„Hogy fennmaradjon most és mindörökké”

Páskándi Géza egyik Árpád-házi királydrámájában Szent László így fohászkodik az Istenhez: „Atyám, míg néped egy is van e földön… míg néped van… magyar is legyen”. Egy esszéjében Kányádi Sándor szintén leszögezi: „A nemzet célja tehát az lehet, hogy az Isten csak számára kiválasztott nyelvét az emberiség legvégső határáig továbbvigye, gyarapítsa mindannyiónk örömére, és tegyük hozzá, Isten nagyobb dicsőségére.”

Sütő András gyakran hangoztatott sorsparancsolata, a Bethlen Gábor-i intelemmel tanító erkölcsi maximája: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”.
Szőcs Géza szerint: „A nyelvek sokféleségében Isten az egyetlen és egyszeri világot megtöbbszörözte (…) Világisten a nyelvekben megsokszorozta önmaga tükörképeit. E tükrök mindegyike a világ más-más arcát ragadja meg – hiszen minden nyelv külön látomás a világról. (…) Ezért mondhatjuk, hogy bármely nyelv halálával egy lehetséges világ pusztul el – s hogy bármely nyelv megsemmisítése egyenlő Isten arculcsapásával. És ezért igaz az, hogy míg a történelmi értelemben vett hazák pusztulása pótolhatatlan kulturális veszteségnek számít, addig a nyelvi hazák halála metafizikai tragédia lehet az egész emberi civilizáció számára.”
         Antológiába lehetne gyűjteni csak a mai, a kortárs magyar irodalom jeleseinek is az aggodalmas gondolatait és tézis-megfogalmazásait a nemzeti megmaradás szükségképpeniségéről, egyszersmind fájdalmas veszélyeztetettségéről. Ami figyelmeztető szellemi útmutatás, szállóigévé nemesedett szózatos kiáltás vagy keserű igazságkijelentés Balassitól, Zrínyitől, Csokonaitól, Kölcseytől, Vörösmartytól Petőfin, Aranyon Adyig és tovább ível, végig a huszadik századon, az ma is, most is égetően aktuális, felrázó és megvilágosító. Tovább gyűrűzik és visszhangzik Ady aforisztikus szentenciájának üzenete, amit Czine Mihály is annyiszor idézett: „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára” (s amellyel József Attila intése is tökéletesen egybevág: „Az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk” – de a Babitsé is: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét!”). Vagy az, amit például az 1943-as Szárszói Találkozó záróelőadásában Veres Péter így fogalmazott meg: „Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk.” Mert – s most a fogyatkozó magyarság sorsán agggódó Illyés Gyuláról és a „legnagyobb magyarról” megemlékező Babitsot rímeltetve ismét az eddigiekkel: „azt mondhatnám, amit Illyés: bármely nemzet kiveszése ilyen tragikus görccsel markolná szívemet. S azt, amit Széchenyi: mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek. Egy színt a csokornak, egy hangot a koncertnek.”
         S hogy mi hívja elő újra és újra ezeket a szakadatlan nyomatékkal ismételt és újracsiszolt, újraárnyalt önbiztató és önerősítő állításokat, sorsösszegző létaxiómákat? Nyilván a magyarság helyzetének alapvető változatlansága, a felkavaró egzisztenciális őskérdés legyűrhetetlen jelenvalósága: a lét és nemlét közötti sorsharc végzetszerű folytonossága. A pusztulásveszedelem nyomasztó állandósága és fokozódása. Mégpedig az éppen aktuális társadalmi rendszerektől függetlenül. Mert, ahogyan Németh László ’43-as második szárszói beszédében megállapította: „Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet; minden attól függ: kik, milyen módon, milyen ösztönökkel alkalmazzák.” És valóban, a háború végén még csak megjósolt, utána pedig létező valósággá vált szocializmus – vagyis szovjet típusú kommunista diktatúra – a magyar társadalom végzetes kisemmizését hajtotta végre, amint azt Németh László látnoki módot előre jelezte. Később, a legújabb rendszerváltozásnak nevezett 1989-90-es neoliberális fordulat pedig a nemzetközi tőkehatalmi pénzoligarchiák uralmát és érdekhegemóniáját érvényesítette a tulajdonképpeni vagyoni kifosztásra ítélt nép létérdekeivel szemben.
