Portré Király Farkasról

A kilencvenes évek elején, derekán fellépő markáns fiatal erdélyi költőnemzedék friss lendületet tudott adni az újraértelmezett líratörténeti folyamatoknak: a fordulat utáni új művészeti szituációban elsősorban a bárminemű ideológiai, irodalmon túli szemléleti tehertételektől igyekezvén megszabadulni. Az elfogulatlan tágasság, az előítéletmentes, korlátlan felszabadultság levegője áradt velük szét és jelentett olyan másfajta minőséget, amelynek előzményei persze visszanyúlnak legalább a harmadik-negyedik Forrás-generáció (Szőcs Géza, Kovács András Ferenc és a többiek) kísérletező nyelvjátékaihoz, de amely az úgynevezett „transzközép” irány meghirdetésével (Sántha Attila, Orbán János Dénes, Fekete Vince, Lövétei Lázár László és társaik laza csoportosulásában) végképpen a programos célkitűzések, a határolt világképi és stílustörekvések jellegzetességeitől oldotta el a maga gyakran nyersen szókimondó, depoetizáló, rokonszenves tekintetnélküliséget jelző beszédmódját.

Hagyomány és újszerűség, kötődés és kötetlenség, modern és posztmodern dimenziói közé és fölé sikerült helyezniük azt az intonációt, amely meghökkentően sajátos nyelvfelfogással integrálta a legkülönfélébb magaskulturális és populáris regisztereket az atonális blaszfém iróniától akár a népi stílusimitációkig – a változatosan önálló és egyéni teljesítmények sorában. S még a saját nemzedéki fórumként működő Előretolt Helyőrség című lapban vagy a kolozsvári Helikon független rovatában (Serény Múmia) kibontakozó tehetségek között is külön szuverén hanghordozásával jelentkezett az 1971-es születésű Király Farkas (az erdélyi irodalom egyik legkiválóbbja, a kolozsvári Király László fiaként; akinek fivére, Király Zoltán szintén neves ifjú lírikus). A versírást 1988-tól kezdő, aztán 1990-től a Kárpát-medence számos folyóiratában (legelőször a kolozsvári Jelenlétben, majd az azóta már szintén megszűnt csíkszeredai Zabhegyezőben, illetve a Helikontól a Székelyföldig, a Váradtól az Irodalmi Jelenig, a Kortárstól a Magyar Naplóig, a Napúttól a PoLíSzig, a Prae-től a Parnasszusig, az Agriától a Duna-partig sokfelé) publikáló, rangos antológiákban (például a fiatalokat felvonultató korfordulós Utunk–Helikon Évkönyv 1989-90-ben – a „Decemberi krónika” című összeállítás élén –, vagy újabban a 111 vers a szerelemről /2005/, a Pohárnyi fény /2005/, A világ nélkülem /2007/, a 111 vers a Sóvidékről /2010/ címűekben) szereplő s így hamar és egyre inkább elismertséget szerző karakteres költő első kötete, a Kolozsvári Írók Társasága debüt-díjával kitüntetett Higanymadár is ezért úgy jelenhetett meg 2002-ben a Kriterion Könyvkiadónál, hogy az kiérleltségével, kiforrottságával már nemcsak az ígéretességet, hanem a kész értékmegvalósulást is bizton szavatolhatta.
