Fehér kakas, vörösbor

Mit tud(ott) Udvarhely?

(Részlet a Fehér kakas, vörösbor c. kötetből)*

A kisvárosok vetélkedése a megüresedett (?) székely fővárosi címért-rangért évtizedekre vezethető vissza. Külső emberként, távolabbi szemlélőként mondhatom magam semlegesnek, jóllehet elfogultságot is bejelenthetnék régi, ifjúkori emlékek és újabb tapasztalatok alapján. Volt idő, amikor Székelyudvarhelyre szavaztam volna, aztán Sepsiszentgyörgy kezdett vonzani, a vidékiségből kiemelkedő színházával és jó képzőművészeivel, közben pedig Csíkszereda hívott, ugyancsak műtermeivel, újabban Hajdú Áron Alutus nyomdájával (ahol jó ideje a Korunk és sok könyvünk készül el) – és itt vehettem át (a nyomdaigazgató és Kriterion alapítványi elnök kezéből) 2013-ban a Kriterion-koszorút. 

Maradjunk most Udvarhelynél. Évek óta, valamelyik októberi hétvégén, a város díszes tanácstermében, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány soros ünnepségein, díjkiosztóin mindig megcsodálom a címereket, zászlókat és a feliratokat, amelyek együttesen tudatosítják, hogy a székely anyavárosban vagyok. Lőrincz Gyurka gondos szervezésében a Spanyár-ház vendégszobája, a Gondűző megszokott ételkínálata és a Palló Imre névre hallgató helyi zeneiskola növendékeinek hangszerjátéka teszi otthonossá ezeket az őszi napjainkat.
A székelyudvarhelyi vonzás azonban sokkal előbb kezdődött. Korunk-közelből. Ha volna bennem hajlandóság a keresztényi megbocsátásra, a nekem alapjában véve, a besúgói jelentéseitől függetlenül rossz emlékű szerkesztőségi titkárnak, László Bélának akár megköszönhetném, hogy annyira szorgalmazta a szülővárosába tett autós útjainkat. (Sofőrünk, Gyulai bácsi számított a vezérnek, a „Moszkoviccsal”.) Adminisztrátorunk, Kassay Miklós szintén szívesen jött haza, Udvarhelyre. Így aztán különféle helyi javakban részesültünk terjesztői vagy olvasótalálkozói útjainkon, például a Ferenczi-féle híres bárányflekkenben. László Béla vitt el a humorista Tomcsa Sándor lakásába. Nagy sikert nem arattunk nála, hatalmas füstfelhőben preferansz-parti zajlott elkötelezett udvarhelyi zsukásokkal, érthetően nem hagyták magukat megzavarni, legfeljebb Tomcsa nézett föl a szemüvege mögül, és kellő iróniával eresztette ki e szavakat, cigarettája mellől, nekem címezve a kérdést: – Ja, a szerkesztő? (Később gondolkodtam el rajta, hogy vajon igaza van-e Bajor Andornak, amikor Tomcsa Sándort mint igen jelentős prózaírót és színjátékszerzőt igyekezett elfogadtatni az irodalmi közvéleménnyel.) A másik székelyudvarhelyi híres emberhez emlékezetem szerint Balogh Edgárral jutottam el; Tompa Lászlót öreg és mogorva, keveset szóló költőként ismertem meg (újságíró-múltjából nem sokat árult el) – verseit persze, legalábbis a Magányos fenyőt és a Lófürösztést még egyetemi tananyagként számon tartottam. (Bár a két világháború közti erdélyi irodalmat nekünk előadó Sőni Pál nemigen emelt ki, pozitívan, ilyen transzszilván elkötelezettségű „irományokat”.) …„Szorítsad, Imre!”, „Ne hagyd magad, Áron!”
A székely anyavárosi, régi emlékek kiegészülnek az anyaszékhez tartozó, egyik fiúszéknek nevet adó Székelykeresztúr 1960-as felkeresésével. (Nehogy valaki csúfolódásnak vegye, a fogalomhasználatot ellenőrzöm a Kós–Filep-féle kézikönyvben, A magyar nép táji-történeti tagolódása címűben.) Előfizetés-gyűjtő útból lett a riportút, Korunk-beli, ráadásul a címével címlapra rákerült első riportom (viszonylagos) sikerével. „Akik most döntenek pályájukról”: így hoztam hírt a keresztúri középiskolából, tehetséges diákokról és jó tanárokról, köztük a magyar irodalmat tanító Farkas Jenő tanár úrról. A szerény kisvárosi, még erdélyi viszonylatban is inkább falusi külső, az ehhez igazodó szálloda már az ismerkedés óráiban eltörpült az iskola szellemiségéhez mérten; a népdalgyűjtő unitárius püspök, Kriza János és a prózaíró Szabó Gyula utódai, azt gondolom, azóta is jól vizsgáznak.
És ez mondható el a kisebb vagy egészen kicsi falvakban látottakról-hallottakról. Egyszer jártam Nagygalambfalván, Kányádi Sándorral. Édesapját ment meglátogatni. Sándor mellett én is szóhoz jutottam (ritka szerencse!), és az a rövid idő Galambfalván meggyőzött arról, honnan hozta a tehetségét a fiú. Később is emlegettem, kötekedve, Sándornak: – Az igazi tehetség az édesapád. – Az ifjabb Kányádi ebben nem mert ellentmondani.
