Az erdélyi gondolat

TÖRTÉNELEM ÉS ESZMETÖRTÉNET AZ „ERDÉLYI GONDOLAT” ÉRTELMEZÉSÉHEZ


Reményik Sándor költészete, kritikusi és lapszerkesztői munkássága, kontemplatív személyisége, világnézetét és gondolkodásmódját meghatározó filozófiai-etikai inspirációi történelmi, földrajzi , morális és vallási tényezők által meghatározottak. A történelmi és eszmetörténeti viszonyok elemzése szükséges a „ költői univerzum értelmezéséhez, hogy biztosítva legyen a nemzeti művelődés egységes korpuszából kiszakított erdélyi magyar kultúra hitelessége”. Reményik Sándor alkotói magatartásának megértéséhez tanulmányozni kell az erdélyi magyar-román viszony alakulását a költő életében, ugyanis ez az együttélés történelmünk egyik legizgatóbb kérdése.

Már a költő születését megelőző néhány évtizedben is jelentős változások történetek Erdélyben. Az 1867-es kiegyezést követően megszűnt Erdély három évszázados különállása, a nemzetállam nem valósulhatott meg a magyar liberális réteg közreműködésével megfelelő koncepció hiányában. Az 1885-ben megalakult Erdély-részei Magyar Közművelődési Egyesület ( EMKE) működése sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket, tevékenységüket román és szász ellenérzés kísérte. A Magyarországot fenyegető veszélyt nem érezték még akkor sem, amikor az 1991-ben megalakult Liga Culturala tevékenysége igyekezett a román nemzet egységtudatát új alapokra helyezni. Már folyt a Memorandum-per, amikor Bánffy Dezső kormánya megkezdte munkáját, mely erős román és szász ellenérzést váltott ki az erőszakos magyarosítási törekvések miatt.
A románok és a szászok nagy várakozással tekintettek Tisza István miniszterelnöki kinevezésére. Tisza István 1910 után megújuló kísérletet tett a Román Nemzeti Párt és a kormány konzervatív alapon történő megegyezésére, de ekkor már hiába ígért új távlatokat, nagy európai változások körvonalai kezdtek kirajzolódni, Románia remélte, hogy támogatást kaphat a nagyhatalmaktól az Osztrák-Magyar Monarchia ellen Erdély megszerzéséhez. Tisza ajánlata „ alkalmatlan arra, hogy a magyar állam kormányzati politikája és a románok közötti ellentét akárcsak rövid időre is elhárítassék”.
Bár a szarajevói merényletet követően a magyar miniszterelnök ellenezte a Szerbia elleni háborút, ellenállása megtört a német kormány ígéreteinek hatására.1916-ban a Monarchia katonai kudarcai csak fokozták a román hadbalépési szándékot. Amikor a Tisza-kormányt leváltották, gróf Apponyi Albert kulturzónák felállítását tervezte, a csökkenő bérezés és az élelmiszerhiány miatt azonban már 1916-tól munkásmegmozdulásokra is sor került, melyeket inspirált az 1917-es februári orosz forradalom. Az orosz szocialista forradalom a kelet-közép-európai viszonyokat megváltoztatta, de amíg a franciák a Habsburg-birodalom felbontását szorgalmazták, az angolok és az amerikaiak még a dunai nagyhatalom átmentésére törekedtek.
Amikor október 18-án Károlyi és Jászi Oszkár román megbízottakkal tárgyalt, Károlyi az Erdély sorsát eldöntő népszavazás mellett döntött. November 1-én megkezdte működését a Károlyi-kormány, azonban a népi megmozdulásokkal szemben az állam tehetetlennek bizonyult. Közös magyar-szász-román kiáltványt bocsátottak ki egymás kapcsolatainak erősítésére. Jászi a románokkal való tárgyalás útján svájci típusú kantonális konföderációval akarta az erdélyi kérdést megoldani, azonban a román fél a teljes elszakadást kívánta, s ez volt az antant álláspontja is a történelmi Magyarország felbontását illetően.
A történelmi folyamatban szignifikáns dátum 1918.december 1, amikor a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen az erdélyi románság megszavazta Erdély egyesülését Romániával. Bár a románság vezetői a híres gyulafehérvári pontokban teljes nemzeti szabadságot, közigazgatási és tanügyi önkormányzatot ígértek az ott élő népeknek , minden emberi gondolat szabad terjesztésének lehetőségével, az 1919.december 19-én aláírt párizsi kisebbségi szerződésben foglaltakkal nem törődött Románia. Az erdélyi magyarság nehezen tudta elfogadni,hogy egy eredendően fejletlenebb gazdasági struktúrával és kulturális háttérrel rendelkező ország a kisebbségek számára kedvezőtlenebb fordulatok és változások időszakát hozta számára. „ A magyar államférfiak úgy gondolták – 1919 legelején-, hogy egy békekongresszus majd a lehetőségekhez képes igazságosan rendezi a Kárpát-medencei népek helyzetét”.- írja Raffay Ernő Erdély helyzetét elemezve az említett időszakban.
