Jakabffy, Mikó és monográfiáik

A bánsági magyarság húsz éve Romániában (1939) és a Huszonkét év (1941)

     Jakabffy Elemér (1881–1963) politikai eszméit és tevékenységét, bár az Országos Magyar Pártnak létrejöttétől feloszlatásáig alelnöke, 1928-tól parlamenti képviselője volt, nem pártpolitikai igények és törekvések határozták meg.[1] Ezért, hogy a kisebbségi magyar közösség képviseletét sem olyan alakulatként szemlélte, amely a nemzeti alapú megszerveződés tilalma miatt kényszerűen a romániai pártrendszer egyik alkotórészeként működött, hanem olyan szervezetként, melynek elsőrendű célja a nemzeti önazonosság fenntartása és továbbadása volt. „Szomorú nemzetkisebbségi helyzetünkben vannak napok – mondta 1931-ben –, melyek ünneppé magasztosulnak, mikor egy-egy kultúregyesületünk mutatja élni akarását és tudását.

Ilyen alkalmakkor gyakran szóhoz jutunk mi is, politikai vezérek, nem azért, hogy a kultúrünnepet politikai propagandára használjuk, hanem, hogy részesei lehessünk annak a munkának, mely nemzeti hagyományaink és emlékeink fenntartásáért folyik.”[2] Jakabffy álláspontja szerint ugyanis az OMP „csak névleg politikai párt, tényleg nemzetképviselet, melynek csak másodlagos célja a politikai érvényesülés, elsődleges hivatása ellenben, hogy szervezetbe tömörítse mindazokat, akik akár származásuknál, akár anyanyelvüknél, akár érzületüknél vagy műveltségüknél fogva magukat magyaroknak vallják. A Magyar Párt tehát olyan kultúrközösség, melynek öncélúsága az, hogy fenntartsa és ápolja azt a nemzeti gondolatot, mely egy évezrednek köszönheti kialakulását, megizmosodását és térhódítását.”[3]

     1930-ban, a temesvári Magyar Ház felavatásakor ezt mondta: „Nem mi vagyunk az elsők, akik a parlament porondján, a külföld nagy nyilvánossága előtt, a sajtóban és más helyeken a kisebbségek jogaiért küzdünk, hanem azok, akik a nemzeti javak legértékesebbjeit, erkölcsi, kulturális javainkat létrehozzák, fenntartják és fejlesztik […].”[4] Politikai alapvetését ismételte meg 1931 őszén is, amikor az OMP lugosi szervezetének elnökévé választották meg: „Az, amit Magyar Pártnak hívunk, csak azért folytat politikai küzdelmet, azért nyúl bele a választások mocsarába is, hogy nemzeti kultúránk fennmaradását és fejlődését biztosítsa, amelyet át kell mentenünk a messze jövő századaira is. Éppen ezért ennek a tagozatnak igen tisztelt tagjait is arra kérem: ne tekintsék öncélnak a politikát, de annál inkább azt a kultúr-munkát, melyet helyettünk más el nem végez.”[5]

     Amikor a Lugosi Magyar Otthon is elkészült, 1931 végén ismét nyomatékot adott a nemzeti kultúráról és a politikáról vallott felfogásának: „Otthonunkban a legkisebb szobát szántuk a politika számára, a többit mind a kultúrára, mert érezzük, és jól tudjuk: nemzetet igazán értékessé sohasem politikája, mindig csak kultúrája tehet.”[6] A királyi diktatúra idején Prohászka László is úgy látta, hogy „a M[agyar]. P[árt]. csak nevében és szerkezetében volt politikai párt. Lényegében sokkal inkább volt nemzet-társadalmunk összetartó és érdek-gondozó testülete, melynek hatalmi irányzata, kormányzati célkitűzése sohasem volt, mert nem is lehetett, de nem is akart lenni.”[7] 

Jakabffy és Mikó

     A mesternek és távoli tanítványának, a magyar kisebbségvédelem, politika és történetírás e két jelesének munkásságát régóta elismerő megbecsülés övezi. Bár pályafutásuk során a tragikus fordulatok idején, meghurcoltatásuk évtizedeiben társadalmi osztályuk, az erdélyi magyar értelmiség, sőt széles magyar tömegek sorsában osztoztak, életművük a 20. század nagy magyar erkölcsi és szellemi teljesítményei közé tartozik. Jakabffy örmény eredetű, a 18. század végén magyar nemességet nyert római katolikus bánsági földbirtokos családban született, felmenői a Krassó-Szörény vármegyei közigazgatás és a kormány szolgálatában álltak, parlamenti képviselők, vezető politikusok voltak. Mikó Imre (1911–1977) háromszéki köznemesi székely unitárius családból származott, polgárosult kolozsvári elődei között a magyar közjogi felfogást és az erdélyi tradíciókat követő bírók, egyházjogászok sorát találjuk. Mindkettőjük neveltetését családi hagyományaik, a múlt tisztelete, az erdélyi katolikus, illetve unitárius erkölcsi és kulturális örökség határozta meg. Egyházukhoz szorosan kötődtek; Jakabffy az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alelnöke,[8] az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja, a lugosi egyházközség elnöke, Mikó huszonöt évesen az Erdélyi Unitárius Egyház Főtanácsának tagja, később két ciklusban főgondnok, a legmagasabb világi tisztség viselője volt.

     „Elegáns szónok, emelkedett szellemű egyéniség, európai látókör” – írta Jakabffyról a negyvenes években Ligeti Ernő,[9] a harmincas évekbeli ifjúsági mozgalmak sztárja, Mikó pedig talán Erdély utolsó „polihisztor” írástudójaként távozott a hetvenes évek második felében.[10] Ő rajzolta meg először mentora alakját: eszerint Jakabffy „Született szónok volt […] Hogy érveinek nagyobb nyomatékot adjon, szeretett idézni, főleg verseket, szeretett párhuzamot vonni történelmi személyek és helyzetek között, s szívesen szőtt bele írásaiba, beszédeibe megtörtént vagy kiszínezett eseteket. Kitűnő memóriája egész anekdotakincset tárolt. Életformája, modora a századfordulón alakult ki, mesterei Mikszáth és Eötvös voltak. A nagy liberális hagyományokat nemcsak a szabad véleménynyilvánítás, az ellenvélemény iránti türelem, később az anyanyelvi műveltség sérthetetlenségének szellemében folytatta, hanem a stílus tekintetében is, ami nemcsak irályt, hanem viszonyulást is jelentett a közélethez.”[11] Elmélyült történeti, közjogi, politikai és irodalmi műveltségük, európai látókörük lehetővé tette, hogy olyan közéleti posztokat vállaljanak, amelyekben hasznosíthatták szaktudományukat. A klasszikus műveltségű „kisebbségideológus”[12] Jakabffy csakúgy, mint a tehetségét korán megmutató Mikó, nagy formátumú intellektus és koncepciózus demokrata volt; a konzervatív liberális Jakabffy Elemér az „elvhű liberalizmus utolsó hazai magyar képviselője volt, s mint ilyen, túlélte valamennyi kortársát”,[13] Mikó pedig bal felé is nyitott modern szabadelvű. Jakabffyt a genfi kisebbségpolitikai küzdelmek legtekintélyesebb szereplői között tartották számon,[14] az erdélyi közéletben politikusként, szerkesztőként és publicistaként működött. Az OMP bánsági tagozata előtt 1936 nyarán ezt mondta: „Önök joggal kérdezhetik, mi táplálja bennem ezt a rendületlen hitet, amikor, ha magam körül nézek, annyi magyar érték pusztulását, annyi iskolában a magyar szó elnémulását, annyi magyar birtok más kézre jutását, annyi magyar iparengedélyes és kereskedő tönkremenését, annyi magyar hivatalvesztését és mindezeken felül annyi magyar hitehagyását látom? Nos, ezt a rendületlen hitemet történelmi ismereteim és a nemzetközi szervezetekkel való érintkezésem adja.”[15] Mikó Imrére ugyancsak nagy felkészültsége és tájékozottsága után tekintettek úgy, mint egyikére azoknak, akiktől a hivatására ébredt újabb nemzedékből a legtöbb várható.

     Jakabffy rendkívüli szellemi képességeit, csakúgy, mint a Mikóéit, páratlan szorgalom és erős gyakorlati érzék egészítette ki. Az a különleges mentalitásformáló hatás, amelyet Jakabffy az erdélyi magyarság reális kisebbségi helyzettudatának kialakulására gyakorolt, csak a korszak legjobb szépíróinak és az Erdélyi Fiatalok, Mikó nemzedékének munkásságához fogható. Műveltségük fontos alapeleme volt széleskörű nyelvismeretük; Jakabffy klasszikus görög–latin nyelvi alapjaira a német, az angol és a francia épült, Mikó a hadifogságban a „hazai három nyelv s a nyugatiak mellett” oroszul is megtanult. A Mikót ért első ösztönzésekben családjának jogászhagyománya és szellemi útkeresése mellett meghatározó szerepet játszott Jakabffy szerteágazó közügyi-kisebbségvédelmi tevékenysége. Munkakapcsolatuk kezdete a harmincas évek elejére esett, pályafutásuk pedig „az erdélyiség fordulóján”, Jakabffy férfikorában, műve kiteljesedése idején, az ifjú Mikó mozgalmi, tudományos-közügyi pályakezdésekor kapcsolódott össze. Mikó Jakabffyt „példaképeként tisztelte, s jórészt az ő szellemében művelte a »nemzetpolitikának« nevezett kisebbségi jogot és politikát”,[16] Jakabffy pedig Mikót „műhelytársának” tartotta.

     Az erdélyi közéletben egyre hangsúlyosabb nemzedéki kérdésről 1930-ban László Dezső állapította meg elsőként, hogy „Az erdélyi magyar intelligencia megritkult soraiból hiányzik tizenöt korosztály […] Egy világ választja el a mai húszéveseket a negyven éven felüliektől: hiányzanak az összekötő harmincévesek. Tényként állapítják meg a bizalmatlanságot a mai fiatalok és felnőttek között.”[17] A Jakabffyék első „elszakított” magyar elitje utáni, egyelőre csekély számú, a román egyetemeken próbálkozó magyar ifjúság Venczel József szerint még „Feltétlen függvénye az apák nemzedékének.”[18] A „második nemzedéknek” Albrecht Dezső az 1905–10 között születetteket, vagyis az Erdélyi Fiatalok magjához és munkatársi-olvasói bázisához tartozó fiatalokat nevezte.[19] Ők alkották azt a Jakabffyékét követő első generációt, amelyik a magyar diákmozgalmak kibontakozása idején már valódi nemzedéket alkotott, és amelyik Vita Sándor szerint „a világháború kitörésekor még iskolaévei kezdetén volt, az összeomlást serdülő fejjel élte át, de pályája, munkája már az új rendszerben kezdődött.”[20] Később Jakabffy is őket nevezte „második nemzedéknek”, akikről (a harmincas évtized húszéveseiről) később a Hitelben Venczel úgy vélte, hogy „a változásra ítélt s meg is változott erdélyi magyar körülmények első nemzedéke vagyunk.”[21] Amint Mikó összefoglalóan írta: „A kisebbségi sorsban felnőtt vagy megőszült két erdélyi nemzedék politikai nevelését és gyakorlatát […] nem az államvezetés kérdéseiből merítette, mivel abban sohasem vehetett részt, hanem politikai problémái a román államhoz és a magyar néphez való viszonyából adódtak.”[22] Jakabffy és Mikó kapcsolatainak a nemzedék felkarolásában is fontos szerepe volt. Jakabffy kezdettől nagy hangsúlyt fektetett a magyar értelmiségi utánpótlás ösztönzésére és számontartására, Mikó pedig, a kiváló képességekkel rendelkező ifjúsági vezető össze tudta egyeztetni tudományos ambícióit és a politikát.