Eljutottam, Lőrincz Gyurkáék révén, az elhanyagolt mellékúton elérhető Kiruly-fürdőbe; nem fürdeni (bár az is összejött), hanem az Ildi apjának birtokára. Birtokot mondok, bár nem tudom, mekkora is volt, de arra emlékszem, hogy a kertjük végében csörgedező patakra az öreg „villanytelepet” szerkesztett magának. Gyurkát ott tanítottuk – lámpafénynél? – preferanszozni. (Ehhez a kitérőhöz tartozik még egy mellékág, a nagyszüleimnek köszönhetően a Mikes Kelemen 15-ben kitűnő állapotban megőrzött Pallas lexikon újabb dicsérete, a 16., illetve a 10. kötet – Kacs-Közellátás – alapján. Kiruly neve ugyanis nem jutott eszembe, elkezdtem keresni térképeken, majd a biztosnak vélt „K” szerint a Földrajzi nevek etimológiai szótárában, ez segíteni szokott, most viszont nem jött be. Hát ott a jó öreg Pallas. Udvarhely vármegye térképe. Természetesen rajta van, nagyon apró betűvel ugyan, de kivehető: Kiruly-fürdő. Keressük akkor a szövegoldalon, a „K”-nál. Ott van, az 575. lapon – igaz, átirányít: Kiruly, fürdő, 1. Kérulj. És akkor Kérulj – 475. lap: „Lövéte közelében fekvő primitív borvizesfürdő, Udvarhely vmegye homoródi j.-ban, szép fenyveserdők közepette.” Minden talál. A primitív jelző is, egy évszázaddal, pontosabban jó másféllel a Pallas-címszó után. – Oh, ha a Pallas „primitivizmusát” követni tudná egy újkori magyar lexikon…)
Kerüljünk valamivel közelebb a 20. század közepi Udvarhelyhez. 1961-ben „Ki mit tud” versenyt szerveztünk, a Korunk, középiskolások számára, Kolozsvárt, Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen. A kérdések összeállításában (gondolom, a műveltségre vonatkozókban, mert a politika nyilván kollégámat, az ideológia-rovat szerkesztőjét illette) ifjú irodalmi szerkesztőként vettem részt, jelen voltam mindhárom helyszínen, zsűriztem, Keresztúron kérdeztem is – az eredmény meglepően pozitívnak mutatkozott, a nyerteseinkből ugyanis lett „valaki”. Horváth Andorból például A Hét-szerkesztő, miniszterhelyettes, egyetemi tanár, a Korunk főszerkesztő-helyettese. Udvarhelyi győztesünk neve: Balázs András: Ő a csíkszeredai Hargita újságírója lett, 1978-ban hunyt el. A történetnek nem itt a vége. Negyvenhárom évvel a „Ki mit tud” megnyerése után, vagyis idén, 2014-ben a Korunk kiadója, a Komp-Press megjelentette Balázs András első verskötetét (Tetők magasából), unokaöccse, a székelyudvarhelyi középiskolából a Babeş–Bolyaira és onnan a Korunkhoz irodalmi szerkesztőnek kerül, főszerkesztővé (majd helyettessé) kinevezett Balázs Imre József gondozásában. A szálak összenövéséhez nem volt szükség rokoni engedékenységre. Tanúsíthatom, az utószót író Molnos Lajos valós tényeket elevenít fel: iskolatársak voltak a ma Tamási Áron nevét viselő gimnáziumban, Balázs Andrással, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal „együtt faragták a verset”, a kolozsvári egyetemen és a Gaál Gábor Körben folytatódott a „versfaragás”, csatlakozott hozzájuk a sóváradi Király László. „Szilágyi Domokost olvastuk lelkesen és Lászlóffy Aladárt, Jancsik Pált, Veress Zoltánt – az akkor indult Forrás-sorozat »zászlóvivőit«” – írja Molnos. A 2014-ig csak antológiákban szerepelt Balázs András most csatlakozik hetvenéves társaihoz, szülővárosát köszöntve a kötetnyitó sorokkal:
Akkor mentem
szép Udvarhelyre,
s amikor jöttem
szép Udvarhelyről,
ablakok nyíltak
és csillagok gyúltak
szép Udvarhelyen.
Farkas Árpádot bővebben idézhetném, indulása idejéből, szerkesztője lehettem első vers-kéziratainak, de hát ő nem szorul rá a népszerűsítésemre. Az a szinte páratlan értelmiségi kör Székelyudvarhelyen, amely a Művelődési Ház emeletén évtizedekkel ezelőtt vasárnap délelőttönként összegyűlt (lehettek vagy húszan, tanárok, mérnökök, orvosok), úgy tűnik, feledésbe merült; a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkének két szerzője (Székelyudvarhely magyar irodalmi és művelődési élete) a maga tizenegy (!) nyomtatott oldalán nem említi ezt az igazi civil fórumot. Ahol szokatlan őszinteséggel kérdeztek, mondtak véleményt, tartottak (tarthattunk) előadást. A hatvanas vagy a hetvenes években volt? Nem tudok róla, hogy valaki feljelentést írt az oda látogatóról. Ha még élne, megkérdezhetném a művház hajdani igazgatóját, a jó emlékű Finta Bélát. De talán egy-két túlélőt is: hogyan is volt? Albert Dáviddal találkozva 2014 októberében Udvarhely főterén, jó volt felidézni a közös emléket.

