Ferenczes Istvánról

*„Mert tovább nem lehet, nem tudom nézni, / mert tovább nem tudom, nem merem élni, // ezt a tébolydává taposott hazát, / ezt a tébolydává taposott hazát.” – Így kiáltja világgá Széchenyit idéző, velőtrázó verssoraiban népe sorsát és fájdalmát Ferenczes István – a Kárpát-haza keleti szögletéből, Csíkszékből, a Csíki-medencéből. Székelyföldről, a „légszomj hazájából”, „kit a Kárpát hurka fojt”. És kétségbeesetten szólongatja a legnagyobb magyart – „szélbekiáltva” a nemzeti pusztulást és Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor nyomában is bujdosva a versben, a nyelvben, a létben – a „versben is üldözötten” –, „árva énekek jégrevitt szegénylegényeként”, „néma golgotákat járva”. A „sok könyörgéstől” és fohásztól „kisebzett szájjal” is tudatva, hogy „Erdélyben a sorsunk / sátánosra / fordul // Tündérkert volt egykor / ez a kicsi ország / töviskorona lett / pokolbéli tornác // Ezer esztendeig / jól megfértünk benne / nem vétettünk többet / mint kik ellenünkre”; s hogy „Mi lettünk a jöttment / ázsiai horda / idegenek vagyunk / édes otthonunkban // acsarognak reánk / újbandita latrok / ki tudja hol készül / ellenünkre pogrom”.