     Jakabffy, aki 1910–18 között a magyar törvényhozás tagja volt, Trianon után sem lépett ki a politikából. „Az 1921. július 7-én Kolozsvárott megtartott első magyar szervezkedő nagygyűlés sikere és ennek következtében Jósika Sámuel báró elnöklete alatt a »Magyar Szövetség« megalakulásának örvendetes híre Krassó-Szörény vármegyébe is eljutott, természetesen itt is mozgalom indult, hogy e vármegyének magyarsága is a »Magyar Szövetség«-be jusson. A megindult mozgalom vezetői Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József tekintettel arra, hogy a politikai szervezkedésben rejlő erőt elsősorban a Bega-völgye magyar telepes népe igényelte, ennek beszervezését tűzték ki célul.”[23] 1922 nyarán ők alapították meg a Magyar Kisebbség című nemzetpolitikai szemlét, melynek célja „az erdélyi magyar kisebbség kérdéseinek elméleti és adatszerű tárgyalása, Erdély szerves gazdasági életének tudományos védelme, Erdély történelmének kutatása. Ezen kívül állandóan teljes szemlét nyújt elsősorban a román, valamint a külföldi sajtó és közélet minden, az erdélyi magyar kisebbségre vonatkozó megnyilatkozásáról.”[24] Amint Mikó Imre a Huszonkét év forrásjegyzékében megjegyzi, „A kisebbségi magyarság politikai történetírásának legértékesebb adattára a Lugoson megjelenő »Magyar Kisebbség« című nemzetpolitikai szemle. A folyóiratot dr. Jakabffy Elemér, dr. Sulyok István és dr. Willer József alapította, ténylegesen azonban az első évektől eltekintve egyedül Jakabffy Elemér szerkesztette és ő adta ki román, német, francia nyelven a »Magyar Kisebbség« idegenek számára készült testvérlapját is. A »Magyar Kisebbség« 1922-től napjainkig [1942-ig] a romániai magyarság minden jelentős politikai eseményével foglalkozott. Emellett részletes beszámolókat közölt a kisebbségi kongresszusokról, helyet adott a magyarságot érintő politikai pereknek és bírói ítéleteknek, leközölte a magyar képviselők parlamenti felszólalásait és állandó figyelemmel kísérte a román sajtót. Munkatársai között az erdélyi és magyarországi kisebbségpolitikai és jogi írók legjava szerepel.”[25] Bár a folyóirat nem volt az OMP hivatalos lapja, miután a „lugosi triumvirátus” két tagja, Jakabffy és Willer vezető pártpolitikus lett, a Magyar Párt félhivatalos elméleti fórumaként tartották számon.[26] Jakabffy és a fiatal Mikó hamar megtalálta a közös hangot,[27] Mikó véleménye szerint ugyanis „A kisebbségi sérelmek jelentős része megalapozott volt. Ez hozott közel a Magyar Párthoz.”[28] A Magyar Szövetség betiltása után létrehozott konzervatív Magyar Nemzeti Párt és a radikális Magyar Néppárt 1922. decemberi egyesülésekor Jakabffy elfogadta az új alakulat, az Országos Magyar Párt bánsági alelnöki tisztét.[29]

     Noha az Erdélyi Fiatalok mozgalma az OMP politikájával kezdettől szemben állt, a párt temesvári szervezetével Mikón és a bánsági születésű Méliusz Józsefen, Tóth Zoltánon[30] keresztül jó kapcsolatot alakított ki. Jakabffy tevékenysége közel állt hozzájuk, a bánsági tagozatot pedig, amely egyedülálló eredményt ért el a tömegszervezésben, és irányvonala is elütött a kolozsvári centrum politikájától, kulturális tekintetben is mindig pozitív ellenpéldának hozták fel.[31] A tagozat másfél évtizeden át „a magyarságnak túlnyomó többségét magába tömörítette. A disszidencia minimális volt, a szociáldemokrata pártban alig maradt magyar, a kommunisták ereje is megtört és vonzási erejük megszűnt.” […] Összefogták „a magyar ipari munkásságot is, sőt az egészen nincstelen napszámos rétegeket is. A jövő szempontjából legnagyobb jelentőségű cselekedete az ifjúsági tagozat, majd későbbi nevén »ifjúsági szakosztály« kifejlesztése volt, mely az évek folyamán a legélénkebb, legeredményesebb munkát végző szervezetévé vált a Magyar Pártnak, a magyar jövő komoly reménységévé.”[32] A tagozat a bánsági magyar közösség „legfelsőbb irányító fóruma lett, amely a magyarság tevékenységének minden ágát magába öleli és egységesen vezeti […] – írta Vita Zsigmond 1933-ban. – A temesvári Magyar Párt kulturális szakosztálya irányíthatja a vidék egész kulturális életét, egységes program szerint előadásokat tart, és meddő tanácskozások helyett tudja, hogy mi a teendője a falvakban [,] és annak ifjúsági csoport[ja] útján igyekszik is megfelelni. A központi Magyar Pártnak is ilyenformán kellett volna megszerveződnie, tudjuk, hogy e helyett az egyházak külön-külön vették kezükbe a kulturális nevelést és a Magyar Párt a meglévő erőket nem tudta felhasználni [,] és azokat egységbe fogni.”[33] Méliusz is úgy emlékezett, hogy a temesvári szervezet karakterét Jakabffy adta meg. „Az OMP temesvári szervezete abban különbözött az erdélyi szervezetektől, hogy nem volt »gentry« jellegű, az iparosok nagy szerepet játszottak, (társadalmilag) hangsúlyozott polgári jellege volt. A M[agyar]P[árt]-hoz közelálló vallásos ifjúsági szervezetek a külvárosokban ugyancsak népiek (városnépiek) voltak. Meghatározó: Temesvár ipari város. Ennek megfelelő társadalmi szerkezetű erős középpolgársággal.”[34] Vita is úgy vélte, hogy „Temesvár vidékén, a Bánátban a Magyar Párt tényleg a magyarság legfelsőbb irányító fóruma lett, amely a magyarság tevékenységének minden ágát magába öleli és egységesen vezeti. A Bánságban a Magyar Párt megalakította mindazokat a szakosztályokat, amelyeket máshol csak elhatároztak. Így pl. a temesvári Magyar Párt kulturális szakosztálya irányíthatja a vidék egész kulturális életét, egységes program szerint előadásokat tart és meddő tanácskozások helyett tudja, hogy mi a teendője a falvakban és annak az ifjúsági csoport útján igyekszik is megfelelni. A központi Magyar Pártnak is ilyenformán kellett volna megszerveződnie, tudjuk, hogy e helyett az egyházak külön-külön vették kezükbe a kulturális nevelést és a Magyar Párt a meglévő erőket nem tudja felhasználni és azokat egységbe fogni.”[35]

     Mikó, aki szerint a tagozat az OMP balszárnyát képezte,[36] miután a kolozsvári Unitárius Kollégiumban sikerrel tette le a bakkalaureátusi vizsgát,[37] 1928 őszén beiratkozott az egyetem jogi karára. A Székelyek Kolozsvári Társasága, a Dávid Ferenc Egylet Ifjúsági Köre és az unitárius egyetemi ifjúság közismert vezetőjeként hamarosan az Erdélyi Fiatalok alapító főmunkatársa lett. A lapról hamarosan a Magyar Kisebbség is hírt adott.[38] Jakabffy szerint „Főiskolai hallgatóink ilyen megmozdulását épp olyan rokonszenves figyelemmel kísérjük, mint azt a másik törekvésüket, hogy egy általuk szerkesztett és kiadott folyóirat hasábjain igyekszenek gondolataiknak és törekvéseiknek hangot adni. Folyóiratuknak, mely [az] Erdélyi Fiatalok címet viseli, immár négy száma fekszik előttünk s örömmel látjuk, hogy lankadás nélkül dolgozik ez a kis gárda, amelynek vezetői: László Dezső, Balázs Ferenc, Bíró Sándor, Debreczeni László, Demeter János, Jancsó Béla, dr. Jancsó Elemér, László József és dr. Péterffy Jenő. Azt a célt, melyet megindulásukkor meghirdettek, hogy keresni akarják problémáik megértésének és megértetésének útját az együtt élő népek fiataljaival, kikkel közösen folyik a munka a főiskolák padjain és közösen fog folyni az életük,[39] csak helyeselni tudjuk éppen úgy, mint azt a megállapításukat, hogy nem menthetik át magukat Isten büntetése nélkül a szabadabb, könnyebb fejlődést és magasabb ívelésű karriert ígérő magyar egyetemekre, tisztán egyéni, kényelmi szempontból.[40] Ezek és az ezekhez hasonlóak hangoztatása feltétlen tetszésünket nyerik. Vannak azonban az első számokban is néha-néha olyan megjegyzések, megállapítások, sőt reméljük csak elírások, amelyeket ugyan ma még szóvá nem teszünk, de amelyekhez hasonlóakat figyelemmel kell kísérnünk, hogy teljesíthessük ifjúságunkkal szemben azt a kötelezettségünket, amelyet programunkban maguk állapítanak meg ilyennek, hogy t. i. megmutassuk a sebeket is. Egyelőre tartózkodunk ugyan az egyes cikkek bírálatától, ám nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül, hogy igaz lelki gyönyört okoznak az olyanok, mint amilyen [a] dr. Jancsó Eleméré, mely [a] »Miért kell ismernünk a magyar irodalmat?« címet viseli,[41] de viszont egy kissé túlságos önbizalomra vallónak gondoljuk az olyat, amely »Nép, nemzet, faj«[42] cím alatt ezen fogalmakat és azoknak egymáshoz való viszonyát hatvanhat sorban megmagyarázhatónak véli.”[43] Mikót, bár 1928 óta a Keleti Újság vagy az Erdélyi Szemle hasábjain már találkozhatott vele, Jakabffy mégsem említi, annak ellenére, hogy az új lap első négy számát szemlézte, amelyek közül Mikó neve csak az elsőről hiányzott.

     Jakabffy, aki az 1931. és 1932. évi választásokon Szatmár megye képviselője lett, a Magyar Kisebbségben 1931-től adta közre a másodéves joghallgató Mikó írásait, akinek ifjúsági beszámolói, kisebb cikkei az Erdélyi Fiatalokig javarészt unitárius folyóiratokban és a napisajtóban láttak napvilágot. Ettől kezdve 1938-ig tucatnyi ismertetése, kisebbségvédelmi-jogi tanulmánya, történeti áttekintése jelent meg a Magyar Kisebbségben mindaddig, amíg fő publikációs fóruma a Hitel lett (1936–44).[44] Kevéssel ez után Kiss Árpádnak a Magyar Kisebbségben közölt háromrészes összeállítását, A kisebbségi kérdés román bibliográfiáját[45] ismertette az Erdélyi Fiatalokban.[46] Szorosabb munkakapcsolatuk akkor kezdődött, amikor Mikó A Magyar Népliga Szövetség emlékirata a „Lés Minorités Nationales”-ban címmel írt összefoglalót Jakabffy folyóiratába.[47] Felívelése idején az Erdélyi Fiatalok Jakabffy szűkebb „fennhatósága” alatt, a Bánságban is programjuk ismertetését tervezték Páll Györggyel, az OMP ottani titkárával és „a temesvári ifjúság beszervezőjével”.[48] Méliusz az OMP ifjúsági tagozatában az Erdélyi Fiatalokról tartott előadást, Tóth Zoltán pedig „a kisebbségi ifjúság helyzetéről. […] Páll György doktor nagy örömmel fogadja minden közeledésünket. Az E[rdélyi]F[iatalok] részére ideadta a Bánáti Magyar Párt kiadványait, melyeket majd elhozok.”[49] Temesvári „délutánjukra” 1932. szeptember elején került sor.[50] Megszakítva tanulmányait 1932 januárjában Mikó tíz hónapra Bukarestbe költözött, hogy az OMP parlamenti irodájában vállaljon állást.[51] Kiválasztásában szerepe lehetett Jakabffynak is, akivel ez időtől folyamatos kapcsolatban állt.[52] Bukarestben nemcsak az irodában találkoztak, hanem a bukaresti magyar hallgatóság Koós Ferenc Körében is, ahol Jakabffy 1933-ban az új nemzedék hivatásáról tartott előadást.[53] (Az Erdélyi Fiatalok Jakabffy által bevezetett 1932. tavaszi lugosi bemutatkozásán[54] Mikó Bukarestben volt.)