Áron, Berci – és a vörösbor

Szép Udvarhely és Kincses Kolozsvár. Székelyföld és Belső Erdély. Hány szálon vannak összevarrva? Csak a magam dolgai közt kutakodva, erről könyvet írhatnék. (Írhattam volna, ha a gondolat korábban megfogamzik.) Itt van mindjárt Áron és Berci. Hivatalosan, irodalom- és művészettörténetileg, illendően: Tamási Áron és Nagy Albert. Hogy merre és milyen céllal kalandoztak a nagyvilágban (budapesti éveik előtt és után: Amerikában vagy Olaszországban), az külön történet, és aligha független a két város – egyébként nagyon különböző – 20. századi történetétől. Egy-egy villanás a különbözőségből. Az egyik kép közeledik a százéves múlthoz: Tamási Áron villantotta fel a kolozsvári utcáról, Czímeresek (1931) című regényében. Két fiatal orvos sétál a klinika előtt, két román parasztember megy el mellettük.
– Hány óra van, uram? – szólalt meg románul az egyik falusi.
– Hat óra, felelt az erdélyi fiú. – Hát maga nem tud magyarul?
– Tudunk, hogyne tudnánk – mondta a román.
– S akkor mért nem beszél úgy?
– Eleget beszéltünk már magyarul, uram. Ezután immár a magunk nyelvén szeretnénk élni, ha lehetne – szólt komolyan, és továbbment a járdán.
A jelenetet Fellegek a város felett címmel a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó által megjelentetett kis könyvemből (2004) másolom át ezekre a lapokra. Társíthatok hozzá egy állítólag székelyudvarhelyi anekdotikus epizódot. Fiatal szülők sétálnak városuk főterén, négy-ötéves kislányukkal. Előttük gyerekkocsit tol egy másik pár, csitítják a maguk kicsinyét. A mögöttük menő kislány csodálkozva szól a szüleihez: – Milyen kicsi, és már román…
Természetesen nem fogom átugrani az évtizedeket, egyenlőségjelet pedig éppenséggel nem tehetek (szerencsére) a két gyorsfénykép közé, hiszen a 2011-es népszámlálási adatok szerint Székelyudvarhely ma is a legnagyobb százalékban magyar lakosú erdélyi város, 94,8% (pontosabban: két százalékkal lemaradva Székelykeresztúr mögött), miközben Kolozsvárt már csak 16 százaléknyi magyarral jegyzik – noha abszolút számokban mi, megmaradt kolozsvári magyarok, Marosvásárhely mögött és Nagyvárad előtt a közel 50 000-rel (49 375) másodikak vagyunk a listán. Szomorú ezüstérem, a fiatal Tamási Áron által megélt itteni helyzethez viszonyítva.
Vissza Tamásihoz, akit nekem persze nincs jogom „áronozni”. Valahol már megírtam a három elszalasztott személyes találkozás lehetőségét, az elsőt 1956 őszén, amikor a Marianum hajdani épületében találkozott velünk, bolyais bölcsészekkel (ott voltam az erkélyen); a második alkalom 1962-ben, Budapesten, az írószövetségi kongresszuson lett volna, de ő a szünetben távozott, így Illyés Gyula már nem vihetett el hozzá (mint tette Veres Péterrel, Szabó Pállal). A harmadik lehetőség elszalasztásáért egyértelműen magamat hibáztatom: nagybátyámék utcájában, a Kékgolyó vendéglőjében ebédeltem (ez is még ’62?), Tamási Áron tőlem a második-harmadik asztalnál ült, egymagában, mintha unatkozva. Megvolt bennem a késztetés, hogy odamenjek, megszólítsam, de visszafogtam magam. Nem illik tolakodni. Mit mondtam volna neki? Hogy majd egyszer az ő életművéhez (is) kapcsolódva írom meg doktori értekezésemet, líra és novella összefüggéséről, A sólyom-elmélettől a Tamási-modellig alcím alatt? Vagy tanáromat, a már halott Szabédi Lászlót idéztem volna emlékezetébe, akivel ismerték egymást, és aki az egyik legjobb elemzést írta a Tamási-novellákról?