         Mélyen gyökerezik ez az induló pálya az imagista jellegű klasszikus modernség tradíciójában, miközben eredeti módon ötvöz ódon és üde, antik és őskeleti, tárgyias-absztrakt (Nemes Nagy-, Hervay-féle) és reduktív-szóötletes (tandoris) impulzusokat, vallomásos és szürreális képzetszférákat, komor és játékos képi villanásokat – egyaránt tartózkodva az anti-lírai gesztusnyelv vagy a lágyan érzelmesítő szenzibilitás végleteitől. A rendkívüli jelentéstömörítő erő, a megnevező-kijelentéses létállapot-kivetítő képiség, a keserűségekkel férfiasan-keményen számot vető elszánás atmoszférája, a hangulati dezillúzió sűrűsége akár még Adyt vagy József Attilát is felidézheti – s ez azért érdekes, mert például az Ady-mű kétségtelen hatástörténeti apályának idején a nemzedéktárs Orbán János Dénes is úgy nyilatkozott, hogy számára Ady éppen a különleges nyelvi erőteljesség és elementaritás példájával szolgálhat. Király Farkas elemi nyomatékkal ránt össze olyan távlatos vizionárius képzettartományokat, amelyeknek valóban nemcsak egyszerű helyzetkifejező és öntanúsító erejük támad, hanem gazdag bölcseleti asszociációs mezőket átfogó, a leíró-nominális töménységből emfatikusan sugárzó létezésfaggató szerepet is nyernek. A központozást leginkább mellőző rövid sorokkal lüktető, gyakran soráthajlások nélkül dobogó, egyszerre finoman de kőgörgeteg-morajlással pulzáló, kereszt- vagy párosrímek kötéseivel összeabroncsozott, ereszkedő ritmikával és hanglejtésekkel összezáruló versmenetek: felkavaró lélek- és létismereti, gondolati és esztétikai övezeteket mozgósítanak. S éppen ezek a cizellált műgonddal és nyelvi koncentrációval kimunkált eredeti és eredendő lírai hatásformák töltekeznek azzal a feszültségteremtő energiával, amely egyfajta szó-mágikus minimalizmust sejtelmesen végtelen horizontú jelentéssugallatokkal szervesít össze. Az elvont, metafizikai ihletű szemléletalakzatok (olykor a régi angol metafizikus líraörökség „conceit”-jeire vagy a parnasszisták festőiségére emlékeztető képtársítások) ugyanakkor minden szenvedélykioltó objektivizmusuk ellenére igen élénken érzékeltetik a személyes létérintettség szenzuálisan köznapi és empirikus, tárgyi és természeti, testi és naturális tartományait is: „táncolok vállamon csorog a holdfény / tüzet raktak belőlem a fák / átbújok kopott húsdarálón / megyek hozzád háttal mint a rák”; „és elnyel majd az éhes láthatár / szétesik minden mint a kártyavár”; „diófa lombja takarj engem / csavard szivárványba a testem”. Sajátosan éles érzéki intellektualizmus ez, miként a húsbavágón testközelitől a kozmikusig kitáguló érzetvíziók közegében: a szerelembölcseleti titkokat tapintó versek sorozatában is. A Higanymadár-kötet (e cím önmaga villódzás és összefoglaló konstrukció) nemcsak egyes darabok sokaságában, hanem a megkomponált señorita-ciklus egészében is szerelem- és lélekfilozófiai tapasztalatiságot és rejtélyfürkésző vizualitást sűrít, présel, tömörít egymásba („borzolva fújta hajad a szél / öleltelek mint egy nagykabát / megsimogattam a hegycsúcsokat / reámvéstél ezeregy éjszakát”; „eloltják a lámpát a versben / szeretkeznek csendben a szavak”; „ne feledj égő gyertyát bennem / elég ha illatod itt marad / s elringatja lágyan szerelmem / mint szürkén ásító alkonyat”; „reggel kávét főztél nekem / még nem tudtam elmész vagy maradsz / víz csobogott a fürdőszobában // reggeli kávémban te voltál a zacc”; „Mosolyod, mint / pincebogár / csigolyáimon / míg szaladt, / sejtetted-e, hogy / gerincem végein / riadókész a / gondolat”; „Álmod édes. / S mint abroszba égett / parázsnyom: / kissé szenvtelen. / Jelzőket fogsz / keresni reggel. / Én egyszerű leszek. / És idegen”; „én mindig úgy szeretnélek / mint az éjben csillogó kések / mint a késeket maró rozsda / hát arcomról a borosta // ha szúrja éjjel a vállad / és belédmar mint egy állat / tudd hogy én már csak voltam / a vitorlatestű nyárban”). Azért nem egyszerű élet- vagy hangulatképi etűdök ezek a „meztelen imák” többnyire, mert az emberkapcsolatban mindig benne feszülő vágy és idegenség, közelség és messzeség, vonzalom és taszítódás, mámor és misztérium, idő és pillanat, emlék és álom, nyelvi és létezésélmény, létharc és tragikum mindmegannyi vetülete – gyönyöre, fájdalma, fanyar disszonanciája – feltárul, kibontakozik vagy legalább fölsejlik belőlük.
