofikuma, illetve „eklektikus”, „polifón”, „transztextuális” jellege folytán maradhat eleven és inspiráló a ma nemzedékei – egy Szőcs Géza- vagy Kovács András Ferenc-típusú költészetfelfogás számára (csak erdélyieket említve) is. Miközben megszólító ereje nem csökken azok körében sem, akik a szenvedélyessé és érzékletessé hevített autentikus szenvedéstudat régről ismerős hangnemi és stiláris minőségeire fogékonyak: a sorslátás személyes, nemzeti és összemberi vonatkozásaira. Együtt a népiesség vagy a kiáltás- és jel-típusú képi, vizuális, fonikus experimentalizmus sziporkázó sokféleségével, a romantikus jellegű versmodell szubjektivitásának vagy éppen a modern tárgyvers személytelenségének alakzataival, a szakrálistól a vulgárisig, a protestáló beat-intonációtól a képvers jelnyelvéig, az elégikus daltól a műfajnélküli szövegig terjedő poétikai ezerszínűséggel. S az archaikumot a modernnel összeötvöző bartóki mintával. „Csak az igaz, ami végtelen, minden véges: megalkuvás” – hangzik a gondtapasztalat és a teljességre sóvárgás feloldhatatlanságát kinyilvánító szállóige; az egyszeriség és az egyedi végesség abszolút tudásának meghaladhatatlan önellentmondását exponáló költői tézis: „itt nem a végtelen, hanem a véges az, ami föl nem fogható”.
         Mindezek a létélményi és esztétikai értelemben egyaránt felkavaró lírai üzenetek magyarázhatják az életmű aktualitására és frissességére érzékeny utókori figyelem élénkségét is. Szülőföldjén például a költőre nemcsak a Szatmárnémetiben 1993-ban felállított szobrának rendszeres megkoszorúzásával, hanem tartalmas tudományos konferenciákkal is gyakran emlékeznek. A rendezvénysorozatból már a hetedik Szilágyi Domokos Napok is lezajlottak, s az utóbbiak foglalata az V. Szilágyi Domokos Napok (1998), a Sajtóértekezlet – Szilágyi Domokos és költészete negyedszázad távlatából (2001) és az Évfordulós tanácskozások 2002–2004 (2005), illetve a „Párhuzamos Sajtóértekezlet” – Évfordulós tanácskozások 2008 (2008) című tanulmánykötetek (mind Muzsnay Árpád szerkesztésében és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör gondozásában). A költő halálának harmincadik évfordulójához közeledve természetes másféle fontos kiadványok is megjelentek már. Ilyen volt nemrégiben az útijegyzeteket tartalmazó könyv (Útinapló – A Volga Nyugaton, szerk. H. Nagy Mária, Kolozsvár, Kalota, 2004), majd legfrissebben az eddigi szövegközléseket rendszerező gyűjteményes kötet – Szilágyi Zsófia Júlia gondozásában –, az Összegyűjtött versek (Bp., Fekete Sas, 2006). Közben pedig a Szilágyi-recepció és -filológia is jelentős eredményekkel bővült: Pécsi Györgyi válogatásában és szerkesztésében napvilágot látott a Kényszerleszállás – Szilágyi Domokos emlékezete (Bp., Nap, 2005) című átfogó és reprezentatív életrajzi, irodalomtörténeti összeállítás; Szakolczay Lajos (korábbi vers- és életmű-válogatások közzétevője) monumentális új tanulmányköteteiben kismonográfia-terjedelemben értekezik róla (Erdélyi ősz, Bp., Napkút, 2006, Kikötő, Bp., Hungarovox, 2006); s ez év őszén többek között (s csak a magyarországiakat tekintve) a Forrás és a Napút folyóiratok is emlékösszeállításokkal készülnek – az Új Hegyvidéken kívül.