     Kapcsolatukban Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés 1932. év végi megjelenése hozta a fordulópontot, az új szemléletű történeti szociográfia ifjú szerzőjét Jakabffy ettől kezdve számította a legnagyobb ígéretek közé. Úgy látta, Mikó számára „Kétségtelenül a legnehezebb feladat a nemzetiségi kérdés múltjának összeállítása volt. De éppen ennél kapunk olyan értékes anyagot, amely nemcsak a nevezett községek, hanem egész Erdély nemzetiségi történetére értéket jelent. Mikó és munkatársai ugyanis az »Erdélyi Múzeum Egyesület« páratlanul gazdag levéltári anyagának gróf Bánffy, Mikó és Rhédey levéltári csomóiból rekonstruálták a tanulmány tárgyává tett községekre vonatkozólag a XVII–XVIII. századokbeli nemzetiségi átalakulások képét. Bonchida, Válaszút, Doboka, Bádok és Borsa községekre vonatkozólag megkapjuk e tanulmányban a fennmaradt okmányokból a jobbágy-, helység- és határnevek olyan sorozatát, amelyekből elvitathatatlanul megállapítható, hogy a XVII-ik századnak szinte kivétel nélkül még magyar hangzású nevei helyébe később milyen rohamosan kerülnek románok. Mikó Imre igen tapintatosan jelzi, hogy az úgynevezett kontinuitási elmélettel a románság települését illetően vitába nem száll; adatai azonban a leghangosabban kiáltanak ez elmélet ellen. Szerintünk ez az összeállítás Mikó művének legértékesebb része. Mindaz azonban, amit még kapunk, ugyancsak nagy fáradság, az adatokból levont következtetések pedig logikus és elfogulatlan gondolkodás eredményei.”[55]

     A Magyar Kisebbség első nemzedéki vállalkozása is 1933 tavaszán indult. Jakabffy szerint a folyóiratnak nincsen olyan évfolyama, „amelyben a »fiatalok« szóhoz nem jutottak […] De nemcsak szívesen adtunk teret a »fiatalok« munkásságának szemlénk hasábjain, máshol kifejtett gondolataikat is állandó figyelemre méltatjuk. Hogy ezt bizonyítsuk, csak legutóbbi számainkra kell hivatkoznunk, hiszen előző évfolyamunk 22. és 23-ik számában a csehszlovákiai ifjú magyarság két folyóiratát, az »Új Élet« és »A Jövő« címűt ismertettük, január elsejei számunkban pedig Mikó Imre nagyszerű művéről, melyet az »Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés« cím alatt jelenített meg [!], adtunk bírálatot.”[56]   Mikó 1934-ben szerezte meg a jogi diplomát, A székely kulturális önkormányzat című értekezését Jakabffy magyarul és románul is közölte.[57] Hamarosan megélénkült Jakabffy tevékenysége is, mert az Interparlamentáris Uniónak és a Népligának 1935-ben a Romániai Magyar Népligaunió is tagszervezete lett. Jakabffyék 29 petíciót nyújtottak be, közülük a Népszövetség azonban csak hármat orvosolt, és csak kettő (a bánsági telepesek sérelme és a csíki magánjavak ügye) került a szövetség tanácsa elé, ám ezek elintézése sem felelt meg az igazságosság követelményének,[58] miután a Népszövetség „a kisebbségeket teljesen kiszolgáltatta az elnemzetietlenítő nacionalista állampolitikának.”[59] 

     Mikó 1934 végén Budapestre, 1935 elején Párizsba utazott, Jakabffy második nemzedéki kezdeményezése pedig Fiatalságunk bevezetése a politikai életbe címmel indult útjára.[60] „Mikó Imre doktort az erdélyi közéletben ismertté tette az a műve, amelyet »Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés« címen adott ki – írta Jakabffy. – […] második nagy értékű tanulmánya »A székely közületi kulturális önkormányzat« címen doktori disszertációja volt. Ezt román nyelven leközölte a szerkesztésemben megjelenő »Glasul Minorităţilor« és erről különlenyomatot is adtunk. […] Mikó Imrétől most Párizsból kaptam újévi üdvözletet. Azt hiszem, ahhoz a lehetőséghez, hogy most Párizsban folytatja tanulmányait, szintén valamelyik öregnek segítő keze juttatta. Ezt a példát talán [,] mint legjellemzőbbet hozom fel. Ha feltűnik egy fiatal tehetség, aki valóban komoly munkával igyekszik nemzetkisebbségi ügyünk szolgálatára állani, akkor felfigyelnek Kézdivásárhelyen és Kolozsborsán egyaránt és mindent megtesznek az öregek, hogy az ilyen fiatal kellő érvényesüléshez jusson.”[61] 1936-ban, a Párizsi Magyar Diákegyesület fennállásának 10. évfordulóján jelent meg A franciaországi magyarság című könyv, melynek tanulmányai közül „bennünket kétségtelenül leginkább az érdekelhet, amelyet dr. Mikó Imre írt. Ennek jelentékeny részében a fiatalság szemüvegén át vizsgálja az erdélyi magyar politika problémáit, történelmi és statisztikai, nemzetiségi és szociális vonatkozásban.”[62]

     A Magyar Kisebbség harmadik nemzedéki vállalkozása Parecz György felhívásával kezdődött, aki az 1900–17 között született felsőfokú végzettségű magyar fiatalok lajstromának összeállítását kezdeményezte. „Ugyanezt a kérést intézte […] Jakabffy Elemér dr., mint az Országos Magyar Párt alelnöke az egyes megyei tagozatok vezetőihez. Eredeti tervünk az volt, hogy az így kapott névsorok alapján majd felkérjük az azokban szereplőket életrajzi adataik beküldésére és így közölni fogjuk minden főiskolát végzett és magát magyarnak valló férfiú rövid életrajzát”.[63] A kolozsváriak között található „Dr. Mikó Imre ügyvédjelölt” is.[64] A negyedik nemzedéki megmutatkozással „az erdélyi fiatal magyar ügyvédek egy csoportjának ugyanilyszerű kívánságának teszek eleget – írta Jakabffy. – […] Ez a füzet is tanúbizonyságot tehet arról, hogy e tekintetben nem reménytelen a jövő. Az alábbi tanulmányok írói közül azonban csak egy tanulmánynak írója az, aki a »Magyar Kisebbség« olvasói előtt ismeretlen. Kiss Árpád dr. Mikó Imre dr. és Parecz György dr. már több értékes tanulmánnyal gazdagították ezt a szemlét és általában a magyar közírást. Remélem, a fiatal magyar ügyvédeknek ez a füzete épp olyan szíves fogadtatásra és elismerésre talál, mint a fiatalságnak az a füzete, amelyet három és fél év előtt szerkesztettünk.”[65] Mikó újabb nevezetes írása Elzász-Lotharingia, a nyugati Transzilvánia címmel jelent meg.[66] Az ügyvédek különszáma után Jakabffy ezt írta: „Még csak tíz napja, hogy szemlénk utolsó száma olvasóink elé került és máris megállapíthatjuk, hogy »A fiatal magyar ügyvédek füzete« meglehetős feltűnést keltett kisebbségi közéletünkben. […] Mikó Imre dr., Parecz György dr. és Szilágyi Olivér dr. tanulmányairól csak a legnagyobb elismeréssel emlékezhetem meg […].”[67] Mikó másik tanulmányát a Magyar Kisebbség A reform előtt álló népszövetségi alapokmány cím alatt közölte.[68] „Annak, hogy kelet-európai kérdések a nyugati, vagyis európai köztudatba bekerüljenek, egyetlen módja van, a világnyelveken íródó sajtó és irodalom” – állította Az erdélyi kérdés az európai közvélemény előtt [az] 1865–1920. években című háromrészes párizsi összefoglalóban.[69] A romániai magyar kisebbség panaszai a Nemzetek Szövetsége előtt megjelenésekor Jakabffy büszkén írhatta: „Mikó Imrét nem kell bemutatnunk olvasóinknak. Úgy ennek a folyóiratnak a hasábjain, valamint máshol megjelent tanulmányai eléggé igazolják: az erdélyi fiatal magyar értelmiség egyik legértékesebb tagja. Aki a hasábjainkon most megjelenő bibliográfiáját végignézi, az megállapíthatja, mennyire nem kímél fáradságot akkor, ha kötelességérzete céltudatos munkára serkenti. Legutóbbi tanulmánya a »Hitel« című folyóirat ez évi [1936.] 3-ik számában jelent meg.”[70]

     Jakabffyt 1936. november 3-án az OMP bánsági tagozata elnökének választották meg. Székfoglalójában „szükségesnek látta – írta később Mikó –, hogy kitérjen az akkor vitatott kérdésre: alkalmazható-e a Führer elv a kisebbségi kérdésben? Az új elnök, aki annak idején nem tűzött sem tűzött sem tulipánt, sem őszirózsát a gomblyukába, kijelentette, hogy most sem akar hódolni a politikai divatnak és megvalósíthatatlannak tartja kis nemzetek és néptöredékek életében azt a vezér-elvet, ami nagy népeket eredményesen vezethet. Programja a múlt és az alkotmányos berendezkedések tisztelete, a demokrácia és a liberalizmus, ha ez alatt az emberi értékek egyforma tiszteletét és megbecsülését értik.”[71] Jakabffy szerint „Egész gondolatvilágom berendezkedése szerint nemcsak az állam öncélú, hanem az egyén is. És az állam az egyéntől csak annyit követelhet, amennyi a maga öncélúságának kiéléséhez feltétlenül szükséges, de meg kell, hogy hagyja az egyénnek is azt a szabadságot, ami az ő öncélúságához nélkülözhetetlen, ami nélkül egyszerű sróffá süllyed […] Lehet, hogy rövidesen a mi nemzetünk ifjúsága is félrelöki azokat, akik így gondolkoznak. Én is szívesen félreállok, de megváltozni nem tudok. Önöknek tehát nem lesz Führerjük, Önöknek az én személyemben csak egyszerű elnökük lesz, aki tiszteli a múltat, aki fanatikusa az alkotmányos berendezkedésnek, aki mindég demokrata volt és demokrata lesz, a szó igazi értelmében, aki mindég liberális volt és liberális lesz, ha ez alatt az emberi értékek egyforma tiszteletét és megbecsülését értjük. Ilyen elnökként igyekszem majd az Önök támogatásával az Országos Magyar Párt célkitűzéseinek szolgálatára állani […] ezeknek a célkitűzéseknek csak egy része az, amely szoros értelemben vett politikai pártra hárul, nagyobb részének elvégzése csak nemzetképviselet feladata lehet. És ez a rész az értékesebb, ez a rész az, melyért a történelem előtt is felelősek vagyunk. Ez a rész az, melyet röviden így jelölhetünk: biztosítani a nemzeti öntudat fennmaradását és fejlődését, biztosítani azt, hogy utódaink is a szó igazi értelmében olyan magyarok maradjanak, mint amilyenek mi vagyunk.”[72]

     Jakabffy ötödik, az új nemzedéket támogató kezdeményezése folyóiratának jogi melléklete volt. A Magyar Kisebbségnek „nagy érdeme, hogy felismerte, milyen nagy szükség van a fiatal jogásznemzedékre, s főleg arra, hogy e generáció írásban kapcsolatot teremtsen az olvasók széles köreivel. Ezért Jakabffyék megindították a fiatal ügyvédek számára megnyilvánulási lehetőséget biztosító »Kisebbségi jogélet« című mellékletet, s ennek szerkesztését a Párizsból 1936 végén hazatért Mikó Imrére és Asztalos Sándorra bízták.”[73] 1937 januárjától ebben a műhelyben sorakoztak föl az Erdélyi Fiatalok jogi szemináriumában indult jogászok;[74] Asztalos Sándor és Mikó Imre beköszöntő sorai szerint „A fiatal erdélyi magyar jogászok egyik népes csoportjának elhatározása folytán és a »Magyar Kisebbség« szerkesztőségének szíves közreműködésével, szemlét indítunk »Kisebbségi Jogélet« címen. […] Kisebbségi társadalomban a jogász nemzedékre is sajátos feladatok várnak s a magyar ügyvéd munkája többé nem magánügy, hanem intézményeinknek és magánosoknak nyújtott jogvédelem útján közéleti tevékenység, népközösségi funkció.”[75] Mikó Az ügyvédi arányszám kérdése cím alatt közölt tanulmányt.[76]

     Jakabffy Mikónak azt a hozzászólását is közölte, amely az OMP kisebbségi szakosztályának 1937. május 30-i kolozsvári ülésén hangzott el, és amelyben a nemzeti kisebbségek kollektív jogalanyként való elismerését és nemzetközi védelmét sürgette.”[77] Jakabffy 1937 nyarán úgy látta, „Az utóbbi idők jelenségei közül derűlátókká tehetnek: az erdélyi magyarság gazdasági megszervezésének komoly megindulása, a Magyar Párt egységének rendíthetetlensége, fiatal értelmiségünknek térfoglalása a kisebbségi közéletben és ennek az ifjúságnak kitartása nemcsak a nemzeti gondolat, de a valódi keresztényi erkölcs parancsai mellett is […] Nagy része azoknak az ifjaknak, akiknek elhelyezkedniök sikerült, meg nem feledkezik arról, hogy nemcsak egyéni, esetleg családi boldogulásának útját kell egyengetnie, de szolgálnia kell azt a közösséget is, amelyből becsülettel kiszakadnia nem lehet […] Aki ennek a politikai szemlének most lezárt évfolyamát átlapozza, az meggyőződhetik arról, hogy ifjaink közül nem egy az új ideológiák nagyképű hirdetése helyett szorgalmas gyűjtőmunkával igyekszik nemzeti ügyünk szolgálatára állani. Az a seregszemle, melyet Parecz György dr. az új nemzedékről adott, amelyben számba vette a romániai kisebbségi magyar nemzet diplomás ifjúságát, éppen olyan bizonyítéka ennek, mint Kiss Árpád dr. tanulmánya az állami magyar tannyelvű elemi iskolákról és magyar tagozatokról, vagy Mikó Imre dr. tanulmánya, melyet »Az erdélyi kérdés az európai közvélemény előtt 1865–1920« cím alatt közölt. […] Aki a Magyar Párt egyes helyi tagozataiban az ifjúság működését figyeli, aki írásaikat olvassa, annak észre kell vennie, hogy értelmiségi ifjúságunk legnagyobb részét pozitív istenhit és a valódi krisztusi gondolat tisztelete hatja át és azok a zagyvaságok, amelyek egy nagy nemzet fiainak jelentékeny részében megingatták ezt a tiszteletet, a mi fiatalságunkra hatástalanok maradtak.”[78]