         A bölcseleti hangoltság a gnomikusan stilizáló, talányosan tőmondatos nyelv- és létfilozofikus szójáték-variációkat is átitatja („hát itt vagyok / nézd itt vagyok / alattam mélység / és semmi más // elrepülő / verseimre / nem ihatok már / áldomást // és itt folyik / nézd itt folyik / fekete lelkem / a fehér papíron”; „én vagyok itt / én itt vagyok / itt vagyok én / itt én vagyok // ti?”). A nyelvi önreflexió hatásosan játszik és vibrál egybe az egzisztenciális önszemlélet paradoxonjaival, az önmeghatározás létérvényűségét kutató elme és érzület sajgó felismeréseivel, bizonytalanságaival. Látvány és látomás hol leheletnyi, hol éles karcolatú, hol dúsan metaforikus lenyomataiba (a „képtelen krónika” feljegyzéseibe, diagnózisaiba) ezért szivárognak-úsznak be oly sokértelmű vagy éppen értelemviszonylagosító életességgel, pontosabban intenzív létszerűséggel a különféle enyhén korfestő, egyetemesen korjelképies, ám annál érzékenyebben sorsszimbolikus vonatkozások („objektív korrelációk”) is – a „télbe rogyott”, a „szürkületben élő város”-ról, a „reményveszett kiáltások”-ról, a „véraláfutásos versek”-ről, vagy arról, hogy „szúró szemekkel nézem az utam / lehet még leszek lehet csak voltam / halkan morog dugig a lelkem / elrepülnék de lehetetlen / hazám nincs de sorsom ha volna / páncélos egemen nem inog bója”.
         A rezignáció stilémáinak képi intenzitása nem csökken, csak árnyalatnyi frivol tónusokkal, groteszk-humoros játékossággal bővül az első könyv harmadik, záró szakaszában (Kaméleon az éjszakában) – „Fekete lyuk vagyok / hol meghal a győzelem” (homokóra); pörkölt a plafonon: „vörösbort ittam az este”; „kicsia házam / kicsia zajtaja / nemférbe rajtaa / boldog ság” (a szamosnál) –, hogy azután később ez az átképzeléses magányérzet, idegenségélmény, vándorlásmotívum, s a helyzetkritikai szarkazmus és társadalomparódia is fő vonása legyen ennek a világképi sokoldalúságnak („A holdra nézek. Majd fejem lehajtom. / Tűnődöm: lesz-e valaha otthonom” /látogatók. Li Taj-Po/; „Bankár leszel és űrhajós! / Maffiózó és hírhedt kém! / Látod, tökrészeg apuka – / aludj el szépen, kisöcsém” /látogatók. József Attila/). A második verseskötet (Hosszú árnyékok földje, 2004) éppen ezeket a jegyeket domborítja ki – mintegy visszakapcsolódva a kezdeti „transzközép” irodalomszemlélet jellegadó szövegjátékos bizarrériáinak kontextusához, egyszersmind újabb tartalmakkal telítve vagy továbblendítve azt. „Minden elveszett holnapom-, / s el nem jövő tegnapomért” – hangzik a mottószerű felütés, s a szellemes ajánlás a kioktató-okoskodó kritikussokhoz, hogy „no de // engem ez mind nem érdekel / betűt itt nem az érdek ell / fejét a vers nem hajtja le / s mindenki őszintén kapja”… (A délvidéki Csorba