                                                                     *

         E költészet megragadásának egyik távlatos alapkategóriája bízvást lehet a mai irodalomtudományban olyannyira előtérbe került intertextualitás fogalma: hiszen e szövegépítmények bámulatos tarkasággal mozgósítanak előzetes szövegtípusokat. S az a sokszólamú szövegköziség, amely oly hallatlan gazdagságával – az idézetek, az utánzások, a stílusimitációk, a travesztiák, a szójátékok (olykor szinte) „pastiche”-szerű polifóniájával – strukturálja Szilágyi Domokos enciklopédikusan monumentális versszimfóniáit (intarziás, építményszerű montázs-kompozícióit, szintetikus küzdelemverseit, zenei és vizuális hatású szöveg-szőtteseit) vagy akár bökverseit is: szenvedéllyel és szenvedéssel telített hangokon elsősorban tragikus létfelismeréseket és drámai sorsjelentéseket hordoz. Az irónia is leginkább vagy legjellemzőbben élesen maró, fájdalmasan tomboló szarkazmus, a neoavantgarde beat-költészettel rokon (ginsbergi) „üvöltést” intonáló hangvétel. Mindez mélyen az avantgarde újabb hullámaihoz, szorosabban például a neoexpresszionizmushoz is köti ezt a kifejezésmódot, vagyis az olyan típusú modernséghez, amely nem tud elvonatkoztatni az erkölcsi értékeket exponáló és szembeállító drámaiságtól, az értékdemonstráló és értékütköztető tragikus etikai látásmódtól, a történelmi ősélmények katarzisától, vagy a költő-embernek a világ kínját magán viselő médium-helyzetétől. A paródia próféciával és vezekléssel töltődik fel, a játékosságot kegyetlen vagy vészjósló, keserves kiábrándulás itatja át, a groteszk mindegyre a tragikumra villant rá. A megismerés is félelemkeltő, a poézis „fájdalmasan vigasztaló”, s ahogyan Romániai magyar írók (1920–1980) (Marosvásárhely, Mentor, 2007) című könyvében („arcképcsarnokában”) az abszurd irodalom klasszikus elméletírója, Nicolae Balotă megállapítja, az eszkatologikus irodalmat művelő Szilágyi Domokos számára a poétikus vagy a profetikus szó egy és ugyanaz („prédikátor, és annak is vallja magát”; „a költői vagy prófétai beszéd számára ugyanazt jelenti”); kiáltása pedig egyfajta analógiát mutat a Schrei-féle esztétika expresszionista sikolyával („verseinek hangnemében, sikolyában, a Schrei esztétikája, az expreszionista kiáltás köszön vissza”). A nyelvjáték nála sors-játék, végzetes játék a halállal, az élettel, a végességgel és a mindenséggel. A játékos formanyelv valami erőteljesen (gyakran szinte a ragaszkodás paroxizmusáig jutva) megtartott, akár nyelven túlinak nevezhető lelki identitást hordoz, s ez eleven összefüggésrendszert teremt a széthangzó, szétlövellő nyelvi elemek között is. Valami titkos erő, a humanitás létének lényegéből, mintegy antropológiai mélységeiből fakadó szuggesztivitás sűrűsödik a szavakba és sugárzik belőlük. Külön-külön az egyes szavakból is tehát, s nemcsak kapcsolatrendszerükből. Ahogyan Cs. Gyímesi Éva állítja: „a teljességnek ez az eszménye nem puszta kinyilatkoztatás, de műve anyagában is élő valóság: mert költői univerzumába minden szó befér, s mindegyik külön intenzív totalitás. Nincsenek egyértelműségükben megnyugtató jelképei, mert minden szavában egyszerre jelen van az összes lehetséges – kézenfekvő vagy éppen önkényes asszociáció.” S bár nyilvánvaló a versszerkesztés, a disszonanciákat feszítő komplex szerkezet döntő szerepe is Szilágyi Domokosnál, az egyes szó kimondásának mágiája szintén visszaköti ezt az eredendő líraiságot a modernség enthuziazmusához. Mert ha igaz az, hogy a posztmodern jellegű „nyelvkritikus költészet (…) midőn a nyelv segítségével próbálja (…) leírni a nyelvileg elvileg kimondhatatlant (à la Wittgenstein), s a szavak relatív érvénytelenségét látja be és fogalmazza meg, akkor, a szavak jelentésének elkopásával és elértéktelenedésével szembesülvén, a szavak önálló poétikai szerepét fogja korlátozni, s a szavak körülírására, egymás közötti összefüggéseire, kontextusára, azaz a mondatokra fog koncentrálni. A szavak szerepét a mondatok fogják átvenni” (Margócsy Istvánt idézve /„Nagyon komoly játékok”, Bp., Pesti Szalon, 1996/). E szerint a leírás szerint a szó szubsztancialitásába vetett hit, a név mágikus, megigéző erejében, a szó „varázsbirodalmában” való bizodalom jellemzi például Nagy László költészetét is – hiszen ez fejeződik ki többek között a variatív és áradó metaforikus, látomásos-megnevező ismétlések gesztusában nála és másoknál (például Juhász Ferencnél). Szilágyi Domokos e tekintetben is korszakhatáron áll: már „búcsúzik” a „trópusoktól”, „prófétája” pedig „elfeledte” az „Igét” – de ez mégsem más, mint egészen végzetesnek bizonyuló, apokaliptikus gyötrelem a tényszerűségében (az Igére való érdemtelenségében) amorális, megváltatlanságában viszont mégiscsak feloldozásra szoruló világgal szemközti értéktudat fényében. Végtelen kín és ítélkező megváltáskívánalom összeszikrázásában. A könyörtelen leszámolás tébolyító elfogadhatatlanságában.
         Ebből a szempontból – a bajvívás drámai konfliktusosságának, az érzelmi ellentéteket felfokozó, felajzó tonalitásának a közegében – is jellegzetesek a Nagy László-reminiszcenciák vagy -párhuzamok. Az egyik adys intonációt hevítő korai Nagy László-vers így hangzik: „Ebek a magyarok, / ebek, ebek, ebek, / hűségtől ugatnak, / bajtól nyüszítenek. // Kócos komondorok, / nagy posza agarak, / pici pulik egymás / szivének ugranak. / Ha majd bundájukat / pörkölik istenek, / akkor meghuzódva / újra nyüszítenek” (Ebek a magyarok). Ugyanez a fájdalmas, önostorozó ambivalencia forrósodik fel Szilágyi Domokos kései – s mottóként, mintegy paratextusként Vörösmartyt és Petőfit idéző – Magyarokjában: „Bárgyú zsibbadatban, / másfélezer éve, míg vihar / zúgott körötte (tudniillik / a szellemé), ül bávatag; / igricei – míg múlton múlik / az idő – fölvonítanak / olykor”; „cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat”; „Önkéntes gladiátorok: / egyik a másra acsarog / és támad újra, újra, újra, / s az öregisten hüvelykujja / lefelé bök – rajt, hejjehujja!” – Nagy László megrendítő képzetsűrítése – a „káromkodásból katedrálist” (Ki viszi át a Szerelmet) – Szilágyi Domokosnál így visszhangzik: „káromlom az összes isteneket / – ennyi az enyém – rabbá-szabadultan” (Rab). Vagyis a létküzdelem és a nyelvi önkifejezés emfázisa, felfokozottsága, katartikus hevülete közelíti elsősorban küzdelemverseik világképét és poétikai alkatát. Ahogyan Nyelvbe forduló garabonciások, avagy Nagy László és Szilágyi Domokos költészetének összehasonlítási lehetőségei című alapvető tanulmányában Vincze Ferenc fejtegeti: „Mindketten egy új, vállalható világot kísérelnek meg teremteni a nyelvből: egyetlen lehetőségként merül ez fel. Míg azonban a teremtés aktusa Nagy Lászlónál az építkezéssel fonódik össze, addig Szilágyinál sokkal inkább lebontásról van szó: a többletjelentések, a definíciók leszűkítéséről. Az új formanyelv teremtése Szilágyinál együt jár a régi felszámolásával, s ez a felszámolás összekapcsolódik az értékek közti vívódás attitűdjével” (Életünk, 2005/9.; és in: uő: Hagyományok terhe, Miskolc, Felsőmagyarország, 2009).