         A magyarság demográfiai zsugorodása, Kárpát-medencei térvesztése: elsődleges és kétségbevonhatatlan tény. Az etnikai hanyatlás alapvető tünetei napról napra követhetők nyomon egyrészt a határokon túli területeken, másrészt határon belüli vidékeken. Aprófalvak elnéptelenedésétől az elöregedés, az átlagéletkor-süllyedés és a születéscsökkenés (azaz általában a népességfogyás) jelenségein át a katasztrofális betegségarányok és népegészségügyi nyomor-állapotok bekövetkezéséig a nemzethalál réme valóságos élettani értelmében is fenyegetővé vált. A kisebbségi sorban a szórványok és a peremvidékek rohamos anyanyelvi lemorzsolódása, hagyományos magyar nyelvterületek „elcsángósodása”, az elvándorlás és a szétszóródás, vagyis a nyelvvesztés, a nyelvhalál baljóslatúsága: szintén mindennapos nyers realitás; „nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet” (Sütő András). A nemzetegység érzelmi megalapozottságának a hiánya, a szellemi leépülés, az erkölcsi és lelki romlás, az irdatlan társadalmi méreteket öltő öntudatvesztés pedig 2004. december 5. „Fekete Advent”-jében, az ön- és testvérmegtagadó viselkedés törvényesítésében, legitimizációs kísérletében mutatkozott meg diabolikus gyalázatossággal. A morális és pszichikai lumpenesedés, a páriatömeggé, puszta fogyasztói „plaza-zombi”-masszává züllés irama eddig elképzelhetetlen sebességre váltott, a kulturális nemzeteszmétől, az „emelkedő nemzet” Németh László-i és ’56-os eszményeitől való távolodás ugyancsak természetes napi valósággá fajult. Holott Makkai Sándor is már régen figyelmeztetett az összetartozás megtartó feltételére: „Nem nyugodhatunk abba bele soha, hogy az összetört nagy tükör üvegcserepei más napot sugározzanak vissza s hogy a nemzet Géniuszának arcát akármelyik is, torzképben tükrözze. Minden nehézség dacára, innen és túl, azon kell fáradozzunk, hogy szellemi egységünk épen maradjon s ha új vonások tűnnek fel benne, az ne idegenséget és elszakadást, hanem gazdagodást jelentsen mindenik rész számára.”
         A drámai sorshelyzet súlyosságának megítélésében a leghelyesebb azokra hagyatkoznunk, akiknek az igazát a gondolati érzékenység, a kollektív önismereti mélység, a legtágasabb szemléleti horizont, a látomásos távlat és a morális tisztaság szavatolja: író, művész, bölcselő, gondolkodó szellemóriásainkra és őket követő társaikra. Az ilyen útmutató szellemek szavát pedig érték és minőség, lélek és idő egyaránt hitelesíti. A felismertető és beláttató erő: hogy ha (Adyval szólva) a „Templomot” (a magyar önazonosság és összetartozás, az erkölcsi, spirituális, nyelvi-kulturális nemzetegység szentségét) nem építjük föl: „népét Hadúr is szétszórja”, menthetetlenül. Németh László („Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy. ’Korszakok tűzdühe nem edzett, s fölolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat.’” – Debreceni káté), Illyés („Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja” – Üdvösség vagy halál) és a többiek lét–nemlét vagylagos képleteibe foglalt (és olyannyiszor Adyt citáló) mondatai mind-mind örökérvényű időszerűséggel eszméltetnek, miközben reményre és mégis-hitre buzdítanak. Kányádi szerint ez a voltaképpen már felépült templom nem más, mint maga a magyar költészet; Farkas Árpád viszont inkább csak reménykedik e pillanatnyilag még nem létező szellemi kegyhely valahai felboltozódásában. Baka István pedig úgy látja, hogy „a templom áll habár a nemzet omlik / s a nyelv akasztott kéklő nyelve romlik / rothad hiába éles mint a tőr”. A helyzet tragikumában az általános létromlás és tudatzavar, az „amentia” összevegyül, összetorlódik a pusztító szándékokkal és érdekekkel: „Ez a szerencsétlen nép máig sem ébredt rá, hogy ki akarják irtani. A valamikori nagyhatalom fél évezred óta morzsolódik, Trianon már nyilvánvaló átgondolt kísérlet volt az elvéreztetésére” (írta a 2004-es öngyilkos népszavazás utáni keserűségében Fekete Gyula).
