Istenélmény az újabb erdélyi lírában

„A mítosz olyan történet, melyet az embernek önmagáról és a világról való tájékozódása végett beszélnek el amolyan magasabb rendű igazságként”; a mítoszok „az emlékezés alakzatai”, s „a kulturális emlékezésben van valami szent” – állítja a teoretikus Jan Assmann. „A mítosz mindig vallás is”, a „mítoszok beszédessé teszik a vallásos érzést, s a teljes teremtést adják szótárául”, mert „a mítosz a teljesség iskolája” – szögezi le Németh László. Az ember vallási viselkedése pedig – Mircea Eliade szerint – „hozzájárul ahhoz, hogy megőrződjék a világ szentsége”.

Erdélynek a magyar lélekben és a magyar kultúrhistóriában különleges mítosza van – mert maga is mítoszteremtő vidék, talán ezer évek óta hagyományozódó ősvallási, mitologikus tudás és hit őrzője és élő örököse, olyan természeti és szellemi tájék, ahol az archaikus népi kultúra és a kálváriás sorstörténelmi tapasztalat valóban a világ szentségét átmenteni kívánó szakrális erkölcsiségre tanít vagy predesztinál.

 Kereszténység előtti hiedelmek és szokások, nyírfaágas csíksomlyói csángó napköszöntések és Boldogasszony-imádások (maga a mára a nemzeti összetartozás legfőbb Kárpát-hazai zarándok- és kegyhelyévé jelképesedett Csíksomlyó), mélyen átélt keresztény rítusok és szertartások ősiséggel szervesülő hitformái, majd a protestáns biblikusság meggyökerező újításai és tradíciói, a Szentírást fordító Károli Gáspár szülőföldjének vagy a zsoltáros Szenczi Molnár Albertet pihentető Házsongárdnak (vagy magának az egész protestáns erdélyi fejedelemség példa-idejének) a szimbolikus üzenetei: ez mind-mind egyszerre és együtt, összeszövődve és egymást erősítve tükrözi egy nemzeti sorsközösség, egy tág értelmű erdélyi régió spirituális minőségét és teremtő igazságabszolútumok fényétől megnemesedett arculatát. Ez a krisztusi reményperspektíva jelentette a legfőbb transzcendens támaszt és fogódzót akkor is, amikor a szégyenteljes trianoni országdarabolás után az elszakított erdélyi magyarság új – kisebbségi – életkezdésre szerveződött, s amikor így vallásos magatartását katartikusan hatotta át veszélybe került önazonosságának emelkedett, átszellemült védelme; a múltból fakadó nyelvi, kulturális, hitbéli identitás, szellemi és tárgyi hagyomány- és értékvilág ragaszkodó féltése. Egy pusztulásnak kitett népcsoport végzete a benne megtestesülő életszentség sorvadása is egyben, az egyetemes humánum sérelme. A nemzeti megmaradás erőszakos ellehetetlenítése, az egyetemes nemzeti-vallásos megtartó erő meggyengítése tehát több is, mint egyszerű, puszta nemzeti sorskérdés: az egyetemes emberség, az isteni teremtésrend meggyalázása, a teremtett szellemi univerzum gazdagságának semmibevétele. Ahogy az erdélyi költő Szőcs Géza megfogalmazza: „A nyelvek sokféleségében Isten az egyetlen és egyszeri világot megtöbbszörözte (…) Világisten a nyelvekben megsokszorozta önmaga tükörképeit. E tükrök mindegyike a világ más-más arcát ragadja meg – hiszen minden nyelv külön látomás a világról. (…) Ezért mondhatjuk, hogy bármely nyelv halálával egy lehetséges világ pusztul el – s hogy bármely nyelv megsemmisítése egyenlő Isten arculcsapásával. És ezért igaz az, hogy míg a történelmi értelemben vett hazák pusztulása pótolhatatlan kulturális veszteségnek számít, addig a nyelvi hazák halála metafizikai tragédia lehet az egész emberi civilizáció számára.”