A párizsi békekonferencia nyomán megfogalmazott, területátadásról szóló un. Vix-jegyzéket a magyar kormány nem fogadta el, s miután a Károlyi-kormány lemondott, 1919.március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. De ekkor a történeti Erdély már a királyi román hadsereg uralma alatt állt. Április 15-én a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, s a román hadsereg rövidesen a magyar főváros ellen indult. 1920. januárjában az Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó békeküldöttség nem járt eredménnyel, már a kész békefeltételeket kellett átvenni. A magyar delegáció minden javaslatát elutasították, s 1920. június 4-én Trianonban aláírták a békeokmányt.
Az Osztrák- Magyar Monarchia ötven éve (1867-1918) alkalmas lett volna integrációs alkotóműhely kialakítására, s a lokális kulturális igények megőrzésére a regionális közegben élő kultúracsoportok közötti egyensúly megteremtéséhez.
Külön említendő a szász népcsoport, akikkel szorosabb együttműködés alakult ki irodalmi téren a 20-as években, s akiket az együttélés során ugyancsak számtalan kataklizma tett próbára.

A kulturális integritás megvalósítása volt Trianon után az egyetlen járható út, mivel mind a három nemzet műveltsége szorosan összefonódott anyaországa kultúrájával, s azt vallották, hogy „ a kisebbség csak a politikában kisebbség, az irodalomban és a műveltségben maga az egyetemesség”.
A regionális identitások és egymásmellettiségükben eltérő gondolkodásmódok megtartásával igyekeztek az egyes népcsoportok egzisztenciális perspektívát kialakítani. A három nemzet sorsközösségében regionális különvalóság jött létre, hogy képesek legyenek értékeiket megőrizni egy történelmi-szellemi együttélésben. A megváltozott helyzetben megerősödött, domináns román kultúra mellett olyan sajátos ideológia alakult ki, mely biztosította az elkülönülést, kiemelve a kisebbségi kultúrák értékmegőrző törekvéseit. A viszony a kultúrák között „ jelenthet egymásmellettiséget, de gazdagító vagy egymást szegényítő hatást is”.
Ebben a történelmi-földrajzi környezetben alakul, formálódik Reményik Sándor világlátása, erősödik küldetéstudata; egy atipikus szubjektum szerepvállalásának megvalósíthatóságát és anomáliáit tapasztalhatjuk meg egy atipikus környezetben. A minden idők legnagyobb , magyarságot ért sorscsapását átélve, az alapvetően kontemplatív magatartást tükröző költészetet művelő Reményik alkotói inspirációit elsősorban történelmi- szociális, illetőleg egyéni-morális tényezők határozzák meg. „ A kisebbségi sorba kényszerített magyar író egyszersmind magára is maradt, hiszen elválasztották a nemzeti kultúra éltető közösségétől, és ha íróként és magyarként fenn akart maradni, neki magának kellett: írói alkotások által – új emberi közösséget létrehoznia. A kisebbségi magyar író ezért nemcsak történelmi csalódottságának, sérelmeinek és gyötrődéseinek adott hangot, hanem annak a felelősség-és küldetéstudatának is, melyre a nemzeti közösség újjáalakításának és a nemzeti identitás fenntartásának parancsa kötelezte”.
Történetileg elengedhetetlenül szükséges a megfelelő interpretációhoz, hogy az alkotó mint szubjektum, mennyire tud azonosulni a kollektív lélekkel, képes-e rekonstruálni azt a helyzetet a nyelvileg rögzített gondolatsorokkal, melyek a közösség történetileg megragadható szellemiségét, ideológiáját mintázzák. Jan Assman az emlékezés kultúráját feltáró munkájában kiemeli, hogy csak egyetlen történelem van, melyben számtalan kollektív
emlékezet létezik, melyek egy adott közösségben csoportspecifikusan léteznek.” Az emlékezet tehát rekonstruktív módon működik, nem képes megőrizni a múltat, mint olyant. A továbbhaladó jelennel változó vonatkoztatási keretek felől szakadatlanul folyik a múlt újjászervezése”.