         Mindezzel szemben a megmaradásakarat érvényesítésének a stratégiája a magyarság régi és mai legjobbjainak a tanítása szerint döntően a keresztény gyökerű kulturális, szellemi, erkölcsi nemzetfogalomra és nemzetszervezési eszmékre építhető. Továbbra is világos irány- és értékjelző mindaz az etikai alapvetés, amely a sorsvállalás feltétlenségében ragadja meg ethnosz és ethosz, emberség és magyarság összeforradásának hit- és minőségelvű szükségszerűségeit. „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban” (Ady Endre); „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni” (Kosztolányi Dezső); „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik (…) Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora” (Szabó Dezső); „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak” (József Attila); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni” (Reményik Sándor); aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „A mi igazságunk: a mi erőnk” (Kós Károly); „A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul” (Makkai Sándor); „mindíg magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember” (Németh László); „a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás” (Veres Péter); „A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk”; „Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek” (Illyés Gyula); „Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is (…) egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon” (Wass Albert); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József). Ilyesképpen szólnak ezerféle patetikus és humoros, gnomikus és magyarázó, költői és filozofikus hangnemváltozatban az értelmezés racionális veretű summázatai. Mert valóban – Babits Mihály szavaival – „Mit ér az ember, ha magyar? – kérdezte Ady Endre. De nem ő először, s nem ő utoljára. Azt mondhatnám: az egész magyar történelem ezt kérdezi.” (Benne az a Széchenyi, akinek élete „oly ellenállhatatlanul veti föl a ’magyarság és emberség viszonyának problémáját’.”) De – látjuk – a közösségi kultúrának és történelmi tradícióknak, a nemzeti identitásnak és humanitásnak mint a közös ihlet, vállalkozás, teljesítmény összességének a folytonosan elsajátítható és elsajátítandó minősége: a magatartás, az erőfeszítés, az elszánás nem pusztán racionális, hanem gyakran szinte hősiesen átszellemített, szakrálisan spiritualizált vagy misztériumszerűségében felfogott erkölcsiségét is megköveteli. A ragaszkodás így: illúziótlan számvetés – a körülményekkel is szembeszegülő dac. Németh László például úgy érezte, hogy az ellenerők nyomása alatt annyi könnyebbsége volt, amennyit ő maga a népéhez kötő hűségén lazított. A szembeszállások, a forradalmak is tehát a morális hűség és igazságvágy védekező fellobanásai voltak mindig; lelki forradalom vagy az arra való készenlét fényes megnyilatkozásai. Ahogy Babits Mihály is kifejtette a történeti magyar jellemről: a magyarság minden lázadása, nemzeti küzdelme sérelmi politika és „gravaminális” ellenállás, tulajdonképpen csak morális védekezés volt; a magyar mindig jogért és elvért lázadott, szabadságán is jogait értette.
         A megmaradásküzdelemben a lét- és hitküzdelem tehát egybeesik és egymást erősíti. Az önazonosság létmegtartó harca a hit megőrzésével szakralizálódhat, a hitvallás moralitása pedig valóságos történelmi energiává lényegülhet.
         S a magyar történelmi létet évszázadokon keresztül megrendítően kifejező sorsirodalom borzongató jelentésmélységekkel és esztétikai teljesértékűséggel határozta meg a történelmi magyar sorslátást, a kollektív-nemzeti önértelmezés irányait és igazságait, s rázta fel az annyiszor tragikus létharcai, életküzdelmei között is a mindenkori megmaradásáért esengő-hadakozó magyarság lelkiismeretét. A nemzeti közösség legmélyebb-legautentikusabb fájdalmai, vágyai, felismerései, szándékai fakadnak fel ezekben a művekben, s a lehető legváltozatosabb regisztereken hangzanak fel: a keresztény vallási hagyomány transzcendentális ősélményeivel töltekező hitvalló imádság, himnusz, óda, segélykérő könyörgés, lamentáció, a tágabb és szorosabb értelemben vett zsoltáros ének, vagy az archaikus-mitologikus folklórtradíciókban is gyökerező sirató, fohász, ballada, liturgikus népének, bűnvalló konfesszió és a többi műforma poétikai-esztétikai gazdagságában. Az önazonosság – a szakrális beszédmód ezernyi árnyalatában, identitás és vallás lényegi funkcionális egységében, összefonódásában. Katartikusan példázva egyúttal azt a törvényszerűséget is, amelyet a kollektív kulturális emlékezet társadalomtörténeti fenomenológiájáról értekező Jan Assmann így fogalmaz meg: „Bizonyos persze, hogy az etnikai identitás folytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabb eszköze a vallás. A szokatlanul tartós fennmaradás (…) esetei – a szamaritánusoktól a baszkokig – egytől-egyig ugyanazt a képet mutatják: az etnikai identitás egy sajátos vallási beállítottsággal fonódik össze”.