A vallásos erdélyi irodalomban megjelenített személyes üdvösségkeresés (és az átlényegítő metanoia) így tehát elszakíthatatlan a kollektív fohászkodás, a közösségi sorsigazításba és a közösség egészének átvalósulásába vetett bizodalom lelkületétől; az erdélyi író imádsága rendszerint magában hordozza a megtisztulásáért és a megmaradásáért esdeklő nép kétségbeeséseit és reménykedéseit is. Hangot, formát, művészi biztonságot pedig mindenkor a mitologikus, folklorisztikus, liturgikus őshagyományok, a nyelvi-műfaji alakzatok átörökített irodalmi, egyházi, néprajzi esztétikumának kincsestárából meríthet. A két világháború között a népi katolicizmus misztikumát és balladai mélyrétegeit aktualizálta a Szűzmáriás királyfi Tamási Árona vagy az Isten igájában és a Jézusfaragó ember Nyirő Józsefe; a Templom és iskola és a „lelki Transsylvánia” foggal-körömmel („Krisztus-követő bús próbálkozással”) való védelmezésére szólított az evangélikus Reményik Sándor, tudva, hogy „csak az Isten, s a lelkünk van velünk”, „nem maradt egyebünk”; ugyancsak az „Örök-Úr” változatlanságát hirdette a komor székely hegyek és az „erdélyi végzet” alatt, „erdélyi télben” az unitárius neveltetésű Tompa László, és hogy „nincs segedelmünk / Magunkon kívül, csak az Isten!”; „Golgota-fellegek” tövéből láttatja utolsó mentsvárként a református Ápriliy Lajos is, hogy „egyetlenegy kőszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten”; a „tompa borzalom” nagycsütörtöki gyötrelmét szenvedte, a magyar fájdalom kínját és a magyar összetartás vágyát kiáltozta jeremiádszerű Psalmus Hungaricusában a katolikus Dsida Jenő, az országépítő Szent István példájáról vallott a protestáns Kós Károly, és így tovább a nemzet örök passióját, Nagypéntekét sirató Wass Albertig, a magyar megváltáshoz „millió Krisztust” áhítozó Olosz Lajosig, az „Isten tenyerébe” kívánkozó Horváth Istvánig, az Úrhoz mint az „igazak ügyvédéhez” forduló Kiss Jenőig és a többiekig.
A második világháborút követő ateista diktatúra sokáig háttérbe szorította a vallásos hanghordozást, de a hatvanas, s főként a hetvenes évektől – az egész erdélyi magyar irodalom magára találásával együtt – újra fölerősödött ez a fajta szemlélet, újjáelevenedett ez az élménykör. A nyolcvanas évektől napjainkig pedig már ismét az egyik karakteres alapszínét adja az erdélyi költészetnek. Az egzisztenciális sorskeservek, a súlyos gondtapasztalatok, az oltalomkereső metafizikai felérzések és megváltásváradalmak megint az imádságos fohász, a könyörgés, a bűnvallás, a biblikus lamentáció, a zsoltáros, zsolozsmázó, litániás (nép)ének, az áldás- és feloldozáskérő, a hálaadó, a szabadulássóvárgó himnikus invokáció számtalan poétikai regiszterén szólalnak meg. S az a reprezentatív és nagy sikerű antológia, amely pedig átfogja ennek a csaknem évszázados istenes lírának a jellegzetes vonulatait, Bartalis János verse nyomán az Isten kezében címet viseli, s 1992-től több kiadásban is napvilágot látott Sepsiszentgyörgyön, Lisztóczky László szerkesztésében.