Béla írta ilyesféleképpen évtizedekkel ezelőtt: „nem fogok tetszeni minden olvasónak de nekem sem tetszik minden olvasó”.) A képverses vizualitás, a lettrista-konkrétista posztavantgarde elemeivel tarkítva poentírozott gesztusok, groteszk fintorok, sziporkázó gegek alakítják az üzemzavar-ciklus fabulisztikus asszociációit, szóvicces blődlijeit – a bokorrímbe foglalt lámáról („még ma is láma / ha meg nem láma”), a „végigrímes” madárkáról („mérlegel eme széncinke: / mérleg-eleme szén–cink-e?”), a keresztespók keresztesvitézségéről, a légyölő százlábúról, a „fekete sereg” hangyákról, a cápákról (akiknek „ha kezük lenne / valamivel rosszabbul úsznának”, viszont a sekély vízben a gyanútlan turistákat ebédre összefogdoshatnák) vagy a szomszéd néni kutyájáról, aki „minden reggel / szarik egyet az ajtónk elé”, ellentétben a szomszéd kutya nénijével, aki „nem minden reggel / szarik egyet az ajtónk elé”. A színes stílustravesztiák (a punk-ordítástól a kocsmai verekedős „rodrigezi pálma dekkó balladájá”-n át a mobiltelefonra jövő névtelen SMS-üzenetig: „Elfogyott a / regimentem”), az absztraktumot konkrétumba fordító nyelvi ötletek (például a verset, a szót mint tárgyat vagy – esetleg „kihalófélben lévő” – állatot elvesztő, kereső, vagy – mint Kányádi az utolsó tájszót is – begyűjtő aktusokat metaforizáló átvetítések) közé azonban itt is kiábrándító fájdalmak, ürességérzetek, hiánykeservek, sőt harci („bronzharcosi”) kényszerek és militáris erőszakképzetek (éghez szegezett madarakról, elesett katonákról, istenek tömegsírjáról) szűrődnek (hogy „ne légy oly vidám”). A romániai diktatúra véres végjátékát, bukását s a megrázó forradalmi eseményeket sorkatonaként Aradon átélő Király Farkas effajta versmotívumai (hogy például „fehér csendben ott aludtam / géppisztolyok közt a hóban” /december/) tapasztalatok keresztvizében edződtek, miként azok is, amelyek a 2002-ben Magyarországra települő költő elszakadási, megérkezési, hazatérési, ingázási („kolozsvár budapest kolozsvár budapest / vonatos éjszakád arcomra ráncot fest”) élményeit közvetítik. Amelyek (mégoly áttételesen is) az elhagyott szülőföldre, szülővárosra utalnak („színes lepkék / törött nyarak szilánkjai / elhozzák szárnyaikon / a hegyek közt ragadt / gyerekkorom”; „utánadnéztem / a lovas szoborból”; „és megvakarta a mesterien vállára / tetovált címerpajzsban a hét bástya / valamelykét”), meg amelyek a nagyvárosi eltömegesedés életforma-jelenségeit karikírozzák („autók dudálás dübörgés sok / beton tömega buszokon /…/ nyomulás lökdössed anyádat / sok beton fizetés kirúgnak / demégsem sok beton tévéznék / aszomszéd afrancba sok beton” /féregjárat/; „száz forintnak nincs is fele / a fészkes fekete fene / hogy / + 1 E” /hipermarket-folklór/).