         A magyarság élete és kultúrája a lehető legmélyebben, legszorosabban fonódott össze a kereszténységgel; az archaikus gyökerű és ősi hitformákat, világképi elemeket is megőrző keresztény szellemiséggel. („Kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett” /Szerb Antal/.) A magyarság egzisztenciálisan és kulturálisan is eltéphetetlenül azonosult a kereszténységgel. Nemcsak úgy, hogy legalább évezrede éli a keresztény hitet, éli természetes vallási kultúrájaként, hanem – amire szerencsésebb sorsú népek soha nem kényszerültek – hogy drámai, hatalmas vérveszteséges történelmi harcok során folyvást meg is kellett védenie, s meg is védte azt. Amikor a hitét védelmezve hadakozott, egyúttal létét és identitását is védte; s amikor etnikai, nemzeti megmaradásáért küzdött, azzal a keresztény értékrendet is oltalmazta, óvta, őrizte. A sorsküzdelemben a hitküzdelem egyben mindig létküzdelem is volt – és fordítva. Az azonosságában hordozott kereszténység megőrzésével identitásának alapjait is megtartotta a magyarság; létének megtartásával pedig gyökeresen megélt hitét is fenn tudta tartani. Az identitásküzdelem, az identitásmentő igyekezet így eredendően szakrális jellegűnek bizonyult. Ezért itatódhatott és itatódott át olyannyira erőteljesen a magyar irodalom a folytonosan érvényesülő szakrális-biblikus vonatkoztatásrendszerrel. A magyar sors gyakran a krisztusival látszódott egybeesni, illetve az ahhoz való hasonlatosságában ábrázolódott. Az „imitatio Christi” vagy az „athleta Christi” gondolatától a „Húsvéttalan a magyarság” tragikus panaszán át a „Népek Krisztusa, Magyarország” katartikus felismeréséig, régi, törökdúlásos századoktól 1956-ig, Zrínyitől Adyig és Máraiig folytonosan megnyilvánult az érzelmi, értelmi, erkölcsi hozzákötődés a krisztusi üzenethez. A fájdalom a passióhoz, a szenvedéstörténethez, a remény a feltámadás, a megváltás üdvtörténetéhez kapcsolódott: a krisztológiai sorsazonosításban, sorspárhuzamosításban a magyar közösség és képviselője – a magyar lélek megszólaltatója, a magyar írástudó – a saját élményét vetítette ki. A krisztusságélményt mintegy a saját tapasztalataként érezte át. S a válságos idők szűnhetetlenségében az isteni üdvterv valóban az utolsó, egyetlen valóságos kapaszkodóként szolgált.
         Az életelvű megmaradás természetesen a létezés és a kultúra, a hit folytonosságát egyszerre jelenti – ezért kategoriálisan értékelvű. Egy nemzet a hitét pedig csak nemzeti mivoltában való megmaradásával tudja gyakorolni. A nemzet a hitet, a hit a nemzetet tarthatja meg. Minden népnek, nyelvnek, kultúrának így transzcendentálisan igazolható, eredendő és elidegeníthetetlen metafizikai státusa van. Bármely nép elpusztítása metafizikai merénylet – botrány és gyalázat; nyilvánvalóan több mint egyszerű, puszta fizikai bűntény. S a transzcendens távlatú nemzetlét pedig a lelki, erkölcsi, spirituális, kulturális-szellemi nemzetfogalom eszmei konstrukcióiban is hitelesen fejeződhetett ki oly sokaknál – a huszadik században is lényegében minden klasszikusunknál.