*
        
A magáramaradott ember kozmikus elidegenedése, a vitális fenyegetettség rémülete és a pokoli, Isten-hiányban szenvedő történelmiség üdvbizonytalansága talán a legdrámaibban Szilágyi Domokos neoexpresszionista sikolyaiban jut kifejezésre (a hetvenes években). „Megvert az Isten / élettel (...) Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben – / nincs már út (...) Mindegy. Hisz nem én / választék” – panaszolja kényszer és értékveszendőség abszurditását a költő (röviddel öngyilkossága előtt is), a Nagy László-i „Adjon az Isten”-nel szótagszámnyi pontossággal megegyező ritmusban, dallammenetben. „Káromlom az összes isteneket / – ennyi az enyém – rabbá-szabadultan” – mondja másutt, szintén Nagy László megrendítő képzetsűrítését – a „káromkodásból katedrálist” – idézve. Ez a fajta drámai asszociáció egyébként másoknál is előkerül. Dráma és legenda című – a drámaiság lényegéről valló – esszéjében így határozza meg a lélek viharzásainak mibenlétét Németh László: „istenkáromlás az istentiszteletben, ez a dráma ingere Prométheusz és Szophoklész óta. S ez még inkább Shakespeare-nél.” A gondolati motívum további Németh-művekben – esszében és drámában – is felbukkan: „istenfélelem és istenkáromlás egy dal két szólama” (Szophoklész); „Ki tudja itt, hogy mikor káromkodik, mikor imádkozik” (fakad ki az Eklézsia-megkövetés tragikus hőse, Misztótfalusi Kis Miklós). – Erdélyi József így hozza összefüggésbe a kétféle érzületet: „Imát nem mondott, nem dicsérte Istent, / káromkodott csak a nyűgös cseléd (…) Meghal az úr és meghal a cseléd, / imádkozott vagy káromkodott, meghal (…) Káromkodott és dolgozott a kulcsár, / helyette a kis pusztai harang / imádkozott és énekelt a rozzant / zsindelytető alatt, // mint jó anyám, kinek zsoltáros-nótás, / arany hangja a multba egyesül / a hazahívó kisharang szavával” (Pusztai harang). De klasszikus nagy versében így vall Illyés Gyula is – Bartók zenéjéről: „káromlással imádkozó, / oltárdöntéssel áldozó, / sebezve gyógyulást hozó, / jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene”. Nagy Gáspár ugyancsak ezt mondja szülőfalujáról: „káromkodó és imádságos szavak voltak az első ’nyelvemlékeim’.” Wass Albert a következőképpen tesz Erdélyi hitvallást: „Azt is tudom, Uram, hogy minden ember egyforma Teelőtted, bármilyen nyelven imádkozzon is, vagy káromoljon”; „zokogó szó, átok és imádság, ez ma mind én vagyok!” S az erdélyi Ferencz Imre szintén így fogalmaz Csángók című versében: „Uram a nyelvünk szétporlad szétesik / és még káromkodni sem fogunk tudni / a Te dicsőségedért!” A kárpátaljai Becske József Lajos pedig ezt kérdi a „pogány imáit / fehér templomi ruhában” mormoló csend közepette: „Káromkodjam? Imám elég?” (Ahol én lapulok). Valóban, olykor „hőbb és igazabb imák” az „átkozó szavak” is, mint „az álszentek langyos könyörgései” – ahogyan Istenkáromlás című védőiratának zárlatában Babits Mihály leszögezte.

Hasonló pokoljárásból küldte „égrekiáltó” üzeneteit Hervay Gizella is, aki az oratórium és a rekviem hangján zokogja a „zuhanások” gyötrelmét, és végtelen siratókba önti a kozmikus világ-vonaglás „lélekriadókban” felvert szürreális-apokaliptikus képzetszörnyűségeit. A „száműzött szivárvány”, a „kettészelt madár”, a „kiürülő”, „negatív ég” és a „lakhatatlan éden” imaginációja csak „a halál hitvallásával”, a feltámadás állandó elmaradásával, a „péntek” megdermedésével fér össze: azzal, ahogy a védtelenség örök metaforájaként „Mária ölében tartja a Fiút, / ölében tartja a halált”. A „gyalogzsoltár” folklórihletésű stilizációjában az abszolút negativitás („semmink sincsen az is sehol”; „ne hidd Uram, hogy még vagyunk”) szemrehányó váddal, megrázóan önemésztő perlekedéssel – mintegy öntépő ellen-imádsággal – tetéződik („ne vigy minket Uram / a feltámadásig”; „vedd el Uram, amit adtál”).