         Ez a szöveg örömét és bánatát színesen vegyítve hordozó kötet (amely Prágai Tamás ajánló sorai szerint „nyelv és mozgás, ritmus, szabály és dialógus”) már a budapesti Napkút Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában jelent meg, szerzője pedig azóta is a Napút folyóirat versrovatának vezetője (miközben a Szabad Föld hetilap szerkesztőségi munkatársaként mai témájú kisprózával, tárcanovellákkal, humoros-mesés történetek elbeszéléseivel is rendszeresen jelentkezik). (Műfordítóként emellett többek között a nemzedéktárs román Ioan Buteanu hiperrealista jellegű verseinek Álmoktól összezavarva című gyűjteményét adta közre 2005-ben a Kriterionnál, majd ugyanőtőle egy regényt is lefordított /Nyávogás a bokorból, Bp., Napkút Kiadó, 2011/, illetve fiatal bolgár költők verseit tette közzé, 2004-es szófiai–budapesti antológiájukban is /Három szín/. – És a főként erdélyi kor- és korosztályi társait karikírozó emlékezetesen remek versparódiáit pedig az Irodalmi Jelen vagy a Székelyföld hasábjain kívül a 111 versparódia /2008/ című reprezentatív antológiában is közölte.) – Harmadik verseskönyve – a „poliszémikus” (Karácsonyi Zsolt) című f. versek – aztán ugyancsak a Napkút Kiadónál látott napvilágot, 2005-ben, sok tekintetben mintegy az előzőek erényeinek összevonásával, bővítésével. A kitárt intra- és intertextuális motívumkörök továbbgazdagításával, az egymástól eltérő – egyrészt tradicionálisabban míves-artisztikus, másrészt érdesen szubverzív, alulstilizáló vagy alulretorizáló – poétikai tendenciák sajátos egyeztetésével, a személyes és környezeti létezéstartományok hangulatforrásainak különös és mélyreható elegyítésével. (A feltűnő tematikai-formai változatosságot, a nyelv higgadt tisztultságát lényeglátó kötetajánlásában Bágyoni Szabó István is méltatja.)
         Tovább gyűrűznek a költői létmód, a költőszerep, a betűkkel, szavakkal, gondolatokkal birkózó szellemi magatartásmód banális vagy imaginárius szférákba oltott életképi értelmezései, bölcseleti holdudvarú önelemző reflexiói. Tér, idő, lélek, rím, szókép: mind összefonódik, s bár „össze lehet tépni / a textusom, e görbe ámítást. / De hogyha ezt a sort is elbetűzted: / akkor bizony benne vagy nyakig” – ahogy a bevezető ajánlás kiszól hozzánk. Benne abban a spirituális övezetben, amelyben „tőlem magamig – / csak egy pont // – egy pont vagy / egy végtelen – // tőlem magamig – / pont egy végtelen” kozmosz húzódik. Egy transzindividuális, szubjektumfölötti – ám emberlényegre ösztönző – univerzum. Mert „nem tágít ha nincs se szó se rím. / meztelen vagy testén bunda van. / valaki folyton írja verseim. / kitartóan és minduntalan.” A személyiséghatárok a költészettérben megfoghatatlanná bizonytalanodnak, s maguk az artikulációs módszerek is: bélyegző, festés, írás. Ezért a titok megörökítésére talán az anyagtalanba vésett „érthetetlen és titokzatos” jelek kitalálása lehet a megfelelő eszköz. A verset pedig csempészáruként vagy időjárásjelző felhívásként kellene terjeszteni a mosolylohasztó urbanizált közöny és fáradt érdektelenség közegében (társulási ajánlat; a cucc). S ha kérdik, pénz és hatalom nélkül miképpen közelíthető meg a Parnasszus: „Szárnyaláshoz én repülőre nem pazaroltam. / Van nekem egy szamaram. Úgy hívják: Pegazus” (szól a disztichonos-bökverses „epe-grammák” egyikének válasza).