         S megint Nagy Lászlóra rímelő ritmus-parafrázisként is olvasható Szilágyi Domokos kései költeménye, a Megvert az Isten: „Megvert az Isten / élettel. / Meg a szerelem: / élnem kell. / Meg a halál is: / félnem kell. / Megvert az Isten / élettel. // Meg a poézis / vallással (…) Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben – / nincs már út”. Sajátos Szilágyi Domokos-i létfilozófiai számvetés ez, a játékosság groteszk-rezignált iróniájával, a lét és nemlét, élet és halál, föld és ég dimenziói közötti kiúttalanság – választás nélküli determinációt és transzcendens választalanságot egyszerre tanúsító – végszituációjáról. A kozmikus magány sorsnyomorúságát az önirónia szardonikus vibrálása, a játszi szellem könnyedsége, a lélek titkos energiája ellenpontozza: sőt bűvöli, stilizálja, énekli. Bizarr dallamossággal, amelynek ritmikus-ütemes menete szótagszám, rímképlet szerinti pontossággal megegyező formában játszik rá Nagy László bájosan naiv, gyermekien tiszta és egyidejűleg kérlelhetetlen emberi méltóságot sugárzó dalszerű fohászára, népies-köszöntéses könyörgésére, az Adjon az Istenre: „Adjon az Isten / szerencsét, / szerelmet, forró / kemencét, / üres vékámba / gabonát, / árva kezembe / parolát”. Még a versek első sorában szereplő Isten-képzet is részint analóg (amennyiben a befolyásolhatatlan abszolútum rendeléseinek öntörvényűségét, az emberlény kicsinységét implikálja) – s mégis mennyire eltérő két külön költői világot, világszemléletet tud felidézni. Az egyik a folklorisztikus, „pogány” életöröm – élethit és életkultusz –, egyfajta heroikus vitalizmus és magabízó moralitás hangulatát árasztja, a másik az abszurd kiszolgáltatottság rémületét. Amely az iszonyat fanyar-gunyoros, önlefokozó és alulstilizáló önreflexióját József Attilá-s hangvétellel közvetíti – s ezt a kapcsolódást a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? (Bp., Balassi, 1996) című monografikus pályakép szerzője, – s az életművet számos más tanulmányában is akkurátusan elemző – Kántor Lajos is külön hangsúlyozza a hetvenes évek Szilágyi-lírája kapcsán („Fekszem, virrasztok / megverten. / Balekség díját / megnyertem. / Ostobaságét, / én, marha. / Lettem ilyen kész- / akarva. // Lettem, hát lettem, / nyöghetem”; „Lettem, hogy legyek / végtére / ország-világnak / cégére”; „Vagyok. És ez is / valami”). (Vö. pl.: „Éltem – és ebbe más is belehalt már” – József Attila: Kész a leltár.)  