A nyolcvanas esztendők végletekig fokozódó romániai terrorja természetszerűen hívja elő a panaszdalok, a keservesek, a természetfölötti kapaszkodókat remélő siralmas énekek sokaságát. Kányádi Sándor rezignáció és kesernyés irónia vegyítésével, a megtöretés és az árvaság stációit kivetítő elégikus-látomásos sorsrajzokban tudósít a nyelv- és közösségporladásról: „a zsoltárt már csak magukban / dúdolhatták a kivégzett hosszú / hangzók hozzájuk tartozói // az isten háttal állt // mert ezer esztendő előtte annyi / mint a tegnapnak ő elmúlása / és egy rövid éj átvigyázása” (Tömegsír-vers); „elmennek a harangok / minden nagypénteken / Rómába mennek / odamenegetnek // s ott felejtik / a nyelvünket” (Csángó passió); „Ültem az Isten sírján, / megkönnyebbülten /.../ Fölálltam, s visszarogytam, / nem volt ahová mennem” (Isten sírján); „Uram ki vagy s ki mégse vagy / magunkra azért mégse hagyj” (Halottak napja Bécsben); „üres az istálló s a jászol / idén se lesz nálunk karácsony” (Isten háta mögött). Jékely Zoltán a harmincas években már szinte a fokozhatatlan fájdalom hangján számolt be a marosszentimrei templom jelképes omladozásáról: hogy „fejünkre por hull, régi vakolat”, „egér futkározik a pad alatt”; hogy „tízen vagyunk: ez a gyülekezet”, „tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul” (A marosszentimrei templomban). Ehhez képest Kányádi verse a valósággá lett bevégezettséget tömöríti sorsszimbolikus pusztulásvízióba: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé).

A fordulat utáni legújabb időkben az emberi és isteni értékszférákat feláldozó, humanitás és divinitás parancsaival nem törődő emberiség általános létrontásának a groteszk és apokaliptikus látomásaivá növeszti helyzetképeit a költő. A Dsida-féle toposzra utaló Nagycsütörtökön például az önzés, az atomizálódás, a lelki-erkölcsi erózió, az elgyökértelenedés bizarr civilizatorikus válságjelenségeit sorakozatja: „nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak / a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül / családi körében költi el nagycsütörtökön / már kora délután meglép aki csak teheti / nincs idegünk már a közös szorongáshoz / a közös de a külön-különi megszégyenítéshez / sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához / ha legalább élőben menne mint minden este / a megváltott és meg nem váltott világ / minden híradójában latrok százai ezrei / mentődnek föl naponta pilátusok légiói / mossák a kezüket nyilvánosan és közben / elégedetten mosolyognak bele egyenesen a / kamerákba (...) no szia majd húsvét után / locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai / rohanó világban divatjamúlt a folklór”. Az eszménykorhadás következményeképpen a „föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már / csak magának reméli” (mint ahogyan a megváltásmű kegyelmi misztériuma Hervay Gizellánál is kiesett az átlényegülésre képtelen evilági időrendből: „mindig pénteken ért véget a hét, / mindig pénteken, / és utána hétfő lett / megint” – Zuhanások; s Szilágyi Domokosnál is „most és mindörökké, kérges reménnyel, várunk a hajnali csatlakozásig” /Ez a nyár/). A Sörény és koponya című (hosszú időn át készült) nagy Kányádi-poéma pedig a mindenütt gyilkosan tomboló indulatok, az erőszak, a szeretethiány, az elidegenítő közöny keltette globális rettenetet érzékelteti – Petőfi, Arany, Vörösmarty, Tóth Árpád romantikus vízióira rímelő, eszkatologikus világfájdalommal. Amelyből a megtiport humánum kétségbeesett kiáltása hallatszik, a vészjelzés és az átokmondó, „negatív” imádság lesújtó konklúziója: az ember nélküli föld, a növény- és állatvilág inkább megérdemli a létet vagy az üdvösséget, mint maga a menthetetlen amoralitásba, gonoszságba fulladó ember: „fiad már egyszer meghalt értük / eredményét magad is látod / gyűlölet a fegyverük vértjük / pusztuljanak legyen már végük / teremts nélkülük új világot (…) gyilkolják egymást népek nyelvek / paránya sincs a szeretetnek (…) imát is azért imádkoznak / öléshez kérik segítséged / dicsőségedre ha kik voltak / növényeknek és állatoknak / nekik adj örök üdvösséget”.