     Az 1937. évi választásokon „Temes–Torontál és Szörény megye is magyar képviselőhöz jutott Willer József dr., illetőleg Jakabffy Elemér dr. személyében.”[79] Mikó Székelyudvarhelyen nyerte mandátumát, mégsem lettek törvényhozók, mert II. Károly 1938 elején új alkotmányt hozott, feloszlatta a pártokat és a parlamentet, végül bevezette a királyi diktatúrát. Mikó nagy hatású udvarhelyi választási beszédét Jakabffy közölte,[80] Udvarhely vármegyei választási szociográfiája ez után jelent meg.[81] „Románia új alkotmánya a választójogot is új alapokra helyezi s ezzel Nagyrománia politikai történetének az első korszaka, a parlamenti kormányrendszer ideje, befejezést is nyert”[82] – írta ekkor Mikó, aki a Népközösség bukaresti irodájának lett a főtitkára. 1939 januárjában az OMP is belépett a Nemzeti Újjászületés Frontjába, így alakult meg a Romániai Magyar Népközösség,[83] ezzel pedig „Bizonyos értelemben őrségváltás, sőt talán még ennél is több: nemzedékváltás ment végbe.”[84] Mikó úgy látta, „A Magyar Párt és a Magyar Népközösség politikája között nem is az volt az alapvető különbség, hogy a párt ellenzéki politikát folytatott, a népközösség pedig támogatta az egyetlen állampártot, hanem az, hogy amíg a Magyar Párt a hangsúlyt a politikai védekező harcra helyezte, addig a Magyar Népközösség abból indult ki, hogy a kisebbségi kérdés Romániában megoldhatatlan s ezért a magyarságnak hol aktív, hol passzív ellenállással ki kell tartania, amíg a megoldás kívülről megérkezik. A Magyar Népközösség alapgondolata az volt, hogy bármiként is alakuljon az új Európa, a magyarságnak minden eshetőségre fel kell készülnie, s ezért a nép legszélesebb rétegeit a tízes rendszer segítségével szervezett egységbe kell tömöríteni.”[85]

     A második bécsi döntés után Jakabffy, aki Bethlen György pártelnök híveként nem rokonszenvezett Bánffyval, a Népközösségben sem vállalt szerepet.[86] Dél-Erdélyben maradt, és Tătărescu miniszterelnök 1939. végi programnyilatkozatára kisebbségi törvénytervezetével válaszolt.[87] Az 1940. november 4-én megalakult dél-erdélyi Magyar Népközösség alelnöke lett,[88] Mikó pedig, aki 1940 októberében elhagyta Bukarestet,[89] a magyar parlament erdélyi párti képviselőjeként, a párt főtitkáraként folytatta pályafutását. Az Erdélyi Párt képviselőinek életrajzai között Jakabffy az övét is közölte: „Dr. Mikó Imre 1910-ben [1911-ben] született. Jogi tanulmányait részben Párisban végezte, ahol nagy szorgalommal tanulmányozta az erdélyi kérdésre vonatkozó külföldi irodalmat. A kolozsvári román egyetemen szerezte doktori oklevelét, miután ott a székely közületi kulturális önkormányzatról írt disszertációját dicsérettel elfogadták. Nagyobb tanulmányt írt »Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés« címmel, a romániai magyar kisebbségnek a Nemzetek Szövetsége elé terjesztett panaszairól és azok eredményéről pedig részletes kimutatást készített. Politikai folyóiratokban számos tanulmánya jelent meg, így a Magyar Kisebbségben is. Miután ügyvédi oklevelét megszerezte, a Magyar Párt titkára lett, a Magyar Népközösség létrejötte óta pedig annak bukaresti irodáját vezette.”[90] A második bécsi döntés után Jakabffy a Magyar Kisebbség részbeni átalakítása mellett döntött, bejelentve, hogy a folyóirat kéthetente negyedívnyi terjedelmét a dél-erdélyi Magyar Népközösség rendelkezésére bocsátja.[91] Ötödik, egyben utolsó, a fiatalokat támogató kezdeményezése A második nemzedék seregszemléje volt,[92] amely az aktív magyar értelmiség számbavételében és főként a szociográfia terén hozott várakozáson felüli eredményeket az egyre nehezedő dél-erdélyi viszonyok között,[93] a budapesti parlamentbe került Mikó azonban ebben már nem vett részt. Az új erőfeszítések különösen értékes művelődésszociológiai és történeti adatgyűjtést eredményeztek.[94]

     Jakabffy és Mikó kapcsolata akkor is megmaradt, amikor „Kulturális téren ugyancsak teljes az elzárkózás a két ország között. Sem újságok, sem könyvek behozatala nincs engedélyezve. A legtöbb bajt azonban nem a gazdasági és kulturális érintkezés hiánya, hanem a bécsi döntésből folyó problémák megoldatlansága okozza.”[95] A román törvényalkotás és a kisebbségi magyarság című írását (1940), amely a Huszonkét évhez szolgált előtanulmányul, Mikó Jakabffynak is elküldte véleményezésre.[96] Jakabffy 1941 őszén Zaguzsénben összeírta Az erdélyi magyar politikai, tudományos, irodalmi és társadalmi tényezők hozzá írott leveleit is; a 353 tételes lajstromban „Mikó Imre ügyvéd, a Magyar Népközösség főtitkára, Kolozsvár” a 205. helyen szerepel.[97] Hányattatásai során megsemmisült Jakabffy levelezése is; Mikó hagyatékában Jakabffy-levél nem lelhető fel, mint ahogy a Jakabffy Alapítványnál sincs Mikónak hozzá írott levele.[98]

     Jakabffyt és családját 1944 augusztusában internálták Lugosra, onnan Bukarestbe 1945 áprilisáig. Mikó Vita Sándorral augusztus végén fölkereste Horthyt, hogy a háborúból való kiugrást sürgesse, Kolozsvárra hazatérve azonban októberben elhurcolták az oroszok.[99] Jakabffy 1945 derekán került haza Zaguzsénba, ám amikor a MADOSZ megkísérelte bevonni a politikai életbe, megromlott egészségére hivatkozva elhárította visszatérését.[100] Hamarosan Hátszegre toloncolták családjával együtt; „március 5-én, reggel szánon indultunk abba a városba, amelyben – a londoni rádió június 8-i bemondása szerint – éhen pusztulhatnék, ha családtagjaim, barátaim és ismerőseim anyagilag nem támogatnának.”[101] A Securitate „Molnár nevű fiatal magyar nemzetiségű” tisztje Jakabffy 1950. november 17-i kihallgatásán ezt mondta: „Arról értesültünk, hogy Ön naplót ír. Megismerhetnénk ezt a naplót? – Hogyne, lakásomon van, felelte Jakabffy, de abban, amit itt írok, semmiféle politikai megjegyzés nincsen. Mielőtt Hátszegre jutottam, politikai naplót is írtam, amely volt lakásomban, Zaguzsénban maradt. Ha az állambiztonsági hivatal ezt megszerezhetné, nagyon érdekes olvasmányhoz jutna, mert az 1939. szeptember 1-jén kitört háborútól a németek fegyverletételéig minden nevezetesebb eseményhez megjegyzést fűztem, amikből megállapíthatná, hogy mindig helytelenítettem a Hitler-féle diktatúrát, és győzelmében sohasem bíztam. – Mióta ír Ön naplót? – Ötven év óta […]”[102] Gáll Ernő 1992-ben ezt jegyezte fel: „elolvastam Jakabffy Elemér gépírásos önéletírását. Nagy formátumú, művelt, a magyar vezető elit még Tisza Istvánhoz kapcsolódó képviselője. Eddig csak a Magyar Kisebbség c. folyóirat szerkesztőjeként, a spanyol köztársaságiakkal rokonszenvező és az antiszemitizmus ellen fellépő politikust ismertem – felületesen. Most megelevenedett előttem a földbirtokos, a katolikus vezető egyéniség, a kiemelkedő magyarpárti politikus, s az az etikus lény, aki a csapásokat (földreform, kényszerlakhely, sorozatos letartóztatások, vegzatúrák) felemelt fővel, töretlen gerinccel, nagy türelemmel viseli el. Példás élet és pálya, amelyet – általános okulás, a politikai kultúra kifejlesztése végett – publikussá kell tenni […] Szégyen, hogy nem ismertem meg jobban, hiszen folyóiratának szerkesztése, amely a régi Korunk kortársa volt, hatalmas teljesítmény. Szégyen, hogy nem figyeltem oda kálváriájára, s úgy halt meg a hatvanas évek elején, hogy (akárcsak Balogh Artúr esetében) nem is tudtam róla, nem emlékeztünk meg elhunytáról.”[103]

     Mikót 1948-ban engedték haza a Szovjetunióból, néhány évig oroszt taníthatott, az ’56-os forradalom után rakodó, könyvügynök, bolti eladó volt. Jakabffy 1957-ben költözött Szatmárra Lóránd fiához;[104] miközben egy istállóból átalakított udvari lakásban nyomorgott, az 1957–58-as koholt perek idején elkerülte a letartóztatást, és hogy a Securitate a „Fodor Pál-csoport hazaárulási perébe” bevonja.[105] Beteg volt már, amikor Mikó a hatvanas évek elején visszatérhetett az erdélyi magyar szellemi életbe. Utolsó évtizedében a Kriterion kolozsvári szerkesztőségében dolgozott, ismertetéseket, esszéket és tanulmányokat írt, nekifogott „unitárius regénytrilógiájának”, közben megörökítette mindazok arcképét, „akik előtte jártak”. Jakabffy Elemér és a Magyar Kisebbség című emlékezését Gáll Ernő közölte a Korunkban,[106] amiért a szerkesztőségi rovatban Jakabffy özvegye mondott köszönetet: „Mikó Imrét, néhai férjem lelkes műhelytársát ismeretlenül is tisztelve köszöntöm. Jakabffy Elemér szerepe a Korunk 1973. 8. számában megjelent tanulmányában tárgyilagos, elismerő méltatásra talált; fogadja ezért az elégtételért magam és egész családom köszönetét.”[107]

Húsz év – huszonkét év

     Amikor Jakabffy kisebbségpolitikai szakirodalmi munkássága elismeréseként 57 éves korában, 1938. május 16-án akadémikus lett,[108] a nálánál 30 évvel fiatalabb Mikó ezzel üdvözölte: „A Magyar Tudományos Akadémia legutolsó üléséig Romániában csak három magyar akadémikus volt: dr. Balogh Arthur jogtudós, Barabás Samu történetíró és dr. György Lajos irodalomtörténész. Most a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert rendes taggá választásával egyidejűleg kültaggá választottak meg két transzilván magyar tudóst: Dr. Jakabffy Elemért és Kelemen Lajost. Dr. Jakabffy Elemér már jóval a hatalomváltozás előtt feltűnt a magyar parlamentben Tisza István mellett, akiről halála után ki is adta emlékeit,[109] s mint bánáti képviselő a nemzetiségi kérdés szakértője volt akkor, amikor még igen kevesen látták a nemzetiségi elv új Európát alkotó jelentőségét. A nemzetiségi törvénytervezet fiatal előadója őszintén szabadelvű felfogásával már akkor súlyos erkölcsi tőkét szerez a románság előtt ahhoz, hogy a háború után a magyar kisebbség szószólója lehessen. A hatalomváltozás után – amint néhai Borbély István Jakabffy székfoglalója alkalmával az [Erdélyi] Irodalmi Társaság elnöki székéből mondotta – ketten választottak maguknak új nevet Transzilvániában: Reményik Sándor a »Pásztortűz«, Jakabffy Elemér a »Magyar Kisebbség« nevet vette fel. Tizenhét éve áll Jakabffy ennek a folyóiratnak az élén, amelyből kéthetenként mindig áttekintő képet kaphatunk három ország kisebbségi magyarságának helyzetéről. Közben az Országos Magyar Párt alelnökévé, a Kisebbségi Szakosztály és a bánáti tagozat pedig elnökévé választja. A román parlamentben előbb egy székely, majd egy határ menti megyét képviselt s egyik megindítója az európai nemzeti kisebbségek szervezkedésének, minden kisebbségi kongresszuson tevékenyen rész véve. Mint szónok, és mint közíró nemzetközi viszonylatban is első rangú, beszédei[110] s történelmi tanulmányai[111] a Magyar Kisebbség kiadásában jelentek meg.”[112] 