         Világkép, műfaj, stílus rendkívül bonyolult belső hasonlatosságaival áll rokonságban egymással Nagy László szimbolikus-mitikus remekműve, a Menyegző és Szilágyi Domokos egyik utolsó nagy poémája, a ritkán elemzett vagy emlegetett Tengerparti lakodalom. Mindkettő mondhatni összefoglaló igényű gondolati-filozófiai szintézisköltemény, jelképes-vizionárius tömörségű hosszúvers vagy hosszú-ének, szemléletes-érzékletes képek zuhatagában koncentrálódó létösszegzés, emberi és kozmikus sorshelyzetek archaikus-időtlen távlatú mitologizációja. A Menyegző olyan látomásvers, amelyben a „fenséges elszántsággal védett teremtő tisztaság” (Görömbei András /Nagy László költészete, Debreceni, Kossuth Egyetemi, 2005/) a „poláris létértékelés, a küzdő-önheroizáló emberi elv” (Jánosi Zoltán /Nagy László mitologikus költői világa, Miskolc, Felsőmagyarország, 1996/) ősmítoszi struktúrái révén egyetemesedik és állandósul – a szakrális méltóság és teljességigény (mint eszményi törekvés) szoborszerű mozdulatlanságának, illetve az alantas vágytobzódás elszabadulásának morális összemérhetetlenségében. Értékeszmény és értékromlás-értékrontás ütközésének drámai közegében és atmoszférájában. A rítus imaginációjának kimerevítő időtlenségében. A statikus rendíthetetlenségbe zárul tehát a tragikus-hősies eszményóvó akarat, az értékszembesítő örök emberi küzdelem.   
         A Tengerparti lakodalom hátteréhez mindezek a jelentéstartományok (kultikus-rituális hangulatiságukkal, a dikciót magasztossá emelő előadásformájukkal) elevenen hozzátartoznak – s a vers szöveg-mögötteséből élénken át is tetszenek. Már maga a cím olyan intertextusnak tekinthető, amely a Nagy László-műre való emlékeztetésen keresztül azonnal természetiség és emberlét, kozmosz és antropologikum lényegösszefüggéseit láttatja. S a mozgalmas és expresszív lakodalomleírásnak például a csujjogatás indulatszavaiban és az azok sodró lendületében megnyilvánuló explicit szövegközisége a sors- és emberiséglátomás implicit sugallatösszetettségével töltekezik. A Menyegző az autentikus emberlény alapminőségét méltóság és méltatlanság harcában úgy modellálja, hogy a „két emberi csillag” számára a tenger abszolút értékhorizont és ideálképzet, a végtelen teljesség, a mindenség hívása és igézete. „Igazi násznagy”-ként mintegy a statua-létminőség eszményövezete, csillagfényköre, kozmikus glóriája. A küldetés aureólája és önerősítő igazsága. A Tengerparti lakodalomban ehhez képest a tenger elsősorban a személyiség erkölcsi őselvén túli, az emberi faj egészét közvetlen kozmikus-biológiai értelemben is meghatározó arkhé, metafizikai és embertörténelmi őselem. A menyasszony itt nem statikusságában, hanem mozgásában, extatikus termékenységi táncában valósul át időtlen életjelképpé. A mindenható természeti-vitális folyamat irdatlan tempójába, elementáris áramába olvad a menyasszonytánc, s maga a menyasszony nemcsak szemléletében, morális igényében vagy apoteózisában, hanem létében, testi-lelki mivoltában is azonosul a vízzel, a tengerrel. Személyessége voltaképpen a feminin jellegű megvalósult univerzum mitikus vetülete – a világmindenség, s benne az emberi nem, a genus eredete és kontinuitása: „Viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszonyt, viszik, viszik, viszik, / tengernyi fátyla, sej, a láthatáron uszik, uszik, uszik, / az uszálya fehér felleg, sej, sűrű fehér felleg, / menyasszonyi uszályt, sej, sűrű fehér uszályt ájtatos szelek emelnek, / a menyasszony göndör fürtjét, sej, szögszín fürtjét kacskarintják szellő-viháncok, / viszik a menyasszonyt, sej, a menyasszony tenger hullámaival járja