A megszólítottságában vagy sugallatosságában talányos Fennvaló – a „rejtőzködő” Isten – Kányádi „szelíd fohászaiban”, tűnődőbb lélek- és létbölcseleti verseiben is központi szerepűvé válik. Az elmúláshoz közelítve „az isten észrevétlen / beléd épül minthogyha volna” (Ahogy). Mondják: „úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem” – a Valaki jár a fák hegyén létösszegző pszicho-kozmikus kompozíciója szerint. Ez a költemény – méltán címadója Kányádi „egyberostált” versgyűjteményének – gyermekies naivitást és kísérteties misztikumot, mesei tisztaságot és titokérintő sejtelmet, életes meghittséget és átszellemített hangulatsűrűséget úgy olvaszt össze, hogy közben a világ és a világirányító szabad abszolútum (immanencia és transzcendencia) viszonyának egyfajta mindenségképletét is megalkotja. „Valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod” – e néhány szó is hatalmas kultúr- és költészettörténeti távlatokat és dimenziókat világít be a fa mitológiájától a biblikus Olajfák hegyén keresztül az akár Reményikre („A fenyves olyan kísérteties” – Néha félek...; „Fenn Isten jár a csúcsokon”; „Fenn az Úr lépked hallgatag” – A kis templom a nagy dómban), Adyra („Itt  egy nagy Valaki kormányoz” – Egy avas kérdés) vagy Petőfire („Mondják, hogy mindenikünk bír egy csillaggal, / S az, akié lehull az égrül, meghal. / És így fogy az ember, így fogy a csillag; / Mindegyre omolnak” – Felhők-ciklus XXV. darabja) utaló reminiszcenciákig. A földi táj és a saját természetének közegéből fölfelé tekintő ember a transzcendencia végtelen jelenvalóságával találkozik. A létattribútumokká lényegülő lélek-meghatározottságok ehhez a világban benne lévő de azt felül is múló feltétlen személyességhez és valóságteljességhez kapcsolódnak. A „fák hegye”: e belül- és kívül-léttel lebegő határvonala; s hogy „valaki jár” ott: a transzcendencia személyességének, alanyiságának, szubjektumszerűségének az igézetes lírai képe. Ez a magánvalóságában és rendelkező mindenhatóságában kifürkészhetetlen szellemlény – „ki gyújtja s oltja csillagod”, s ki „úr minden porszemen” – mintegy egyesíti azt a feszült kettősséget, amellyel az individuum a számára-való – az örökéletet, a lélekfolytonosságot illető – ismeretlen döntéshez viszonyul; e „valaki”: „mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem”. Az egymást feltételező kétféle érzelmi tartalom – a félelem (isten- és halálfélelem, eszkatológikus bizonytalanság) és a remény (amelyre közvetetten éppen a „gondviselő félelem”, e „megtartó irgalom” utal) – így spiritualizált világmodellé tágul, a paradox minőségek – a konfesszionális bensőségesség és a reveláló fogalmi egyszerűség révén – borzongató pszicho-metafizikai létezésképletté emelkednek. S ezekbe az asszociációs mezőkbe illeszkednek a szakrális vagy kozmikus ősképzetek árnyalatai, vagy az, hogy miközben a „remény” a látszólagos antonimájával (a „félelem”-mel) kerül váratlan jelentésösszefüggésbe, azonközben biblikus szinonimáit („hit”, „szeretet”) is új fénytörésbe állítja. (A „gondviseléshez” – a gondot 'teherként cipelő', 'elhordozó', illetve 'átvállaló', 'a másikat attól mentesítő' jelentésben – a „félelem” társul – „a gondviselő félelem / kísért eddigi utamon” –, amelynek többértelműsége – emberé vagy Istené-e ez a félelem? – a rejtett alanyok mély összetartozását sugározza. Hiszen mindkét fogalom érinti mindkettőt, s együtt társítják a „szeretet” ideáját is – a „gondviselő szeretet” beleérezhető szókapcsolata által –, amely mint sóvárgott végső értékeszme több más Kányádi-versben is előtűnik („hiába ha a szeretetnek / rózsája hervad s nem virít” – A folyók közt; „s a szeretetnek / hiánya nagyon dideregtet” – Isten háta mögött; „paránya sincs a szeretetnek” – Epilógus a Sörény és koponyához).