         A „képzelet csodaszerével” (Bréda Ferenc) fűszerezett közönségesben a mesei, a mitikus, a kísérteties (a fürdőkádban a bálnás óceán, a klotyóban „poszeidón”, a konyhában a fegyverropogtatást imitáló lecke /„fiam tanulj meg lőni / és mutatta is hogyan kell / dzsidzsidzsi tatata tyjútyjú”/), a jelenben a múlt, az emlékben a sors, a látomásban a megszenvedett brutalitás, a zsigerekben a félelem tűnik és keveredik egymásba. Átvérzik a versek szövetén a tragikum is, a még közeli sötét kelet-európai rémkorszak kegyetlen-fénytelen hidege – „fukar havával december” – dideregtet („fegyver ugatja a csillagot / lángot köpköd az égre / baka fekszik a híd előtt / aszfaltot fest a vére /…/ bánat azóta december / karácsony hogyha eljő / olajillatú tenyerem / lőporszagú a felhő” /ballada régi karácsonyról/; s ha halálosan „betemet majd mindent a hó”, az angyalok könnye és vére „nagyon fehér” lesz /hullahó/), a karibi klip fekete-humoros darabjaiban az egyetemessé dagadó torz háborúskodás riaszt („itt van hideg kezemben / minden háború s béke” /revolución/; „az igazság az / hogy elfelejtettem / melyik sereghez / tartozom” /amnéCIA/), s borzongás kíséri a búcsúzást, az otthontól való távozást is, amikor „könnyek mögül néz szemembe” a szótlanná vált város: „a város sír, elmosódik / színtelen arcán a festék, / kolozsvár markát kitárja, / s éveim visszaadja: tessék” (exit). Utazás, vándorlás, ideiglenesség: az én-identifikáció és az én-disszimiláció ellentét-egységében átléphetetlen terepe; „akik a hegygerincen az égbolt alját emelik”, „a láthatáron túlra vágynak” „s a láthatárról túlról ide vágynak” (egyszerre „az én barátaim” és „ellenségeim”), az mind: „az én vagyok” (azonosítás). Az emigrén-ciklus nyomatékosan tematizálja és karakterizálja a folytonos tranzit-állapot, az átutazás, kihajózás, partkeresés lebegő érzéshullámzásait, az összemosódó téridő-viszonyok, az „áthajlási” tudatmezők, az alig-tegnapok és hajnali félálmok gomolygó elégiáit, amikor az átvalósult múlt képei „mint fehér vadak / fehér nyomai a hóban” lesznek, „álmaimban visszafele folynak / szőke szamosok majdnemkék dunák”, s „mint eltévedt vadász / saját nyomaim követem”. Az „ösvényeknek / előbb-utóbb mind / végük s elejük szakad”, „lándzsáját belém döfi / a magány gótikája”, s lezajlik az „(e)migráció” az „éjszakába(n)”. Elkülönböződés és megkettőződés a közöttiség relatív pozíciójában: ezt konstatálja Vincze Ferenc (Hagyományok terhe, Miskolc, 2009) is, amikor így fogalmaz minderről: „állandósulni látszik a közöttiség, az emlékek és a jelen (vagy jelen és jövő), az itt és az ott között félúton levés egyre inkább stabilizálódó állapota.”
         A lírai én belvilágának („önélveboncolásának”) sugallatos poétikai problematizálása mindeközben szorosan összefügg az elidegenedés és a tömegszerű leépülés nyomasztó általános külvalóságával. A neomagyar anyanyelvromlásban minden „market plening” és hasonló lesz (a célba találó irónia szerint csakugyan: „faking marketing”), s szinte szociografikus rajzolatú környezetleírások tudósítanak a „hútelep” körülményeiről is (a hú-sorozatban), ahol „a húembernek nincs romantikája / a húembernek nem kell szerelem / csak vodkázik míg elrothad a mája / és elpatkol egy ködös reggelen”. A degradáció fokozatait csúfondáros-parodisztikus diagnózisok mutatják aztán a legújabb kötetben is (Szósav, Napkút Kiadó, 2007), „ebben a szép új évezredben” (Szmogcsere), amikor a forgalomban „ezerkocsis dugóban áll a bál”, „nyomulna mind, dohog, dühöng, dudál”, s „a szélvédőn szmogos mocsok csorog”, amikor szó szerint „benne vagyunk” a mobiltelefonokban, meg