a menyasszonytáncot, / hajladozik a homokon, sej, hajladozik a hanga, / hullám karján hajladozik a menyasszony”; „ropja a táncot, sej, a lakodalmi táncot ropja a föld, víz, tűz, levegő, minden elem, / ropja a táncot, sej, a szokottat, friss-dühösen a történelem, / csillagos égbolt villog odafönn, sej, vele zölden a tenger is ég”; „rogyjon az ég rád, sej, szóljon a szférák talp alá való muzsikája, / az a legény most, sej, ki a menyasszony tenger iramát reggelig állja, / itt a menyasszony, sej, a menyasszony, végtelen öblű, thalatta, thalatta, / ruháit rendre leszórja a Föld, sej, termékeny tenger alatta, alatta”; „fölfakadó víz / áttör a szennyen”. A természeti elemek nyilvánvaló életmegtartó hatalommal bírnak: „kushad a koncért, elemekéért, kushad mohón az emberiség”. A látomást energikussá a históriai időiség, a világtörténelmi időáramlás dinamizálja – s a genezistől az apokalipszisig, a származástól az önelvesztésig, a bőséges-virulens kezdettől az elszárasztó végig – a meg nem becsült természeti önazonosságtól való sivár-élettelen elszakadásig – jutó hanyatlásfolyamat visszafordíthatatlanságának keretében: „kiisszuk a tengert, sej, de kiisszuk, szájunk szikkadt, bendőnk telhetetlen, / itt a menyasszony, sej, hullámok karján, világ ölében, itt az egyetlen, / ragadja az ár, sej, tengermély az ágyhely, világ ha kihal”; „megfertőztettek, sebeztek rajban, aj, kivilágos éjjelek, és / szúr a sugár is, aj, átszúr rajtam közömbös heggyel-éllel e kés, / virrad a tenger, aj, végtelen öblű thalatta, pirkad a, pirkad a part, / melyet a násznép, aj, csuda násznép a sötétségből ki- és kikapart, / hozzák a menyasszonyt, aj, vissza az asszonyt, jön, jön a koravén, szeplős gyermek, / fövenyre vetődött moszatoktól, aj, kikönyörögni egy kis kegyelmet, / kiittuk a tengert, aj, fenékiglen, halait megettük, nyaltuk sóját, / csupasz mederben, aj, gurulnak itt-ott tátogó, céltalan, bilincstelen bóják, / elapadt a dagály, aj, elakadt minden, vízen átvádló, cirmos hajó és / nagy fene cirkáló, aj, polipdögökre tátog az ágyúnaszádon a lőrés, / ős elemünk, aj, ős anyaméhünk, meddőn maradott förtelmű bánat, / nincs tenger, nincs sziget, aj, nincsen part sem, anyányi árnyak futnak utánad”; „anyányi menyasszony, aj, parttalan parton, húzasd a nótát, húzzuk a mi / világteremtő dalunkat, sej, hogy időnk ne legyen felejteni / Atlantiszunkat, a vízből valót, aj, – elnyeltük földül, el mindenestül, / csak egy falás volt, aj, jól palástolt izgalmunkban pillánk most se rezdül, / kihalt a menny, aj, ki a pokol, jaj, kiittuk a tengert, végtelen a part, / kóválygunk hosszán, új menyasszonyt hozván, ki talán mégis, aj, tengert akart”. A virradat az ősmélységektől eltávolító sorsromlás metaforája, a semmihez közelítő „kóválygás” pedig a reményvesztést érzékelteti. Mindazonáltal egy „új menyasszony” – a feltétlen szükségességével halvány lehetőséget is sejtető újjáteremtődés, megújulás jelképe – talán oldja is a lezárulás végérvényességét. A költői nézőpont mindenképpen a lét- és értéksorvadást, a devalválódás és degenerálódás előrehaladottságát konstatálja; olyan pozíciót vesz föl, amelyből meglátható és megítélhető a történelmi lét tragédiája. S ez az a modern és a klasszikus magyar sorsköltészetbe szervesülő világkép, amely az intertextuális perspektívatágítás révén is „holt-súlyos” igazságokból építkezik, s a szellemi-erkölcsi szövetkezés esélyének őrzésével a humánum egyetlen hitelesen fenntartható létkompenzációját szolgáltatja – a világ (N. Pál József /„A megtartók jöjjenek…”, Miskolc, Felsőmagyarország, 2004/ kifejezése szerinti) „végső elrongyolódásának” ellenében.