     A Bánsági magyarság… elé Jakabffy ezt írta: „Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik méltónak ítéltek arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja legyek.”[113] Az ajánlás okkal egyes szám első személyű, Jakabffy a könyvet méltányosságból jegyezte együtt közeli pártbeli munkatársával, az adatgyűjtésben segédkező Páll György újságíróval (1892–1975), akivel „az elmúlt két évtized alatt magyar kisebbségi életünk előterében állottunk”.[114] Páll a Somogy megyei Igalon született, középiskolai tanulmányait Temesváron végezte, a budapesti egyetem jogi karán doktorált. Rendőrtiszt lett, a Károlyi-kormány idején Budapest rendőrfőkapitány-helyettese, a tanácsköztársaság bukása után a Temesvári Hírlap belső munkatársa, az Iparos szerkesztője volt. 1928–38 között az Országos Magyar Párt temes–torontáli tagozatának főtitkáraként, Jakabffy segítőtársaként működött, a temesvári Magyar Ház felavatására (1930) forrásértékű évkönyvet adott ki. A második bécsi döntés után az Erdélyi Párt tisztviselőjeként Kolozsváron működött. 1945-ben Svájcba emigrált, 1950-től Amerikában élt, ahol 1952–57-ben a Szabad Európa Rádió munkatársa, 1958–70 között a Columbia Egyetem kutatója volt, az Amerikai Erdélyi Szövetség alapító elnöke, 1959-től a Transsylvania című folyóirat szerkesztője. A könyvet azért jegyezték 1938. december 1-jén, a gyulafehérvári határozatok huszadik évfordulóján, mert „mint román állampolgároknak alkalmazkodnunk kell ahhoz az általános román felfogáshoz, amely szerint a bánsági részeken is, az államhatalom-változás a gyulafehérvári határozatok meghozatalával beteljesült.”[115] A bánsági magyarság… a budapesti Stúdium könyvkiadónál jelent meg, éppen úgy, mint két esztendő múlva Mikó Huszonkét éve. A bánsági magyarság… megjelenésekor Mikó még csak 28 éves volt, méltán nevezetes műve, Az erdélyi falu… 1932-ben, 21 éves korában látott napvilágot; a híressé vált Huszonkét évet követő Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika című jogtörténeti munkája öt évvel később jelent meg.[116]    

     Paál Árpád, a székely területi autonómia harcos követelője[117] Jakabffy székfoglalójának olvasása után visszaéléssel, végső soron plágiummal vádolta a szerzőt, mondván, hogy éppen a másik új akadémikus, Kelemen Lajos állítása szerint úgy lett érdemtelenül az MTA tagja, hogy „az öreg Jancsó Benedek által készített Erdély statisztikája című munkához szerzőként odaadta a nevét.[118] Ez a névadás pedig történt azért, hogy a statisztika, mely igazán hasznos munka az itteni nemzetiségi arányok számontartására, itt bent Erdélyben jelenhessék meg, mint román állampolgár munkája. Jakabffy ennek az érdeknek adta oda a nevét, hogy a románok előtt vörös posztó Jancsó Benedek neve ne akadályozza a mű erdélyi kiadását és terjesztését. Hát ezért a szerepvállalásért kapta Jakabffy az akadémiai tagságot. […] székfoglalójában arról ad fejtegetést, hogy milyen elhárító módon bánt el a Népszövetség a népkisebbségi kérdéssel, s hogy az európai népkisebbségek kongresszusai (melyekben romániai magyar részről Jakabffy is állandó képviselő volt, nem tudom, kinek a megbízásából) – hát ezek a kongresszusok mennyi minden határozatot hoztak a népkisebbségek sorsa javításának az indítványozására. Az indítványok persze csak indítványok maradtak. Jakabffy azt mondja, hogy a hatalmi konstellációk miatt volt ez így, mert hát a Népszövetség minden diplomáciai munkát abba fektetett, hogy ezeket a kényes kérdéseket eltakargassa.” Paál nem mulasztotta el megjegyezni azt sem, hogy a genfi kongresszusok sohasem jutottak el addig, hogy „ne »népkisebbség« és »nemzetiség« címén követeljenek jogokat, hanem »kisebb nép« címén, mely éppen olyan nép, mint a többi népek. Akkor a kultúrautonómia követelésével nem elégedhettek volna meg, hanem területi autonómiát és teljes népi önrendelkezést kellett volna követelniük. De a Jakabffy-féle népkisebbségi politikusok gyülekezete mind többnyire a szórványokból való, hol az utolsó községben is vegyes a vegyes népiség helyzete van meg, emiatt csak a kulturális összeiratkozásban lehet valami tömegállapotra számítaniuk. Ezek miatt valósággal ellenezték, ha valaki a területi jog eszméjét fölvetette. Az erdélyi magyar népkisebbségnek is ez a szórvány állapot, s az ebből folyó irtózás a területjog követelésétől – ez a legnagyobb gyöngéje. Emiatt hallgattatták el a területi jogra igényt tartható székelységet, s ezzel kockáztatták és hátráltatták az egész erdélyi magyar felszabadulást.”[119] Balogh Arthur és Jakabffy az erdélyi magyarság képviseletében valóban mindent megtettek Genfben, „de hát – írta Ligeti Ernő – a kisebbségeknek mindenütt berekesztett ajtóit ott sem lehetett fölfeszíteni.”[120]

     Naplóbeli véleményével Paál Árpád voltaképpen egyedül maradt, és bár kétségtelen, hogy A bánsági magyarság… korántsem részesült olyan élénk, sőt lelkes fogadtatásban, mint a második bécsi döntés után Mikó Huszonkét éve,[121] Jakabffy könyve ma is alapvető forrásmű. A megbízhatóan pontos és alapos, mégis rendkívül termékeny történetírót akkor már olyan összefoglaló művek neves szerzőjeként tartották számon, mint A románok hazánkban és a Román Királyságban,[122] továbbá a Régi krassóiak[123] című művelődés- és társadalomtörténeti összefoglaló és A magyar államhatalom utolsó hónapjai Krassó–Szörény vármegyében.[124] Naplója után, amelyben az 1918-as forradalmat örökítette meg,[125] A Romániához csatolt egész volt magyar terület lakosságának nemzetiségi, felekezeti és kulturális községenkénti statisztikája az 1910. és 1920. évi hivatalos adatok alapján című munkáját adta ki,[126] majd a Tibiscumot,[127] később Az 1790–91-iki magyar országgyűlés előzményei Krassó–Szörény vármegyében című összegzést.[128] Az 1848. év eseményei Krassó vármegyében című forrásművét[129] az Adatok a románság történetéhez a magyar uralom alatt[130] követte. Fontosabb politikai iratai közül a Népkisebbségi kiváltságaink és feladataink (1937), a Kérelmek, határozatok, tervek, javaslatok és törvényes intézkedések az erdélyi nemzetiségi kérdések megoldására másfél évszázad alatt 1791–1918, A Bánság magyar társadalmának kialakulása a XIX. század folyamán és a Krassó–Szörény vármegye története különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre emelendő ki (mindhárom 1940-ben jelent meg).[131]   

     Jakabffy értekező nyelve A magyar államhatalom utolsó hónapjai…-ban a leghűvösebben távolságtartó, ennek hatását pontos, olykor aprólékos előadása fokozza, és a Tibiscumban, még inkább beszédeinek három gyűjteményében a legszínesebb, legemelkedettebb. A magyar államhatalom utolsó hónapjai… rideg tárgyszerűségével éles ellentétben áll anekdotikus parlamenti történeteinek bensőséges emlékező tónusa. A logikus okfejtéssel élő tanulmányíró a jelen eseményeit is történeti távlatba állítja, a jelenkor történésze pedig, miként A bánsági magyarság… írója, szintézist teremt; már Ligeti észrevette, hogy az erdélyi magyar politikai közírásban „Nagy gazdagodást jelentettek Balogh Arthur, Jakabffy Elemér cikkei, amelyek azonban szerzőik »akadémikus« hajlamánál fogva közelebb állottak a folyóirat-irodalomhoz, mint a barthamiklósi értelemben vett publicisztikához.”[132] Kéziratban maradt emlékezésében, az erdélyi emlékirat-irodalom hagyományait folytató Lugostól Hátszegig című kéziratában (1949) a lezajlott események napját-óráját megadva, mégis személyes hangnemben elemzi az eseményeket, a történetíró és a publicista által már fölismert távlatból tekintve vissza. Szemléletes, szikár, mégis komótosan aprólékos előadása, gazdag adatszerűsége különösen emlékirataiban különösen hangsúlyos.

     A bánsági magyarság… befejezésekor az adatok feltétlen tiszteletében tökéletesen megbízható pozitivista, a történeti összefüggések értelmezésében lényeglátó eszmetörténész maga is érezte, hogy művének hangvétele és tárgyalásmódja nagymértékben eltér a decemberi évforduló szomorú ünnepélyessége miatt elvártnak gondolt, még inkább a sérelmi politikában megszokott tónustól. „Lehet – írta bevezetőjében –, hogy olvasóink közül talán többen kifogásolják majd azt a hűvös, nyugodt hangot, amellyel csalódásainkat és veszteségeinket előadjuk. Kérjük, értsék meg: célunk nem a sebek feltépése, a panaszkodás vagy vádaskodás, hanem a tények egyszerű lerögzítése.” Művét maga sem a szó szoros értelmében vett monografikus feldolgozásnak tartotta, hanem olyan „tárgyilagos beszámolónak” nevezte, amelyben „odaállíthatjuk megállapításainkat és adatgyűjtésünket nemcsak az olvasó, de a történetíró elé is.”[133]

     A bánsági magyarság… a választott tárgykör teljes adattára és a politikai, társadalmi, gazdasági, művelődési folyamatok értelmezése, azaz forrásmunka, egyszersmind regionális köz- és művelődéstörténeti korszak-monográfia. A régió, melynek falvaiból és városaiból adatai valók, a Bánság romániai része: „Az 1920. június 4-ikén aláírt trianoni békeszerződés csak nemzetközi jogilag ismerte el azt, ami 1918 végétől 1919 nyaráig már tényleg megtörtént, az új államhatalmak keletkezését és berendezkedését a bánsági részeken. Ez a szerződés a Tisza–Maros szögét három részre tagolta. Észak-nyugati csücskét meghagyta Magyarországnak, területe többi részét egy észak-nyugatról dél-keletnek tartó határvonallal szelte ketté, amely Makóval szemben indul és Zsombolya közelében tart Versec–Báziás felé. Az e vonaltól keletre eső rész jutott Romániának és így ez az a terület, amelynek magyar népkisebbségéről számot adunk.”[134]

     A Jakabffy és Mikó „húsz és huszonkét éves”, 240 és 320 oldal terjedelmű korszak-monográfiái közti legfőbb különbséget tehát nem a regionalitás, és nem is a tárgyalt időszak két esztendős tartambéli (még kevésbé megjelenésbeli) eltérése adja, hanem az, ami a kritikus két év alatt történt. Jakabffy egy rész elcsatolásának húszéves évfordulóján, a rész változatlan állami hovatartozása idején, Mikó egy alig valamivel hosszabb, ám egy már lezárult korszak végén egész Erdélyről készített összegzést. Jakabffy a második bécsi döntés, tehát Erdély új államhatárral való kettészakítása előtt, az 1938. februári alkotmány és a márciusi rendelettörvény után zárta le munkáját, Mikó már a döntés után, a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben. Jakabffy évtizedeken át gyűjtötte anyagát, Mikónak a magyar csapatok 1940. szeptember 11-i kolozsvári bevonulásától alig egy év állt rendelkezésére,[135] hogy megírja művét, a nyomdába adás előtt megmutassa Bánffy Miklósnak, Bethlen Györgynek, Gyárfás Elemérnek.[136]

     A két évtizedes első kisebbségi korszak politikatörténetének monográfiájaként a Huszonkét év időrendje az egyszerű „horizontális kronológia”, míg Jakabffy összegzése mondhatni „vertikális” időrendben halad, szó szerint mélységi: az időrendet a bánsági magyar élet külön-külön megvizsgált területein belül követi. Az első nagy rész „az átalakulás jelenségeit” tárgyalja 1920 végéig, „a másodikban népkisebbségi életünk szervezeteit, értékeit, szellemi és anyagi erejét, alkotásait és veszteségeit.”[137]

     Műve első részét a szerző gonddal gyűjtött anyaga jellegének megfelelően hat fejezetre osztotta. Az új államhatalom felé (A Bánság a háború végén, A forradalom és megszállások és A román államhatalom berendezkedése) az országrész többszöri megszállásának áttekintése, amely sokat merít A magyar államhatalom... című naplószerű forrásművéből. Eszerint 1918 decemberétől „nyolc hét alatt a szerbek olyan fosztogatást vittek véghez, amilyennek szenvedő alanya a Bánság népe az utolsó török háború óta nem volt.”[138] A román adminisztráció berendezkedésére az 1919. május–augusztusi francia megszállás után került sor. A magyar társadalom átalakulását vizsgálva a 18. századi telepítésektől 1918-ig tekinti át a társadalmi-gazdasági folyamatokat, különös tekintettel a Jakabffy által A nemzetköziség hatásának mondott baloldali (kommunista) előretörésre és visszaszorulásra, mindenekelőtt azonban a svábságnak és a zsidóság túlnyomó részének a magyar társadalomból való kiválására, az általános elszegényedésre, végül a békeszerződés aláírását követő tömeges állásvesztésre és a Magyarországra történt repatriálásra. A magyar közművelődési tényezők átalakulása és első veszteségei című fejezet a római katolikus, református, evangélikus egyház és a zsidó felekezet, majd a magyar iskolák egyre bizonytalanabb helyzetét, a temesvári, a Temes, Torontál és Krassó–Szörény megyei közművelődési-társadalmi egyesületek, végül a magyar sajtó mind több akadályba ütköző működését tárgyalja. A mindinkább romló mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és pénzügyi viszonyok (A gazdasági élet az új államhatalom első hónapjaiban) és a magyarok ellen lefolytatott első politikai perek áttekintése után az 1920-as népszámlálás általa tételesen cáfolt eredményeit is közli.