         Azonban válságos időkben a tisztán szellemi premisszákon és konklúziókon nyugvó nemzeteszme kizárólagos erkölcsi idealizmusa is kétségessé, problematikussá válhat. A végső kiszolgáltatottsággal szembeni sorsigazító önvédelem természetes cselekvésmódozataiban a keresztény-etikai szempont primátusa (vagy akár a nemzeti klasszicista moralizmus Berzsenyi-féle igazságának a feltétlensége /„Mi az hát, ami a magyart emelheti? / Valóban nem más, mint az ész s erkölcs” – Kazinczy Ferenchez/) helyébe az ontológiai szempont abszolút létérdekűsége léphet: a létezés elsődleges, vitális alapértékeinek a megóvása. „Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, / ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. / Ezért nem is hányódom már magamban, / vallom, hogy igazam nincs / és mégis igazam van” – hangzik a huszadik század nagy Szózat- vagy Himnusz-variációjának is tekinthető Dsida-zsoltárból, a Psalmus Hungaricusból a kettős igazság (e sajátos „veritas duplex”), amelynek a feltétlen ellenállást és életmentést hirdető része (a poétikus és retorikus formából sem kiiktatható-kitagadható értelme) sem idegen egyáltalán a magyar sorsirodalomtól és sorsgondolkodástól, Zrínyitől („Fegyvert s vitézt éneklek”) Petőfiig („Fényesebb a láncnál a  kard”), vagy Széchenyitől (aki arról elmélkedik, hogy olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni) Adyig (aki pedig Vallomás a patriotizmusról című cikkében nyilvánítja ki határozottan, hogy végső veszedelemkor a nemzet hibáit félretolná „egy kicsit feledni”, mert „egy fenyegetett fajtát” „bármi áron meg kell védeni”). De idézhetjük a jeles debreceni poéta, Kiss Tamás szíven ütő míves sorait is: „Látlak honom, te hontalan, / te gyermekednek mostoha, / ki jót adtál mindenkinek, csak a magyarnak nem, soha. / Kiért ám mégis élni kell, / irántad szívet szítani… / Adj fegyvert kezembe s mondd meg, / miként kell meghódítani” (Kunsági elégia). Kétségbeesett zsoltáros jeremiádjában Dsida Jenő is az elpusztulás katasztrófájának elhárítása érdekében, az etikai megfontolások fölé emelkedő puszta létfolytonosság elsőbbsége mellett hirdeti problematikus, de a helyzetet tekintve meggyőző (és filológiailag tehát Széchenyitől eredő) érvét: „ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar, / itt nincsen alku, nincsen semmi ’de’.” – Mármost eldönthető-e az eldönthetetlen? Lehet-e ezek után tisztán racionális erkölcstani vagy lételméleti igazságot tenni? Maga a probléma azért keletkezett, mert egy nép sorsa problematikussá vált. Így azután a probléma érzékelésével és hordozásával együtt kereshetjük a célravezető utakat lét és morál önértékeinek az egyeztetéséhez és együttes megtartásához. – Annyi bizonyos, hogy a lét- és értékelvű lelki forradalmiság vagy az arra való készenlét abban az értelemben is igazolható, ahogyan Ortega jellemzi és definiálja – tűrhetetlen szokások megváltoztatását célzó szellemi állapotként – a forradalmat, amelynek egyébként semmiféle szükségszerű köze nincs a véres erőszakhoz. A magyar forradalmak hagyományosan amúgy is mindig kényszerű önvédelemből, tovább már nem halogatható ellenállásból, szembeszegülésből, a végső kiszolgáltatottság megvilágosodásából – vagyis végső kilátástalanság-érzetből és elkeseredésből –, az elviselhetetlen gazságoknak megálljt parancsoló indulatból fakadtak. „Mert hogyan is kezdődtek a mi forradalmaink? Úgy, ahogy a remek színpadi művek: a sorstól kikényszerített cselekvés mindig igazolhatta magát a tűrhetetlen sorssal, s föladatot a szereplőknek az erkölcsi érzék adott, nem a történelmi” – mondja Csoóri Sándor is.