         A magyar nemzeti sorsköltészet ősiségben és modernségben egyaránt megszentelt hagyományához kötődő lírai életművében Ferenczes István azonban nemcsak tragikus keserűséget, hanem éltető vigaszt is sugall. A megmaradást, az erkölcsi és közösségi emelkedést segítő reményt táplálja szóművészetének gondolati-esztétikai gazdagságával és formai-stiláris szépségeivel – a hitet az emberi tisztaság, a műveltség, az artisztikum erejében: a lelki és szellemi magyarság kultúrateremtő örökérvényűségében. A történelmi mélységekből fölfakadó szó varázsában és egyetemes igazságában; nyelvünk – a nyelvi haza – örökletes és kikezdhetetlen önazonosságában. Ilyen szellemben ragaszkodik a költő a székely, az erdélyi népi kultúra gyökereihez, így épít a népdalok, a balladák, a mondák, a hitregék igézetes világából sajátos költői birodalmat: egész transzszilván univerzumot boltozva az ősvallási, pogány-keresztény képzetkincs – archaikus mítoszok, apokrif imádságok, Mária-himnuszok vagy szakrális-liturgikus népénekek, siratók, zsoltárok és keservesek – bűvöletes „szentegyházára”. Így igazolva ezzel a látomásossá, kozmikussá nyitódó és a folklórműfajok ütemére-ritmusára dallamosodó szemlélet- és hangzásvilággal újólag is a bartóki lehetőséget mély- és magaskultúra szintézisére, s a Németh László-i tézist arról, hogy a nép, a népi múlt „a nagy medence, amelyből az egész nemzet eredt”. S ezt tanúsítják a megtartó hagyomány mindenkori őrei, építői és nemesen bajvívó vagy drámai méltósággal hadakozó hősei, ezt a minőségtudatos értéklátást szélesíti a mintaállító példa-emberek poétikusan megelevenített serege is – Julianus baráttól Kőrösi Csoma Sándorig, Mikes Kelementől Orbán Balázsig vagy Aranytól, Petőfitől Adyig, Kodályig. A hetvenes évek legelejétől sorjázó verseskötetek már címükben is jelzik az effajta morális kötődéseket és megszenvedett hangulatokat: „utolsó kenyér”; „ki virággal megveretett”; „megőszülsz mint a fenyvesek”, „félidő, félpokol”; „hó hull örök vadászmezőkre”; „didergés”, „sekler songs”; „bacchatio transsylvanica”, „amor mystica” (csak néhányukra utalva). De még a játékos gyermekversek tarkaságából is kisugárzik a stilizáló sorsbeszéd: „nevedet nevemmel”; „mikor Csíkban járt a török”; „indián a Hargitán”; s ez utóbbi kezdő soraiból is így: „Tán, tán, tán indián, / irokéz, mohikán / voltam a Hargitán”. A vers tehát lélekállapot és sorsüzenet, s reménykedés akkor is, ha értelme csupán annyi, mint „a szétfújt pitypangbóbita ejtőernyős szabadcsapatainak”, amelyek „fölöslegesen, fenségesen lebegnek”, „szabadon a pusztulásban”, mintha havazásként – ahogy a költő vallja róluk.
         A Csíkpálfalván született, s máig hűségesen csíkországi szülőföldjén, Csíkszeredában élő Ferenczes István lírikusi, pedagógusi, újságírói, szerkesztői, könyvkiadói, irodalom- és művelődésszervezői életútjához, illetve életművéhez szervesen tartoznak hozzá a publicisztika, a szociografikus dokumentumriport, a próza és az esszé változatos műfajai is. Tényfeltáró krónikáiban „ordasok tépte tájon”, „gyásztól gyászig” kíséri nyomon a székelység újabb kori (s „székely tántorgó”-nak is nevezett) történelmi kálváriáját, hosszú évtizedeken át az örökös megaláztatások (a „székely tántorgó”) passióját, különösen a második világháború végi magyargyilkos vérengzések gyalázatos szörnyűségeit: az ártatlanként is vérbosszú-áldozattá válás egész pokoli szenvedéstörténetét. S ha Csoóri Sándor korszakos esszében vázolta fel annak idején „a magyar apokalipszist” – ő megírta a Keleti-Kárpátok alatt lezajlott „székely apokalipszist”. Az egyetemes magyar tragédia egyik ottani fejezetét: felkavaró hitelességgel és valóságmélységgel.
         És alapító főszerkesztői minőségében Ferenczes István éppen tíz esztendeje irányítja a Székelyföldet, a térség messze földön is rangos folyóiratának működését, amely nemcsak nemzedékeket, különféle szépirodalmi irányzatokat átfogó szerepével tölti be hivatását, hanem megannyi művészeti, műkritikai, tudományos, társadalom- és kultúrtörténeti, szociológiai, néprajzi stb. közleménytípusának önismeretbővítő, öntudaterősítő tágasságával és sokszínűségével is. Teljes kultúrát reprezentálva – s talán ezzel is, közvetetten így is figyelmeztetve arra, hogy a kultúra teljessége természetszerűleg kívánja és követeli a kultúraalkotó közösség teljeskörű önsorsirányító, önkormányzati intézményrendszerben kibontakozó, maradéktalanul megvalósuló önrendelkezését: a székelység, az erdélyi és általában a kisebbségi magyarság, s az egész nemzet feltétlen autonómiáját tehát. És ezt az önálló, önelvű, öntörvényű magyarságőrző és magyarságmentő célt szolgálják például a régi és az új csángómagyar irodalmat megjelenítő – illetve általában a csángósors kutatását felkaroló – szellemi műhelyek, a szinte új, autentikus csángó irodalmat teremtő könyvkiadás a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal jóvoltából, s többek között a gondozásában megjelenő Moldvai Magyarság című periodika vagy a Bibliotheca Moldaviensis című könyvsorozat – ugyancsak Ferenczes István vezetésével. Aki egyik megrendítő elégiájában (Csángók) így borong e peremvidéki néptöredék szomorú sorvadásán: „Megőszült harmaton / holló szerenádban / akár a havazás / egy üres pohárban // Csöndben hullunk alá / mint akik csak voltak – / lányai a szélnek / fiai a pornak”.
         Így tágulnak szívszorító látomásokká – Sütő András fogalmával szólva – az erdélyi változatlanságok. Amelyek szerint egyfelől „Európa kisemmizettjei vagyunk továbbra is, kellemetlen, idegesítő kisebbség, osztályon aluli népség, akiktől így vagy úgy jó lenne megszabadulni”; s „ez az állapot úgy vetül szűkebb pátriámra, személyes sorsomra, mint keselyűnek árnyéka a földre” – fogalmazza fájdalmasan a költő. Másrészt viszont ennek a kiszolgáltatottságában is eleven erdélyi lelkületnek köszönhetően – s 2004. december 5. után (a „banyaországhoz” képest) pedig kiváltképpen nyilvánvalóan – ott még mindig, „egyelőre még jobb a levegő. És jobb az élet. És igazabb. Jaj, nem a színvonala, hanem a metafizikai minősége miatt. A közérzetünk miatt. Erdélyben a felemelt főnek s a szeretetnek egyelőre még nagyobb a hitele” – szintén a költőt idézve.
         S mi történt volna Ábellel – teszi fel a kínzó kérdést a minap is, Tamási Áron, a világirodalmi jelentőségű modern klasszikus prózaköltőnk, a Németh László szava szerinti „székely Homérosz” halálának negyvenedik évfordulóján –, mivé lett volna Ábel a ’45 utáni nyomorúságok és nyomorgattatások közepette? S most, amikor már „az egész világ azt harsogja: Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol”! A hiteles válasz azonban továbbra is és mindenekfelett a feladhatatlan otthonosság, a csakazértis itthon-lét.
         S ha Tamási Áronra gondolunk, szeretettel és tisztelettel emlékezünk feleségére, a nagy író szellemiségét, örökségét hűségesen és méltóképpen ápoló Tamási Áron Alapítvány kezdeményezőjére, az alapítványtevő Bokor Ágotára is, aki éppen most tíz éve hunyt el. És melegen gratulálunk a Tamási-díjat most elnyerő Ferenczes Istvánnak, aki a sokféle eddigi elismerés – köztük a József Attila-díj és a Balassi Bálint-emlékkard – mellett e mostani kitüntetését is bizonyára büszkén fogja viselni. És jó reménységgel s jó „vitézi énekekkel” biztatva mindnyájunkat kitartásra; hogy bár „halottaink annyian vannak, / csontra csontból várat raknak, / hitnek, szónak, menedéknek, / vasszívünkhöz nehezéknek… / Hej, legények, marok népség, / fegyverünk a meztelenség… / Mégis, mégis bírni kell még!”


Elhangzott a Tamási Áron-díj átadási ünnepségén, 2006-ban