     A könyv második fele a bánsági magyarság kisebbségi életének teljes, ugyancsak hat fejezetbe foglalt körképe. A politikai szervezkedés című történeti áttekintés az egységbontó kísérletek (a Polgári Szervezet) sikertelensége után létrejött egység (az OMP) eredményeit, a párt temes–torontáli, krassó–szörényi szervezete és a bánsági tagozat tevékenységét tárgyalja. A Közművelődési, társadalmi, jótékonysági és hitbuzgalmi szervezetek című fejezet a magyar kulturális, oktatási, egyházi és gazdasági élet gazdag kompendiuma (Arany János Irodalmi Társaság, Dalárdák, Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület, Nő- és leányegyletek, Katolikus Népszövetség, Katolikus Női Misszió Szervezete, a református, evangélikus és baptista kulturális-szociális munka, a múzeumok, könyvtárak és társaskörök működése, a színészet, a művészet, irodalom és a sajtó helyzete, a temesvári Magyar Ház és a testedzés). A Magyar nyelvű iskolák az állami, községi és magán elemi iskolák-tagozatok, középiskolák, a katolikus óvodák, iskolák, valamint a református tanintézmények és a felső kereskedelmi iskola adatainak összefoglalója, A magyarság az egyházi életben pedig a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyház, a baptista és a zsidó felekezet történetének és működésének adatokban ugyancsak gazdag részletezése. A magyarság új gazdasági helyzetének kialakulása az „agrárreformot” és következményeit,[139] a magyar telepesek vagyoni körülményei mellett a gazdasági szervezetek belső viszonyait tárgyalja, különös tekintettel az ipari munkásság, az értelmiség, a köztisztviselők és a lelkészek, tanárok, tanítók, szabadfoglalkozásúak, magánalkalmazottak életviszonyaira.

     A huszadik év végén… című utószavában a reálpolitikus Jakabffy a kézirata lezárását alig egy hónappal megelőző, etnikai revízióhoz vezető első bécsi döntés (1938. november 2.) után sem területi revíziót jósolt a mintegy százezres bánsági magyarságnak és az olvasónak. Nagy-Románia adott politikai-jogi keretei között megelégedett volna az OMP újjászervezésének lehetőségével, hangot adva a Népközösség működéséhez fűzött halvány reményének is: „A magyarság egyetemes szervezete egyelőre csak a lelkekben él, a jövőtől várva, hogy számára újra külső keretet is adjon, amely a feloszlatottnál is tökéletesebben egyesítsen minden magyart és sikeresebben mentsem meg minden magyar értéket, az erkölcsieket és anyagiakat egyaránt.”[140] 

     Mikó Imre Huszonkét éve, amely az erdélyi magyar kisebbség politikai történetének az 1918. decemberi „egyesüléstől” az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntésig tartó korszak-monográfiája, az OMP Jakabffy vezette regionális tömbjének külön alfejezetet szentel. A Temes–Torontál és Krassó–Szörény megyei pártszervezetek 1929. június 30-i egyesülésével megalakult tömörülés az Országos Magyar Párt bánsági tagozata nevet vette fel. A különállását mindvégig megőrző tagozat Mikó elismerő szavai szerint egy év alatt felépítette a temesvári Magyar Házat, ahol „otthont talált a Magyar Párt, a népkisebbségi szakkönyvtár, a Bánsági Magyar Gazdasági Egylet, a Temesvári Magyar Nőegylet és Leányegylet, [a] Temesvári Dalárda és a magyar cserkészek, előadóterme pedig minden magyar megmozdulásnak központja lett. Dr. Páll György főtitkár vezetése mellett a bánsági tagozat főként a népszervezés terén minta-tagozattá nőtte ki magát.”[141]

     Bár az adatgazdagság tekintetében Mikó könyve a Jakabffyéval összevetve is kiállja a próbát, a Huszonkét év nagyszabású, optimális terjedelmű, nemcsak kisebbségi politikai, hanem komplex kortörténeti szintézis.[142] Adatai nem a mégoly fontos elsődleges forrás, vagy az elkerülhetetlen illusztráció szerepét kapják, inkább az érvelés alátámasztását szolgálják. A könyv olyan, módszerét és tartalmát tekintve hagyományos, szemléletére és stílusára nézve a maga korában modern, tárgyát tekintve pedig páratlanul újszerű monográfia Erdélyben és Magyarországon egyaránt, amelyben az adatszerűség a mellékletek körültekintően összeválogatott dokumentumait és a forrásművek annotált összegzését jellemzi. Ésszerű korszakolása – mintegy „ugyanarról másként”, ám más szerkezetben, mint A bánsági magyarság…, vagyis időrendben – két évtized esszenciáját öt arányos fejezetre tagolja a már ismert csomópontok szerint, melyek Jakabffy művében a regionális események, belső folyamatok külső politikai kereteiben vezettek a fordulópontokhoz. Az erdélyi magyar kisebbségi politizálás alapvonalát a parlamenti demokrácia idején (a kezdetektől 1938-ig, a királyi diktatúráig) Mikó előbb a passzivitás–aktivitás, majd az „aktív kategóriában” az alkalmi koalíciók és az önállóság ellentétpárjain belül húzza meg, amelyek a rendi Romániában, a Nemzeti Újjászületés Frontjába való kényszerű integrálódással értelmüket vesztették. A mű „keretes szerkezetét” két oktrojált békeszerződés adja: az Európában mindent végletesen megváltoztató trianoni, és az időlege második bécsi döntés, amelyet a Trianon súlyosbítva visszaállító 1947. évi párizsi békeszerződés hatálytalanított. Könyvét Mikó ennek megfelelően Erdély elszakításával kezdi, és Erdély visszatérésével zárja.

     Az a példás tárgyszerűség, amely a már Mikó által is felnőtt fejjel átélt periódus elemzése során tudatos távolságtartással párosul, már A politikai passzivitástól a Magyar Szövetségig 1918–1922 című első fejezetben feltűnő. Csakúgy, mint Jakabffy a Bánság vonatkozásában, ő is visszamegy az Erdély elszakítása körüli politikai eseményekig, hogy a németség Nagy-Románia melletti állásfoglalása és a Magyar Szövetség létrejötte után azt a lassú szemléleti átalakulást és kollektív szerveződést elemezze, amely az új állami keretekbe való beilleszkedéshez vezetett, felidézve a választási küzdelmeket és a földreformot is. A Magyar Párt és a politikai paktumok 1922–1928 című fejezet a politikai küzdelem érzékletes eseménytörténete, amelyben a szerző a zászlóbontástól a parlamenti küzdelmeken át a román liberálisok „végnapjaiig” követi nyomon a csucsai paktum következményeit, az avereszkánus kormányzás kisebbségi politikáját, az OMP belső őrségváltását és a Krenner Miklós (Spectator) vezette reformcsoport tevékenységét. A Magyar Párt a függetlenség útján 1928–1933 című fejezet már a számottevően megerősödött, és az alkalmi koalíciók után a nemzeti érdekérvényesítés korlátozott, ám önálló politikáját folytató Magyar Párt küzdelmének története. A román parlament második legnagyobb pártja ebben az időben a demokrácia és a kisebbségvédelem (nyelvhasználat, közigazgatás, templom és iskola) összekötésével folytatta a harcot, melynek bemutatásában II. Károly trónra lépése, a „szakértői kormány”, a kisebbségi alminiszterség éppen úgy jól kidolgozott alfejezetet kapott, mint Iorga kultúrpolitikája és a magyarokban nagy csalódást keltő konkordátum, a Nemzetek Szövetsége, Jakabffy genfi munkaterepe és a magyar vasutasok tragédiája.

     Az Erdély magyarsága a revíziós harcok kereszttüzében 1933–1938 című fejezet a Hitler hatalomra jutásával kezdődő és második világháború kitörésével záruló történelmi korszak vészterhes lajstroma. Ebben a periódusban a parlamentarizmus fokozatos megsemmisítését a revízióellenes mozgalmak és a numerus valachicus, gróf Bethlen György és Nicolae Titulescu külügyminiszter vitája, a magyar vagyonok elkobzása és a közigazgatási „reformja” kísérte. Saját nemzedéke, az Erdélyi Fiatalok fellépését és eredményeit a szerző e rész Az új nemzedék című alfejezetében teszi mérlegre. Az erdélyi magyar kisebbség politikai történetének utolsó szakasza megírásakor még jelenkortörténetnek számított; a könyv zárófejezete A rendi Románia és a Magyar Népközösség 1938–1940 címet viseli, amely Gogának a magyarsághoz való viszonyát tárgyalja a királyi diktatúrával, az új alkotmánnyal és az OMP feloszlatásával. A „kisebbségi statútumot” és a rendi Románia alaptörvényeit a Nemzeti Újjászületés Frontjába való belépés és a Magyar Népközösség megalakulása követte. Ezután gróf Bánffy Miklós vezetésével közeli munkatársa, Mikó maga is e politikai szervezet román egyenruhájában folytatta a magyarság sziszifuszi küzdelmét a közösség jogaiért a front feloszlatásáig, Erdély visszatéréséig.

     A Huszonkét év mindazonáltal nemcsak az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség történetét is összegző politikai történet, hanem kisebbségi művelődés- és eszmetörténet is, iskola- és egyházpolitikai összefoglaló, a nemzeti kisebbségnek okozott sérelmek, a mérhetetlen károk és veszteségek számbavétele, „a román politikai erőkkel kiépített viszonyrendszer mozgásirányának felrajzolása, sőt a kisebbségi kérdés történelmi elhelyezése a nemzetközi koordináták közé, beleértve ebbe a magyar–román viszony alakulását is.”[143] Két évtized eseményeinek történelmi rajza a falun és városon élő erdélyi magyarság hétköznapjairól nem nélkülözi sem a transzszilvanizmus heroikus erdélyiségét, az egymásra következő nemzedékeknek a magyarság fennmaradásáért vívott küzdelmét, sem a megélhetés nehézségeinek, a gazdasági válság által súlyosbított nyomor és a brutális csendőrterror érzékletes rajzát.

     A két évtizedes kisebbségi korszakot, melynek krónikáját a letartóztatásáig tevékeny Jakabffy Zaguzsénben és Lugoson már nem A bánsági magyarság…, hanem már csak az egy ideig még a második bécsi döntés után is működő Magyar Kisebbség lapjain folytatta, Kolozsváron Mikó ezzel zárta le: „Leírhatatlan örömujjongás fogadta a bécsi döntést az egyik oldalon. Huszonkét éves idegen uralom után megtörtént a nagy csoda és vér nélkül visszakerülhetett az anyaországhoz Erdély egy része, ahol most már minden gáncs és félelem nélkül lehetünk ismét magyarok. Végtelen elkeseredés fogadta a döntést a Romániának maradt erdélyi részeken, főként ott, ahol biztosan számított a magyarság a visszacsatolásra. A románok közül augusztus harmincadikán még kevesen tudtak minderről. A döntés után egy órával a román miniszterelnök [Ion Antonescu] lakására siettem valami közérdekű magyar ügyben, ami a visszamaradó magyarságot is közelről érintette. A német követség előtt az antirevizionista liga[144] országos elnökével, egy kolozsvári egyetemi tanárral [Ioan Lupaşsal] találkoztam össze, aki megállított és az iránt érdeklődött, hogy tudok-e valamit a döntésről? Elmondtam neki az új határt, úgy [,] ahogy a pesti rádióban hallottam. Nem akarta elhinni, hogy Kolozsvár is visszatért Magyarországhoz, az a Kolozsvár, ahonnan annyiszor kiáltották világgá, hogy egy barázdát sem adnak vissza. Pedig másnap már megindult az ösztönös lakosságcsere s a Kolozsvár felől menekülő románok tízezrei szembe találták magukat a Kisrománia minden részéből visszavándorló magyarokkal, akik a honvédség bevonulása előtt sietve tértek haza, a felszabadult Erdélybe.”[145]

