Székelyország: szerelmes földrajz

Erdővidék

Rejtélyesnek tűnő, de biztos törvények alapján működő metafizikai erők gondoskodnak arról, hogy minden korban feltűnjön, és az éppen üresen álló pályára lépjen egy olyan személyiség, akiben egy vidék, egy korszak, néha az egész nemzet energiái, karizmái sűrűsödnek össze, aki, engedelmeskedve a parancsnak, elfoglalja helyét bolygórendszerünkben. Ilyen személy volt a 19. század végén és a 20. század elején Benedek Elek (1859–1929), Erdővidék emblematikus alakja. A híres axiómát Kovács László írta le róla nekrológban, 1929-ben: „Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a  művei.”

Emberi nagyságát, a jellem karátos voltát mondta ki ezzel a kortárs kritikus úgy, hogy egyúttal Erdővidék (és Székelyország) népének uralkodó tünetjegyét is megnevezte. A primorok, a lófő- és gyalogszékelyek határvédő katonatársadalma, ha nagy véráldozatok árán is, de megőrizte azt a szabadságot, amelyikkel a honfoglaló közvitézek egykoron rendelkeztek. Ezt a szabadságot dacos, felemelt fő, nyílt tekintet, lázadó, rebellis természet jellemezte, és nem ismerte a jobbágyi alázatot.
S a kor, a dualizmus kora, amelyben Benedek Elek élt, alkalmas volt a személyiség megvalósulására. Felnőtté vált a magyarság, heves, véres, bukott forradalma után szívós munkába kezdett, és a Monarchia biztosította a teremtő erők kibontakozását. Mezőgazdaságban, iparban, kereskedelemben, tudományban, pénzforgalomban világjelenség lett nemzetünk. A reformkor monumentális vállalkozásait folytattuk hosszan tartó, áldott békeidőben.
A nagy robbanás, az urbanizáció veszélybe sodorta a népi kultúrát, ezért kellett jönnie egy olyan írástudónak, aki úgy menti meg, hogy polgárok, kézművesek, arisztokraták, városi munkások asztalára teszi le azt. Benedek Elek főműve, a Magyar mese- és mondavilág I–V. (1894–96) a millennium tiszteletére jelent meg díszkötésben, a népnek szánt ponyvafüzetek még korábban, s mint háborgó vizek fölött a bója, jelezte, téves a „herderi jóslat”, gazdag, dús kultúrát teremtett a magyar nép, nem lehet elmondani fölötte a halotti beszédet.
S mindezt egy nagyon kicsi erdővidéki falu, Kisbacon fia cselekedte, egy patkós csizmás, zekés, posztónadrágos parasztgyerek, akiből országgyűlési képviselő, fővárosi lapok szerkesztője, a magyar gyermekirodalom megteremtője, az akkor még csonkolatlan, nagy ország gyermekvilágának halhatatlan Elek nagyapója lett.
S Trianon után Erdély apostola.
Mindez csak vázlat, jelek sora. A százötven kötetes életfa mély gyökérzetű, lombkoronája szétágazó, terebélyes, abból néhány, a népi közmondásokra emlékeztető bölcsességet érdemes kihámozni, és ide iktatni:
Az élet titka a reális arány.
Csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz – a kasza.
Ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát!
Inkább légy ’vadmagyar’, mint ’szelíd hazafi’.
Állj a védtelenek, gyengék közé, az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.
Ha fiatalabb lennék, beiratkoznék a technológiára.
A szép ifjúságnál csak egy van szebb, a szép öregség.
Filozófiai rendszer körvonalait véli fölfedezni a 21. századi olvasó, ha továbbgondolja, kibontja Benedek Elek axiómáit.
Beteljesedett élet után, írás közben érte a halál, utolsó, leírt szavával a  dolgozni  igét ragozta.
Maga építette, pompás kúriája most emlékmúzeum, sírja a kisbaconi temetőben zarándokhely.