De hol jön be a képbe Berci, Nagy Albert? Ők Tamásival Szabédi révén ismerhették volna egymást, ám ez inkább a negyvenes évek második felétől lett volna lehetséges, amikor Tamási Áron már budapesti lakos lett, Nagy Albert pedig előbb élt Pesten. És különben sem tudok Tamási erős vonzódásáról a képzőművészethez – bár a zsögödi festővel, Nagy Imrével baráti kapcsolatban állt. Így aztán csak feltételezhetem, mit szólt volna Nagy Albert Fehér kakasához. A hétköznapok, a küzdelem, a kiáltás, a fel-nem-adás képi megszemélyesítéséhez.
És a vörösborhoz? Mert most már ideje, hogy a Fehér kakas és a vörösbor összejöjjön az olvasó számára is, úgy, ahogy ez a Mikes Kelemen 15 földszintjén megtörtént, 1972 szeptemberében. Sem Tamási Áron, sem Nagy Albert nem volt (nem is lehetett) jelen, pedig tulajdonképp köztünk voltak a baráti társaságban, a messziről érkezettek között. Történt ugyanis, hogy Tamási születésének 75. évfordulóján nagy ünnepség készült a szülőfaluban, Farkaslakán, a Szervátiuszok, apa és fia, Jenő bácsi és Tibor kőbe faragott emlékművének felavatásával. Barátaink közül többen is ideutaztak Erdélybe, az avatás előtti este népes társaság gyűlt össze nálunk, „népiek” és „urbánusok” – ez már így szokott lenni, mi nem osztottuk két részre sem az irodalmat, sem a barátságot. Bori Imre a feleségével Újvidékről, azaz a modernség, a neoavantgárd városából érkezett, Kiss Feri pedig a tizennyolc éves fiával (jeles népzenész lett). Feri az ellenzékinek számító, küzdelmét a pesti hivatalossággal folytató népiek amolyan vezérének számított. A frontvonalak a népi és urbánus tábor közt nem számítottak éppen átjárhatatlanoknak, hiszen Kiss Ferenc a Szabadkáról érkezve igazi budapestivé vált Kosztolányiról írt monográfiát, Bori Imre pedig felkutatta a vajdasági (bácskai) néphagyományt, ő is írt könyvet Kosztolányi Dezsőről meg Móricz Zsigmond prózájáról. Persze Bori joggal lehetett büszke a magyar avantgárdot (újra)értelmező tanulmányaira. (1970-ben, Újvidéken így dedikálta A szecessziótól a dadáig című kötetét: „Kántor Lajoséknak szeretettel és avantgárd lelkesedéssel”.)
Egy darabig békésen folyt a pálinkázás a fehérasztal mellett, vacsora, borozgatás nyilván, valószínűleg a másnapi utazás, Farkaslaka is napirendre került; Bori Imre azonban egyszerre rátért Kiss Ferinek a Kortársban megjelent vitacikkére – és akkor elszabadultak az indulatok. Imre támadott, Feri védekezett, magyarázkodott – utóvégre becsülték egymást; Boriné, Marcsa igyekezett csitítani a férjét, Ferit pedig mind jobban zavarta, hogy a fia előtt zajlik a veszekedés. Felborította poharát, az először használt fehér damaszt abroszra kifolyt a vörösbor.
Arra már nem emlékszem, hogy a vendégek közül ki aludt aztán a másik szobában, a Fehér kakas alatti díványon. Viszont állítom, hogy Bori Imre szépséges jegyzetet írt valamelyik vajdasági lapba Nagy Albert festményéről. Ugyanis a békésebb, de akár vitázó beszélgetések többsége, a vitapartnerek különböző összetételében, évtizedek során e kép alatt zajlott.
Másnap valamennyien Farkaslakán voltunk, ünnepeltük Tamási Áront.