     A következő négy esztendő során az Erdélyi Római Katolikus Státus húsz évét Scheffler János szatmári püspök, a tudományét Jancsó Elemér, a magyar iskolaügyét Barabás Endre, a kolozsvári Egyetemi Könyvtárét Monoki István írta meg. Bisztray Gyula, Szabó T. Attila és Tamás Lajos szerkesztésében 1941-ben reprezentatív tanulmánygyűjtemény jelent meg az Erdély magyar egyeteme címmel,[146] Sulyok István pedig Huszonkét év, Tusa Gábor Harcunk Erdélyben magyarságunkért címmel adott ki könyvet.[147]

     A szerzők műveltségétől, szemléletétől és politikai beállítottságától függően tartalom és igényesség tekintetében számtalan, egymástól gyökeresen eltérő színvonalú írás, beszámoló, tanulmány, részletmunka és összefoglaló született. Ugyancsak 1941-ben jelent meg Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című nevezetes könyve, az erdélyi magyar kisebbség szellemi körképe, „az emlékiratnak egy neme”,[148] amely Jakabffy és Mikó művével együtt alkotja a korszakra vonatkozó kiemelkedő munkáknak azt a „trilógiáját”, amely máig alapvető forrása kutatóknak és az érdeklődőknek. A második bécsi döntés után Ligeti így írt: „Ezt az egész huszonkét esztendőt lábujjhegyen visszük ki és takarítjuk el, mint címeres halottat. […] a kisebbségi korszak már csak befejezett összefoglaló képben él a jelenkor szeme előtt is. […] ami egy milliós tömegnek soha nem pótolható és soha vissza nem térő huszonkét esztendős keserű magánéletét jelenti, és ha le is zárult a síbolt, a nyirkos falakon is keresztülszivárog a tanulság: az erdélyi magyar társadalmat a szellem tartotta meg, a szellem pedig az igazság és az igazságra támaszkodó erkölcsi tudat erejéből táplálkozott. Ez az erkölcsi tudat a létezés még kegyetlenebb formái között ott tevékenykedik a déli részeken maradt Jakabffy Elemérekben és Kacsó Sándorokban, Szász Pálokban, Márton Áronokban és a végvárakba kergetett szerény szellemi napszámosokban, tanítókban és lelkészekben, a Veres Bélákban, akik munkája soha, soha ki nem szakadhat a nagymagyar



[1] Életművéről újabban Balázs Sándor: Jakabffy Elemér és a Magyar Kisebbség. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2012. és Csapody Miklós: Politika és történetírás. Jakabffy és Mikó. Eszmetörténeti tanulmányok. Korunk–Komp–Press Könyvkiadó. Kolozsvár, 2012.

[2] Ünneplő beszédek [1. sorozat. Szerzői kiad.]. Husvéth és Hoffer Könyvnyomdája. Lugos, 1931.

[3] Amire a magyar nemes testőrök példája tanít. Előadás a Magyar Párt oravicabányai tagozatának 1931. augusztus 16-án megtartott közgyűlésén. Uo. 55.

[4] Az első Magyar Ház. Uo. 49. Önkéntes adományokból „a Bánság igen csekély számú magyarságának immár Temesvár központjában háromemeletes palotája büszkélkedik.” Magyar áldozatkészség. Magyar Kisebbség (a továbbiakban: MK) 1931. jan. 1. 10. évf. 1. 25–27.

[5] Gandhi példaadása. Elnöki székfoglaló a Magyar Párt lugosi tagozatának 1931. évi október 25-én megtartott ülésén. Ünneplő beszédek [1. sorozat] 66–67.

[6] Az új Kultúr-Otthonban. Előadás a lugosi „Magyar Otthon” felavató ünnepén, 1931. december 27-én. Uo. 96.

[7] A Romániai Magyar Népközösség kibontakozása. MK 1939. nov. 16. 18. évf. 21–22. 506–507.

[8] E tisztségét 1921–48 között viselte.

[9] Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban. Fraternitas R.T. Kolozsvár, é. n. [1941] 63.

[10] Róla Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. Kéziratok, dokumentumok (1933–1968). Polis Könyvkiadó. Kolozsvár, 2003.

[11] Mikó Imre: Akik előttem jártak. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1976. 131.

[12] Balázs Sándor: Identitástudatunk zavarai. Uo. 1995. 70.

[13] Mikó Imre: Jakabffy Elemér és a Magyar Kisebbség. In Uő: Akik előttem jártak 116.

[14] Eiler Ferenc: Magyar résztvevők és kapcsolati hálók az Európai Nemzetiségi Kongresszuson (1925–1939). Kisebbségkutatás, 2007. 16. évf. 1. 19–50.

[15] 1936. jún. 28. L. Chalier-sors vagy lelkesedés. MK 1936. júl. 1. 15. évf. 13. 334.

[16] Gáll Ernő: Mikó Imre – a „nemzetiségi jogász”. In Mikó Imre: Változatok egy témára. Tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1981. 11.

[17] A hiányzó tizenöt korosztály. Erdélyi Fiatalok (a továbbiakban: EF) 1930. nov. 1. évf. 8. 126.

[18] Az erdélyi magyar főiskolai ifjúság mozgalmának kibontakozása. MK 1933. febr. 16. 12. évf. 3–4. 99.

[19] Az erdélyi magyar ifjúság tíz éve. Uo. 1929. máj. 1. 8. évf. 9. 323.

[20] A harmincévesek problémái. Uo. 1933. febr. 16. 12. évf. 3–4. 108. A nemzedék gondolkodásáról Parecz György: A mai magyar ifjúság eszmevilága. Uo. 1929. júl. 1. 8. évf. 13. 481–488.

[21] Határnemzedék: erdélyi magyar húszévesek. Hitel, 1935. 1. In: Erdélyi föld – erdélyi társadalom (Vál. írások). Összeáll. Székely András Bertalan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp., 1988. 43.

[22] Erdélyi politika. In: Hitel. Kolozsvár 1935–1944. Összeáll. Záhony Éva. Bethlen Gábor Könyvkiadó. Bp., 1991. 1. k. 149.

[23] Jakabffy Elemér–Páll György: A bánsági magyarság húsz éve Romániában 1918–1938. Studium. Bp., 1939. 126.

[24] A Magyar Kisebbség kiadóhivatalának felhívása. Husvéth és Hoffer Könyvnyomdája. Lugos, 1922.

[25] Huszonkét év 309. Jakabffy nevét és tevékenységét Mikó műve számos helyén idézi

[26] Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940). Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2007. 61.

[27] Balázs Sándor: Mikó Imre 86.

[28] Mikó Imre: 1937. július 4. In Uő: A csendes Petőfi utca. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár–Napoca, 1978. 148.

[29] A bánsági magyarság… 123.

[30] Erős Vilmos: I. Tóth Zoltán (1911–1956). Korunk, 2011. 3. f. 22. évf. 5. 80.

[31] Csapody Miklós: Egy nemzedék iskolája: az Erdélyi Fiatalok. Tiszatáj, 1984. 38. évf. 7. 53.

[32] A bánsági magyarság… 146.

[33] Kulturális szervezkedésünk egysége. EF 1933. 4. évf. III. negyed, őszi sz. 78.

[34] Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940). Közzéteszi László Ferenc és Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1986. (a továbbiakban: EF-dok) 409.

[35] Kulturális szervezkedésünk… Uo.

[36] Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Studium. Bp., 1941. 156.

[37] Gál Kelemen: A bakkalaureátus. Kisebbségi Iskolaügy [melléklet]. MK 1929. júl. 16. 8. évf. 14. 1–16. (I), szept. 16. 8. évf. 18. 17–26. (II). és nov. 16. 8. évf. 22. 33–44. (III). A drákói vizsgát Prohászka László „tanügyi guillotine-nak” nevezte, l. Gazdálkodjunk az élő nemzeti vagyonnal! MK 1929. dec. 1. 8. évf. 23. 862.

[38] Hogyan fogadták az Erdélyi Fiatalokat. EF 1930. máj. 1. évf. 5. 77.

[39] [Jancsó Béla:] Erdélyi fiatalok. Uo. 1930. jan. 1. évf. 1. 2.

[40] László Dezső: Az erdélyi magyar ifjúság lelki arca. Uo. 3.

[41] Uo. 1930. febr. 1. évf. 2. 20–23.

[42] Balázs Ferenc írása uo. 17–18.

[43] Erdélyi Fiatalok. MK 1930. ápr. 16. 9. évf. 297. A Korunkban Gaál Gábor marasztalta el a „kenetesen átgőzölt óhaj és vocativus-ideológia” képviselőit (1930. 5. évf. 3. 217–218.).

[44] A romániai magyar kisebbség panaszai a Nemzetek Szövetsége előtt (1936. 3. 197–223.), Románia új alkotmánya (1938. 1. 49–57.), A román kisebbségi statútum (3. 177–192.), Erdélyi politika (1940–1941. 2. 176–182.), Kormányzó és kormányzó-helyettes (1942. 8. 453–462.), A nemzeti kérdés a képviselőházban (8. 491–498.), Az országgyűlés elnapolása – közjogi megvilágításban (1943. 7. 440–442.), A magyar országgyűlés (11. 751–760.), Széchenyi és Wesselényi nemzetiségi politikája (9. 537–551.), Angolszász hadicélok a két világháborúban (10. 624–627.), Eötvös és Deák nemzetiségi politikája (1944. 3. 143–148.) és Wesselényi Szózata (6. 323–332.).

[45] MK 1931. ápr. 1. 10. évf. 7. 270–277. (I), ápr. 16. 10. évf. 8. 309–317. (II) és máj. 1. 10. évf. 9. 342–346. (III).

[46] Különlenyomat a „Magyar Kisebbség” X-ik évfolyam 7–9. számaiból. Lugos, 1931. 8°, 30. l. EF 1931. nov.–dec. 2. évf. 8–10. 161.

[47] MK 1931. okt. 16. 10. évf. 20. 746–749.

[48] Méliusz József levele Jancsó Bélához. Temesvár, 1931. aug. 26. EF-dok 152–153.

[49] Méliusz József levele Jancsó Bélához. Temesvár, 1931. szept. 5. Uo. 154–155.

[50] Az Erdélyi Fiatalok kulturális rendezvényei. Uo. 480.

[51] Az OMP parlamenti csoportja 1926 júliusában az iroda vezetésére Willer József főtitkárt kérte fel. Az irodát 1931–33-ban is ő irányította, az ülések jegyzőkönyvét maga vezette.

[52] Csatári Dániel: „Erdélytől Európáig”. Mikó Imre életútja. In Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Optimum Kiadó. Bp., 1989. V. [Az 1944. évi első kiadás utánnyomása]

[53] Emlékezés Apponyi Albertről. In: Ünneplő beszédek. Második sorozat. Husvéth és Hoffer Könyvnyomdája. Lugos, 1934. 62–63, 65.

[54] Fiatalok és öregek. Megnyitó beszéd az Erdélyi Fiatalok irodalmi délutánján Lugoson, 1932. április 3-án. Uo. 13–19. Hasonlóan nyilatkozott meg az OMP marosvásárhelyi nagygyűlésén is (1933. júl. 1.), l. MK 1933. júl. 16. 12. évf. 14. 433–434.

[55] Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. MK 1933. jan. 1. 12. évf. 1. 20–21.

[56] A „fiatalok füzete” elé. MK 1933. febr. 16. 3–4. 73–74. Az összeállítás Albrecht Dezső Kisebbségi reálpolitika, Petrovay Tibor A szociális kérdés az ifjúság szemléletében, Venczel József Az erdélyi magyar főiskolai ifjúság mozgalmának kibontakozása, Vita Sándor A harmincévesek problémái és Vita Zsigmond Kulturális kérdéseink c. írásait közölte.

[57] A székely közületei kulturális önkormányzat. MK 1934. júl. 1. 13. évf. 13. 365–378. (I), 1934. aug. 16. 15–16. 441–464. (II) és Autonomia culturală a comunităţii secuieşti. Glasul Minorităţilor. Különlenyomat. 1934.

[58] Balogh Artúr: Jogállam és kisebbség. Összeáll. Fábián Ernő. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1997. 50.

[59] Fábián Ernő: Görbe fából nem lesz egyenes. A marxi-lenini kisebbségpolitika elméletének és gyakorlatának színeváltozásai. Pro-Print–Bon Ami. Csíkszereda, 2001. 43.

[60] MK 1935. jan. 16. 14. évf. 2. 37–43.

[61] Az erdélyi kérdés az európai közvéleményben az 1865–1920. években. MK 1936. okt. 16. 15. évf. 20. 543.

[62] Uo. 1936. jan. 1. 15. évf. 1. 31.

[63] Parecz György: Az új nemzedék seregszemléje. MK 1936. márc. 1. 15. évf. 5. 118. (I), máj. 16. 15. évf. 9–10. (II), jún. 1. 15. évf. 11. (III), aug. 16. 15. évf. 15–16. (IV) és nov. 16. 15. évf. 21–22. (V). Mikó újabb neveket is küldött, l. Parecz i. m. MK 1936. nov. 16. 15. évf. 21–22. 581.