Ha rajongó csodálói akarunk lenni ennek a pompás kistájnak, Erdővidéknek, nincs értékesebb etalon, mint az a bölcsesség, az a rajongás és az a hűség, amelyet Benedek Elek életművében felhalmozott, s amely szétáradt milliók tudatában. És merjük hozzátenni: lelkében.
***
A rideg, elidegenedett és globalizált nagyvilág ellentétpárja Erdővidék. Régió, ahol nem domináns jegy a provincializmus. Az emberek ismerik egymást, rokoni, baráti szálak hálózzák be a falvakat, s a közmorál élő, eleven erő. Egy nyelvet, egy ö-ző, gyönyörű diftongusokat ejtő nyelvjárást beszélnek, mégis mindenik falunak megvan a maga szokásrendje, arca, külön élete, hagyománya, népviselete. A mesterségek változnak faluról falura, egyikben híresek a bútorfestők, másikban a faragómesterek, kerékgyártók, fazekasok, kosárfonók. Még a temetőkertek is különböznek, messzi földről zarándokolnak ide turisták és szakemberek megcsodálni az apácai vagy az erdőfülei kopjafákat.
A bányászat évszázados hagyomány volt Erdővidéken, barna szenet, vasércet hoztak felszínre kezdetben kézi erővel, az újkorban gépekkel, s mint bárhol, kettős az ipar következménye. Megélhetést biztosít a lakosságnak, és súlyos szennyeződést, természetrombolást hagy maga után. Nevet is adtak már ennek az újkori ártalomnak: tájseb. Milyen szomorú szó!
Az ipar haldoklása, megszűnése súlyos egzisztenciális gondok elé állította Erdővidék népét.
S az még nagyobb gond, hogy Hidvég, Bölön környékén és Száldoboson a román nyelvet beszélő romák gyors szaporodása miatt újabb demográfiai háború szakadhat a medencében élő székelység nyakába.
De van egy terület, egy szféra, ahol épségben megmaradt a múlt, s ez a panteizmus, a fű, fa, virág, hegyhát, patakkanyarulat, hegycsúcs, madárhangoktól, szarvasbőgéstől visszhangzó erdők, mezők szeretete. Egyének, családok, csoportok, iskolák járják a vidéket, s világjáró kalandok helyett a kis haza felfedezésére indulnak. Boldogan és büszkén néznek szét valamelyik Látó-hegyről (Ilyen több is van!), ereszkednek le onnan a patakok völgyébe, selyemrétekre, fortyogó mocsarak szélére, s boldogan botanizálnak, matuzsálemfákat, természeti műemlékeket ápolnak alázatos tisztelettel, növény- és állatritkaságokat csodálnak meg, s nevet adnak minden borvízforrásnak, erdei kaszálónak, legelőnek, kőszálnak, vízmosta hegyszorosnak.
Gyors vizű patakok futnak le a hegyekről, szarvasok csodálják pompás agancsukat a kristálytiszta víz tükrében, s ha révületbe esik a vándor, látni véli a képet, hallani véli a dallamot: „Mint a szép híves patakra…” Zsoltáros földön járunk.
A világ belterjes felfedezése legalább akkora öröm forrása, mint a piramisok, a kanyonok, vízesések, gejzírek, felhőkarcolók vagy a csak számokkal megnevezett utcák labirintusának csodálata.
A vidékbe szerelmes rajongó vádolható elfogultsággal, de a nagyvilág nem. Kell lennie valamilyen titoknak, rejtélyes erőnek, amely nem magyarázható lokálpatriotizmussal, mert az angol királyi ház tagja, Charles trónörökös házat vásárolt a földrajzilag Erdővidékhez tartozó Zalánpatakon. Látogatásakor a sokmilliós Londont váltja fel a nem éppen 200 lakost számláló székely falucskával.
Mi lehet ennek a titka? Az ókori, keleti bölcs válaszolt egykoron erre a kérdésre:
„Ülj le egy fűszál elé, nézzed azt húsz évig, s megismered a világot.” (Konfucius)