Gondűző és Drakula

A hivatalos elszámoláshoz szükséges, fegyelmezetten időrendi szálloda-sorozat ez volna: Sugás (azaz a legendás szentgyörgyi vendéglő udvarán megnyitott, ilyen-olyan képzőművészeti alkotásokkal díszített kellemes szálláshely), a Tudás Háza (a szegedi dóm mögött álló exkluzív-elegáns akadémikus befogadó hely), borzonti faház (Gyergyóalfalu határában); és csak utánuk az udvarhelyi Gondűző, majd sok száz (ezer?) kilométerre tőle, nyugatra a korábbi hévízi polgármester és gyermekei által felépített, már működő Piroska Panzió; aztán a feledhetetlen tordai Drakula, a Kolozsvár közeli kisváros, történelmi nevezetességű régi magyar település, évtizedekkel ezelőtt még ipari központ főterétől pár lépésnyire. (A pihenés és szédülettől szabadulás napjaiban-óráiban a Mikes Kelemen 15 meg a budai Dónáti 59, éjszaka és nappal.)
Valójában „gondűzőnek” bizonyult a szűkös, emeletes ágyakkal berendezett, de fürdőszobával (és folyóvízzel) ellátott borzonti faházunk is, amelyet két alvásnyi időre Láng Gusztival osztottunk meg. Maga a hatalmas kinti tér, a gyergyói hegyek közé álmodott turisztikai komplexum, egyszerre kelet- és nyugat-európai látvány, a potenciális (vagy itt-ott már létező?) székely gazdagságot jeleníti meg. Nyáron lehet igazán kihasználható, bár az előkelőbb vendégeket és családokat befogadó, tágas földszinti, nappali térben Molnár Guszti szilvapálinkáját Szilágyi Pistáékkal együtt kortyolgatva feledtük a borzonti hideget. A hamisítatlan Gondűző pedig városi környezetben épült, nem messze a ma Tamási Áron nevét viselő líceumtól. Egyelőre nem olyan híres, mint az udvarhelyi iskolák (köztük a Benedek Elek Tanítóképző), jóllehet kényelmével, tisztaságával, konyhájával a helyi idegenforgalom központja lehet. Mint ahogy természetesen idegenforgalmi meggondolások vezették Vérteséket Hévízen, a kellemes Piroskával, ahol a családfő, a Csokonai Társaságot hosszú időn át támogató Árpád borával koccinthattunk, itt elszállásolt csokonaizók, élen a 60. évét ünneplő költővel, Zalán Tiborral.
Külön téma Drakula. Hát ide apait-anyait, „ősszüleit” beleadtak a román építkezők. A szálloda előterében kicsiben látható „Drakula vára”, kőből kifaragva; valljuk be, egy kevéssé elmarad híres eredetijétől, a Dracula-múzeumként működtetett, 14. században épült, egykor Brassó tulajdonát képezett, romantikusra átépített törcsvári várkastélytól. (Román neve: Bran.) A tordai építtetők fantáziáját nehéz követni; van itt minden, ami régiségnek vélhető, óriási medvebőrtől (naná, hogy fejestül) kisebb vadállatok bőréig, népi eszközöktől, szerszámoktól indián-romantikát idéző képi megjelenítésig ami csak elképzelhető. Csak éppen a földszinti konyha és az emeleti nagy ebédlő közti csigalépcsőn a vendégek az egyébként szorgos pincérekkel ütköznek folyamatosan. A román konyhát híressé tevő savanyú leves, a parasztcsorba viszont a Drakulában kétségbevonhatatlanul fenomenális.


*Részlet a Fehér kakas, vörösbor című könyvből (Korunk/Komp-Press, Kolozsvár, 2016)