[64] Uo. 1936. ápr. 1. 15. évf. 7. 178.

[65] Jakabffy Elemér: „A fiatal magyar ügyvédek füzete” elé. MK 1936. aug. 16. 15. évf. 15–16. 401. Erről Balázs Sándor: Lugosi üzenet. A Magyar Kisebbség című folyóirat monográfiája. Szatmárnémeti Kölcsey Kör. Szatmárnémeti, 1995. 94–95.

[66] MK 1936. aug. 16. 15. évf. 15–16. 416.

[67] Uo. 1936. szept. 1. 17. 456.

[68] Uo. 1936. okt. 1. 19. 522–532.

[69] Uo. 1936. okt. 16. 20. 543. (I), nov. 16. 21–22. 588–598. (II) és dec. 1. 23. 614–628. (III).

[70] Uo. 1936. dec. 1. 23. 636. A romániai magyarság panaszai a Nemzetek Szövetsége előtt. Népszövetségi eljárás kisebbségi panaszok ügyében. A Hitel 1936. 3. számában megjelent szöveg (197–223) újraközlése: MK 1936. dec. 1. 23. 581–585.

[71] Huszonkét év 156.

[72] In: Elvek, sérelmek és kérelmek. Bethlen György gróf és Jakabffy Elemér dr. beszédei a timişoarai ülésen. MK 1935. nov. 16. 14. évf. 22. 604–609.

[73] Balázs Sándor: Mikó Imre 87.

[74] Cseke Péter: Tudományművelés – egyetem nélkül. In: Metaforától az élet felé. Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság. Tanulmányok (1987–1997). Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1997. 155. Itt jelent meg többek közt Asztalos Sándor Közigazgatási bíráskodásunk szervezete (MK 1937. febr. 16. 16. évf. 4.) és Céltalanok-e a közigazgatási keresetek? (márc.–ápr. 3–4.), Bölöni Miklós és Ürmösi Károly A 14%-os iskolai segély és a magyar felekezeti iskolák és Monduk Béla A semmisségi kérelem c. írása (ápr. 16. 8.).

[75] Kisebbségi Jogélet. MK 1937. jan. 1. 1. 25–26. Ebben a mellékletben jelent meg Hadnagy Károly Az új jogász-nemzedék feladatai a szövetkezeti mozgalom terén és Parecz György Törvénykönyvek egységesítése c. összefoglalója.

[76] Szilágyi Olivérrel közösen. Uo. 1937. júl. 16. 14. Románul: Problema proporţionalităţii etnice în barouile României. Glasul Minorităţilor. A Magyar Kisebbség melléklete. 1937. 11.

[77] A népkisebbségi jogok érdekében megkötött kétoldalú szerződésekhez. MK 1937. szept. 16. 18. Mikó Imre hozzászólása: 485.

[78] Jakabffy Elemér: Derűlátó visszapillantás. Uo. 1937. jan. 1. 16. 1. 1–5. Kiemelések az eredetiben –CSM

[79] Lugostól Hátszegig. Gépiratmásolat a szerző birtokában. 145.

[80] Fiatalságunk hitvallása. Mikó Imre dr. programbeszéde Székelyudvarhelyen, 1937. december 14-ikén. MK 1938. jan. 1. 17. 1. 32–36.

[81] Az Odorheiu megyei választások mérlege. Uo. 1938. ápr. 16. 7–8. 169–175.

[82] A romániai magyarság panaszai a Nemzetek Szövetsége előtt. Összeállította Mikó Imre. Uo. 1938. dec. 16. 24. 581–585.

[83] L. Hámori Péter: Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak-Erdélyben (1938–1944). Korall, 2004. dec. 18. 69–75.

[84] Prohászka László: A Romániai Magyar Népközösség kibontakozása. MK 1939. nov. 16. 18. évf. 21–22. 506.

[85] Erdélyi politika. In: Hitel I. 148–149. L. Vincze Gábor: Puskás Lajos és a Kolozsvári Tízes Szervezet. Korunk, 1996. 3. f. 7. évf. 4. A tízes rendszer hagyományairól Csizmadia Andor: Tizedesek a régi Kolozsváron. Kolozsvár Thj. sz. kir. város kiad. Kolozsvár, 1942.

[86] Szekernyés János: Jakabffy Elemér és a magyarság sorskérdései. In: Évfordulós tanácskozások. Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége–Szatmárnémeti Kölcsey Kör. Szatmárnémeti, 2008. 163.

[87] Tervezet a „kisebbségi törvény” javaslatához. MK 1940. jan. 16. 19. évf. 2. 29–66. Az elgondolásról l. Varga Attila: A közintézményi rendszer Jakabffy Elemér kisebbségi törvénytervezetében. In: Nulla pax sine Iustitia. Írások, elemzések, töprengések a kisebbségvédelmi jogról és politikáról. Kalota Könyvkiadó. Kolozsvár, 2002. 134–140.

[88] Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések 3. k. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1993. 421–422.

[89] Gyárfás Elemér levele Jakabffy Elemérhez. Dicsőszentmárton, 1940. okt. 5. Gépiratmásolat a szerző birtokában.

[90] Az átcsatolt keletmagyarországi és északerdélyi részek képviselői a magyar törvényhozásban (II. Albrecht Dezső, Bartha Ignác, gróf Bethlen László, Bölöni Zoltán, György József, Kövér Gusztáv, László Dezső, Mikó Imre, Tholdalagi Mihály, Váró György). MK 1940. nov. 16. 19. évf. 21–22. 502–504.

[91] Uo. 1940. dec. 1. 19. évf. 23. 529–530. Eközben a kolozsvári Ellenzék az Erdélyi Párt hivatalos lapja lett; „igazgatóságában és felügyelőbizottságában most Teleki Béla gróf, Albrecht Dezső, Vita Sándor, Mikó Imre, Szász István, László Dezső és Zathureczky Gyula foglalnak helyet.” Északerdély és Keletmagyarország magyar sajtója. Uo. 1941. máj. 16. 20. évf. 10. 242.

[92] A második nemzedék seregszemléje (Uo. 1941. jan. 16-tól jún. 16-ig 7 közlésben) és A második nemzedék seregszemléjének eredményei (aug. 16. 16. 395–398.).

[93] 1941. febr. közepétől 1942 júniusáig Szikrény Vilmos, Bányai Géza, Farkas László, Tőkés Gyula, Orgonás Mihály, Ménessy Gyula és Hangay László szociográfiái. Az igényes falutanulmányokról l. Balázs Sándor: Szociográfia a Magyar Kisebbségben. Korunk, 1981. 40. évf. 5. 358–362.

[94] 1941. okt. közepétől 1941 júniusáig Vita Zsigmond, Tőkés Béla, Szikrény Vilmos, Sághy János, Duffner János, Schiff Béla, Péntek Árpád, Hrivnyák Zoltán, Józsa János, Szabolcs Ferenc, Aradi Ágoston és Ottlik Tibor tanulmányai.

[95] Románia. Összefoglaló politikai jelentés [az] 1942. évről. Magyar–román viszony 1942-ben. MNL OL K 63–1943–26/1/b. II. 262–265.

[96] Balázs Sándor: Mikó Imre 446.

[97] A Jakabffy család zaguzséni ágának irattár-jegyzéke. Összeállította Jakabffy Elemér dr. 1941. év őszén. XXXV. 33. Gépiratmásolat a szerző birtokában.

[98] A Mikó család, Balázs Sándor és Györgyjakab Izabella (Jakabffy Elemér Alapítvány, Kolozsvár) egybevágó közlése (2011).

[99] Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember–1945. március). Összeáll. Nagy Mihály Zoltán, Vincze Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület–Pro-Print Könyvkiadó. Kolozsvár–Csíkszereda. 2004. 307, 364. A katonák Mikót név szerint keresve Petőfi utcai házából vitték el (Mikó Lőrinc szóbeli közlése, 2011.)

[100] Szekernyés János: Jakabffy Elemér és a MADOSZ. Korunk, 1981. 40. évf. 10. 791–793.

[101] Uo. 165.

[102] Jakabffy Elemér a „securitate”-n naplója miatt. Különálló gépiratmásolat a Lugostól Hátszegig gépiratmásolatához csatolva. A szerző birtokában.

[103] Gáll Ernő: Napló 2. k. 1990–2000. S. a. r. Gáll Éva és Dávid Gyula. Polis Könyvkiadó. Kolozsvár, 2003. 186–187. (1992. dec. 28.)

[104] Muzsnay Árpád: Miért és hogyan került Jakabffy Elemér Szatmárnémetibe? Nyelvünk és Kultúránk, 1999. 148–150.

[105] Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártírjai IV. A Fodor Pál-csoport. Mentor Könyvkiadó. Marosvásárhely, 2010. 20.

[106] Korunk, 1973. 32. évf. 8. 1198–1209. Mikó Imre: Akik előttem jártak 116–132. és Uő: Változatok egy témára 148–162.

[107] Korunk, 1973. nov. 32. évf. 8. 1198–1209.

[108] A bánsági magyarság… 168.

[109] Emlékezésem Tisza István grófról. [Szerzői kiad.] Husvéth és Hoffer Könyvnyomdája. Lugos, é. n. [1930].

[110] Ünneplő beszédek [1. sorozat (1931. Uo.)]; Második sorozat. Uo. 1934. és Harmadik sorozat. Uo. é. n. [1937]

[111] Összegyűjtött tanulmányait l. Jakabffy Elemér: Nemzetiségpolitikai írások. Vál., bev., jegyz. Balázs Sándor. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1993. és Uő: Kisebbségi sorskérdések. Vál., bev., jegyz. Balázs Sándor. Uo. Kolozsvár, 2005.

[112] Két új magyar akadémikus. Pásztortűz, 1938. 18. évf. 5. 306.

[113] A bánsági magyarság… [III]

[114] Uo. VI.

[115] Uo.

[116] Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből. Az Államtudományi Intézet támogatásával a Minerva kiad. Kolozsvár, 1944.; 2. kiad. Csatári Dániel „Erdélytől Európáig”. Mikó Imre életútja c. bev. tanulmányával. Optimum Kiadó. Bp., é. n. [1989]

[117] Programjáról és a székely autonómia tervezetéről Mikó Imre: Huszonkét év 137–141.

[118] Erdély statisztikája. A Romániához csatolt egész volt magyar terület lakosságának nemzetiségi, felekezeti és kulturális községenkénti statisztikája az 1910. és 1920. évi hivatalos adatok alapján. Közzéteszi Jakabffy Elemér. Magyar Kisebbség. Lugos, 1923. L. A Romániához csatolt…

[119] A kisebbségi lét tanulóévei Erdélyben. Válogatás naplóiból és írásaiból. 2. k. Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Csíkszereda, 2008. 205–206. (1939. máj. 8.)

[120] Súly alatt a pálma 134.

[121] Első alapos elemzése Juhász István: A huszonkét év újabb irodalma. Erdélyi Múzeum, 1943. 48. k. 2. 294–297. Az áttekintést Mikó Imre Adatok „A huszonkét év újabb irodalmá”-hoz cím alatt közölt adataival egészítette ki (uo. 1943. 48. k. 3–4. 506–509.).

[122] Singer és Wolfner. Bp., 1918.

[123] Husvéth és Hoffer Könyvnyomdája. Lugos, 1919.

[124] Uo. É. n. [1919]

[125] Napló az 1918. évi forradalom eseményeiről. Uo. 1920.

[126] Uo. 1923.

[127] Adatok múltjáról és buzdítás emlékei felkutatásához. Uo. 1924.

[128] Uo. 1925.

[129] Uo. 1928.

[130] Uo. 1931.

[131] Uo.

[132] Súly alatt a pálma 184.

[133] A bánsági magyarság… V.

[134] Uo.

[135] Balázs Sándor: Mikó Imre 131.

[136] Részletes szövegszerű észrevételeik uo. 142–147.

[137] A bánsági magyarság… V.

[138] Uo. 28.

[139] A magyar birtokosság tönkretételét célzó törvényről Jakabffy Gogát idézte: „Mi az agrárreformot a romanizálás, illetve Erdély visszarománosítása nagy eszköznek tartjuk.” A bánsági magyarság 197.

[140] Uo. 227.

[141] Őrségváltás a bánsági tagozatnál. Huszonkét év 155.

[142] A könyvről és fogadtatásáról részletesen Balázs Sándor: Mikó Imre 129–147.

[143] Uo. 131.

[144] A szervezetről újabban Liviu Lăzăr: Mişcarea antirevizionistă din Transilvania în perioada interbelică. Editura Călăuza. Deva, 2003.

[145] Huszonkét év 262. Kiemelés az eredetiben – CSM

[146] Az erdélyi egyetemi gondolat és a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem története. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1941.

[147] Juhász István: i. m. és Mikó Imre: Adatok a „huszonkét év…”

[148] Súly alatt a pálma 6.