A kritikai életrajz jelentősége éppen abban rejlik, hogy az öröklött , értékmeghatározó eszmék és hagyományok új értelmezést nyernek a szerző genetikus és szerzett személyiségjegyeinek feltárásában, s nyomon követhető, hogy egy csoportspecifikus kollektíva milyen szerepet játszik a történelem és kultúra formálásában. Mindez lehetővé teszi, hogy a befogadó újrateremtse, illetőleg értelmezze a szubjektív tartalmakat olyan módon, hogy a figyelmet a társadalmi és kulturális ellentmondásokra fókuszálja, Edward P. Thompson megfogalmazása szerint az „ egészen belüli repedésekre és ellentétekre”.
A megváltozott társadalmi viszonyok hatására új identitás erősítő ideológia alakult ki, melynek elsődleges hozadéka volt, Nagy György megfogalmazásában „ a nemzeti művelődés egységes korpuszából kiszakított erdélyi magyar kultúra hitelessége”.
Az „erdélyi gondolat”, a transzszilvanizmus ideológiájának értelmezéséhez és megértéséhez szükséges a korszak rövid eszmetörténeti áttekintése. A század első évtizedeiben a pozitivizmus ideológiáját a neokantizmus váltja fel, meghatározó szerepe volt Böhm Károly axiológájának, s az általa képviselt Erdélyi Iskolának, mely nyilvánvalóan inspirációt jelentett értékfilozófiájával az ifjú Reményik számára is.
Az említett időszakban más csoportosulások is hallatták hangjukat; Tavaszy Sándor dialektikus teológiája, Ravasz László útja a szubjektív idealizmustól az egzisztenciális teológiáig, Makkai Sándor püspök szellemfilozófiai hatásokat ötvöző teológiája nyilvánvalóan mind megérintették a korabeli alkotók gondolkodásmódját és világlátását. „ A világháborút megelőző évtizedekben...(…) az újkantianizmus és az ismeretelmélet, a világháborút követő években viszont a nem kantianus – elsősorban az élet-és egzisztenciálfilozófiai – irányok és az ontológiai-metafizikai diszciplinák a meghatározók”
Perecz László részletesen elemzi 1917 és 1919 között a szellemtörténeti láz korszakát, majd értékeli az 1931-32-es nagy szellemtörténeti vitát is. A szellemtörténet bölcseleti iskola, ahol a 30-as évekig a konzervatív tudományosság dominált, ezt követően erősödött meg a szociológiai iskola. A szellemtörténet kezdete a Minerva folyóirathoz kötődik, mely antipozitivista hozzáállást tanúsítva teret nyit a szellemtörténeti teljesítményeknek.
A szerző utal az újkori filozófia háromféle szellemi magatartástípusára; Descartes-Lock-Kant megismerés; Bacon-Marx-Bergson –átalakítás; Kant-Böhm- Rickert értékelés. Érdemes néhány kiemelkedő teológus-filozófust megemlíteni, akik filozófiatörténeti hagyományokra építették a keresztény teológiát a két világháború közötti Magyarországon. Tavaszy Sándorral személyes kapcsolatban volt Reményik, ahogy később még erre utalunk, de ismerhette Bangha Béla, Prohászka Ottokár és Pauler Ákos munkásságát is.
Az erdélyi multi-nemzetiségi közegben, a két világháború között, majd a Trianon után kialakult társadalmi helyzetben fontos szerepet kapott a transzszilvanizmus ideológiája, az úgynevezett „erdélyi gondolat”, mely a három nemzet – az erdélyi magyar, szász és román népcsoport identitás erősítő eszméje, s vallási toleranciában, műalkotásokban, szépirodalmi és publicisztikai művekben jutott kifejezésre, mint egyfajta kulturális integrációra való törekvés, a győztes államhatalom asszimilációs szándékának ellensúlyozására.
Hatalmas mennyiségű publikáció született a 20-as évektől kezdve konzervatív, liberális és bal oldali lapokban egyaránt a transzszilvanizmus szerepéről és értelmezési lehetőségeiről. 1921 elején látott napvilágot az a Kós Károly nevével fémjelzett röpirat, a Kiáltó szó, melyet a kisebbségi-közéleti szervezkedés „katekizmusának” neveztek, s amely „Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros Magyarságához szól. A röpirat új célokat fogalmaz meg az új helyzetben Erdély geográfiai és gazdasági egyéniségének hangsúlyozásával, kiemelve a nemzeti autonómia szükségességét. A magyarságot riadóztató röpirat egyik fő gondolata: „ Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. De biztassuk azt is, aki habozik ; az ingadozóknak sincsen helyük itt most(…). A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek”.