amikor (antio bácsi naplójából értesülünk róla) végünk van, ha a távirányító bedöglik, „mert a tévé nélkül nincsen élet”, és sirathatjuk az elmúlt ifjúságunkat, amikor „még egyszerű volt minden és világos”, „a fák ágain termett a zsíros lángos”. A szerepnyelvi iróniát és tragikomikumot mindegyre tovább rétegzik-mélyítik a kegyetlen történelmi alulnézet bohózatos fintorai (pálma dekkó lázálma), sőt tragikus bugyrai; a rozsda című „borongós balkáni balladá”-ban „emberarcú árnyak vodkát isznak tisztán / sötétségben úszik egész balkanisztán”, s a határon elfogott, megkínzott szökevény „kezét-lábát marta hét lánc meg a lakat / rég halott volt mire valaki ráakadt”. Még a formai újdonságot hozó haikuk rövid szavai-szótagjai is általában keményen kopogó fájdalmakat kottáznak („összetorlódnak / a félrevert harangok / kondulásai”; „átkúsznak rajtam. / izzasztóan ismerős / sötét éjszakák”; „mátyásnak budán, / a kántornak cinkotán. / nekem vajon hol?”; „kincses kolozsvár. / ahol minden lépésem / egy zarándoklat”). Aforisztikus ötlet („fordítva igaz: / pálmák alatt terhem nő – / mondta a teve”) vagy meditatív önarckép (a nap „széles késével / szétkeni az arcomon / fénypástétomát”; „mindent megnézek. / majd eloltom a napot. / aludjatok hát”): rendre tűnődés, abszurditás, banalitás együttesébe tömörül. A „bölcsesség nem a vízcseppben van / és nem a tavakban tengerekben / nem a madarak röptében /és nem a fák tántoríthatatlanságában (…) s bár ott rémlik a fehér hómezőkön / meg az örök-sötét barlangokban” – kezdődik a kötetnyitó vers szinte weöresi mítoszbölcseleti kontemplációval és transzcendentális elrévedéssel, hogy aztán pilinszkys halálrémülettel törjön be az egzisztenciális rémület („a bölcsesség a feléd tartó / lövedék süvítésében van”), s hogy végül – poentírozott hangnem- és modalitásváltással – frivol, pátoszromboló ábrándnélküliségbe torkolljon: „tehát általában / hasznavehetetlen”.
         Az „átmenetiség állapotának körülírásaival”, a „finom áthallásokkal” (Dobás Kata; uő: „Régi charlatanok lármáiból”, Bp., 2010) – „valaki van a kányafőn” (nyilván az öngyilkos Szilágyi Domokos), „a meghalás csupán egy átmeneti állapot”, „elporlanak gyökereim / szétomló temetőkben” –, a szétágazó képzetstruktúrákkal, az áttetsző utalásokkal és visszhangokkal árnyalt introspekció alakítja az „időutas” lírai szubjektum és a beszélő hang bonyolult kölcsönviszonyait és szövegtereit (a legfrissebb folyóiratokban /Várad, Tiszatáj, Lyukasóra stb./ közölt Rajzok az amorfózisról darabjaiban is). S a nap- és évfordulók (december 31., január 1.), égtáji és „idő-partok” vagy „álomhatárok” közötti önkivetítő átkelések, a „jó lenne / ha a helyemen lehetnék / vagy itt lenne a helyem” szituációk diszharmóniái a materializált szellem jelnyelvi misztériumát is faggatni kezdik: egymásra hulló-rakódó „betűk szavak / mondatok az időtlenségből”, „mint a műhó a kis hógömbben / kavarognak a cseppfolyóssá préselt időben”, s jövendő korok régészei pedig vizslatva nézik: „mi az a sok firka / a cellulózlapokon / kik voltak azok a primitívek / akiknek nem volt elég / a kép film hologram / hogy megértsenek mindent / felfogják a dolgok lényegét // hogy a fejlődés / miféle vicce voltak”.
         Mi azonban még hihetjük: a költészet általában – és természetesen a Király Farkasé is – valami többhöz is köt minket, mint amit akár az értő vagy értetlen, méltó vagy méltatlan utókor szolgáltathat.


Az írás teljes változata itt olvasható: Pályatükrök – Húsz portré fiatal alkotókról. Szerk. Ekler Andrea, Erős Kinga. Bp., Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa, Kortárs Kiadó, 2010.