         A megmaradás záloga a helytállás; mindig és mindenütt. Általános érvényű, vagyis jelképes és egyetemes szellemiségében értendő Sütő András költői szépségű és igazságú tézise is mint Erdély „tizenegyedik parancsolata”: „itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”. „Nem lehet így élni” – „csak így lehet élni”; „és élni kell” – hallhatjuk Kányádi Sándor abszurd drámájából (Kétszemélyes tragédia) a kétségbeesett kifakadásokat. A visszhangzó Makkai Sándor-i „nem lehet” és a Reményik Sándor-i „ahogy lehet”, „lehet, mert kell” létparadoxonaival is megbirkózó erkölcsi alaptörvény ez. Rejtélyes, lélek szerinti szülőföldi, nemzeti hűség ez: olyan nem-racionális sorsparadoxon, amely egy egyszerű „A nem egyenlő B-vel” formállogika, általában a nyugati típusú gondolkodásmód számára nehezen felfogható és értelmezhető. Vagy lehet maradni, vagy nem. Hogyan lehetséges ez a logikán túli, a talán a kantiánus „kell és van” közötti különbségtételt is felülhaladó transzcendentális imperatívusz? Mi ez a látszólag illogikus, megfejthetetlen paradoxon vagy apória? Milyen különös magyar titok és misztérium ez? Szabó Pál már történelmi regényének címében is kiemeli: Ahogy lehet – miután Arany János balladisztikus históriás-krónikás énekében (Török Bálint) is megszólalt ez az önbiztató ige; és Wass Albert lírai hevületű sorsregényében (Adjátok vissza a hegyeimet!) is ez áll (nyilván a reményiki szállóige variációjaként): „hogy valahogyan megmaradjon a család, a magyar élet, a magyar gyermek és a magyar jövendő. Ahogy lehet. Érted, fiam? Ahogy majd lehet…” A kisebbségi élet ajándékairól értekező László Dezső szerint van „egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik.” Csoóri Sándor megállapításában szintén: „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi.” Hol van ez a nemzet, az ilyen nemzet? – kérdezik gúnyosan Németh László Apáczai-drámájában, s a válasz is elhangzik: „a csillagokban”. S valóban. Ha már máshol nem is: ott mindenképp. Mert minden relatívum abszolútumhoz, minden lokalitás globalitáshoz kötődik szükségszerűen. A nemzet és a mindenség finom összefüggései semelyik kiiktatásával nem szakíthatók szét; ahogy a klasszikus ír költő, W. B. Yeats kinyilvánította: „az univerzum felé csak kesztyűs kézzel nyúlhatunk ki, s ez a kesztyű a nemzetünk” („One can only reach out to the universe with a gloved hand – that glove is one’s nation”). A jelenkori posztkoloniális kritikai gondolkodás tézisszerűen kapcsolja össze a szétválaszthatatlan dimenziókat. A nemzeti tudat és a nemzeti önazonosság metafizikája a teljes közösségi önmegvalósítást követeli („the metaphysics of nationalism speak of the entry into full self-realization of a unitary subject known as the people”) – mondja Terry Eagleton. Az értelmiségiek, a művészek hitelesen képviselhetik és tanúsíthatják a nemzeti közösség szenvedéseit, s ezzel a történelmi emlékezet ébrentartásának, a kollektív létezés megerősítésének, az egyetemes esztétikai értékek és távlatok megteremtésének a feladatát tölthetik be („for the intellectual the task, I believe, is explicitly to universalize the crisis, to give greater human scope to what a particular race or nation suffered, to associate that experience with the sufferings of others”) – konstatálja Edward W. Said. A lokális és a globális újjászervezése („mutual reorganization of the local and the global”).pedig kölcsönös harmóniához vezethet – írja Stuart Hall. Mint ahogy az egyetemes, világirodalmi modernség végleteit is bejáró Páskándi Géza kozmikus megerősítését látja a vicinális vidékeknek, az otthonos kistájaknak, a meghitt tájhazáknak, a bensőséges szülőföldeknek az égben. „Nézd csak a csillagtérképeket! Bika! A földi istállóból felvitték az égbe. A földi istálló egy portán állt, a porta a faluban (…) Felvitték a falut, a vidéket, az égre. Kis Kutya, Nagy Kutya! Felvitték a házőrzőket is! A vadászebeket! Nagy medve… Az erdőt, a sziklát! Nem tudsz úgy beszélni az égről, hogy közben ne a falut, ne a vidéket emlegetnéd, ne majort, ne tanyát, ne erdőt és mezőt” – hangzik egyik (Beckettet parafrazeáló) abszurd drámájából. S máshol is állítja: „a Mindenséghez, Univerzumhoz, a végtelenhez képest maga a glóbusz is csupán parányi sár-provincia”. Az „egyetemesség és tájiság egymásban jelentkeznek”; „az egyetemes gyökerei is anyaföldben, hazaföldben nőnek, és nem a semmiben”; „nem lebegő gyökerek, hisz még azok is csak helyi vízben tudnak lebegni, ha élnek”. S így kerekedik ki a ragaszkodó, intim szülőhaza-szeretet szinte szakrális, teológiai-krisztológiai mélységűvé gazdagított himnuszát sugárzó gondolat: „áldassanak a szülőföldek, mert úgy szeretik a nyelvi hazát és úgy szeretik a nemzetek hazáját, a kerek világot, hogy egyszülött zseniális fiaikat adják neki és érette”.
         Az emberi minőségnek nincs mérete; nincs központja és perifériája – csak mélysége és magassága. Bárhol születik: köt és emel. Köt és emel a bennünk lévő – s a fölöttünk húzódó értékekhez.