Láng Gusztáv Jegyzetek a transzilvanizmusról című írásában hangsúlyozza, hogy a Kós-Károly-féle transzilvanizmus „ nem a kisebbségi életnek, hanem együttélésének programja”, mely támaszkodik az erdélyi magyarság ezer esztendő óta létező saját erdélyi öntudatára, önálló kultúrájára, s mivel a „történelem relatív igazságait abszolút igazságnak” tekinti, történelemnek tűnik az utópia, s ez magába foglalja a harcos eszmék elutasításának lehetőségét.
Az értelmezésekkel kapcsolatban a legtöbb vitát az váltotta ki, hogy tekinthető-e a transzszilvanizmus ideológiának, vagy csak nemzetkarakterológiailag fontos a földrajzi helyhezkötöttség állapota, az öröklött és megőrzött hagyományokat menteni akaró, s azokat továbbépítő attitűd a hely szellemének(genius loci) meghatározottságában. Ha az ideológia fogalmi meghatározását nézzük, jelenthet olyan világnézeti koncepciót, melyben az eszmék politikai és gazdasági célok megvalósítását szolgálják. Ebben az értelemben a transzszilvanizmus nem tekinthető ideológiának, de ha a világnézet egy kultúrához kapcsolódó rendszerének tekintjük, akkor egyet kell értenünk Pomogáts Béla véleményével, mely szerint a „ transzszilván eszmék támasztottak eleven érdeklődést az erdélyi népek sorközösségének gondolata iránt.(…) az „erdélyi végzet nyomasztó súlyától a transzszilván ideológia segítségével próbáltak szabadulni. (…) a transzszilván eszmék és a kisebbségi humánum gondolata adtak a helikoni lírának történelmi hivatástudatot..”
Reményik Sándor küldetéses sorvállalását is csak ezeknek a gondolatoknak a birtokában érthetjük meg. „ Ismernünk kell a kort, ha meg akarjuk érteni a lángészt”,- írja Farkas Gyula a Minerva egy 1931-es számában.


A transzszilvanizmus szerepe és értelmezése

Kántor Lajos Konglomerát című könyvében fiktív szemináriumokra épített szerkesztésmóddal elmélkedik a romániai magyar politikatörténet és eszmetörténet fontos kérdéseiről. Vélemény szerint a transzszilvanizmus egyfajta menekülés volt a román Erdélytől, ezért nem marasztalta el Áprily Lajos repatriálása miatt, hiszen a magyar Erdélyhez mindenkor hű maradt. A politikai passzivitás taktikáját alkalmazó kisebbségi életben Kántor szerint Áprily és Reményik a tájtranszszilvanizmus képviselői voltak, melyet szembe állított Kós Károly országtranszszilvanizmusával. „ Az a bizonyos erdélyi szellem az országtranszilvánizmus evangéliuma, jó híre, tanítása. A tájtranszilvánizmus csak az erdélyi magyarságot tartja szem előtt, az erdélyi magyar különbözik a magyarországitól..(…) az országtranszilvánizmus „erdélyi szellem”-en egyáltalán nem a magyar szellem variációit érti, mert az erdélyi szellem gyökerei még a magyar államalapítás előttre nyúlnak..”
A transzszilván ideológia, az egyetemes erkölcsi normák követése a kisebbségi élethelyzetben végig kíséri Reményik egész pályáját, ezért versei és publicisztikája ismertetése során újra vissza kell térni a transzszilvanizmus körül kialakult vitákra. Mindenestre, éppen az „erdélyi gondolat” égisze alatt jelentek meg olyan nagyszerű alkotók, mint Áprily Lajos,Tompa László, Reményik Sándor, Berde Mária, Szentimrei Jenő, akik a maguk kisebbségi, regionális hagyományokra alapozott irodalmi-művészeti látásmódjukkal szerves részét alkották az egyetemes magyar irodalomnak,hiszen a kialakult helyzetben a történelmi Magyarország felbomlását követően nem is volt számukra más lehetőség. Ezt a gondolatmenetet erősíti az erdélyi irodalom egyik legnagyobb szakértőjének summázata.” A magyar irodalmi kultúra policentrikus modelljét lényegében az a tény határozza meg, hogy az anyaország irodalma mellett az első, illetve a második világháborút lezáró békeszerződések kényszerű következményeként több szomszédos országban is magyar nemzeti kisebbségek élnek, s ezek a kisebbségek – nem utolsó sorban nemzeti identitásuk megtartása érdekében- létrehozták saját irodalmukat”.