Az idősebb nemzedékekből többek lírája is éppen súlyos istenes versekkel újult meg és mélyült el az ezredforduló környékén. „Költői hagyatékában” aggodalommal és balsejtelemmel üzen Horváth Imre arról, hogy „Isten is sír” és „didereg az egész világ ma”; s hogy „'Legyen világosság' – szólott az Úr. / Lett is. Mégis a sötétség az úr.” Tóth István szintén klasszicizáló veretességgel, az ódai-rapszodikus szenvedélyeket és a kontemplatív merengéseket is mívessé cizelláló fegyelmezettséggel tárja föl riadalmát („vicsorognak, kést rántanak, / és elmetszik a torkomat” – Nagycsütörtök), szólítja Dsidát, rimánkodik az Úrhoz („félni sem merek már”; „ha nem lettél kősziklám, / légy végső szalmaszálam” – De profundis) vagy László királyhoz („Sorsunk valahogy hozd szóba az Úrnál”; „ne szoruljon ránk semmiféle börtön” – Könyörgés Szent Lászlóhoz). Hasonló műgond szervezi Jánosházy György különleges arányokban kibomló szonett-költészetét. A szonetthagyomány számos válfaját eleveníti meg a széles műveltséganyag, felvonultatva az Istenhez-fordulás és a kivetített istenkép lehetséges változatainak a sokféleségét is. Áhítat és segítségért epekedő bajfelmutatás, adysan bűnvalló önvizsgálat és számonkérő perlekedés, beletörődés és haragvás kavarog e versek érzelmi közegében, az igazmondás hevületével („Több fényt, Uram, több fényt szegény szemünknek”; „lelkem inkább visszatérne / a boldog, Isten lakta térbe”; „Nézz ránk, Uram: ez itt a semmi /.../ patkányok mindent felzabáltak”; „üres a táj, üres az ég felettem /.../ Nincs hol maradni, és nincs merre menni”; „Nekünk Mohács kell, lanyha fajnak – / hát vert és folyton ver az Isten”; „Hogy tetszik műved, nézz alá, Teremtő: / itt korhad minden /.../ itt szüntelen csak ölnek és temetnek: / virágot, embert, álmot, holnapot”; „Hová lettél /.../ hozzád kiáltanánk, Uram, de zordul / ráncokba vont arcod felénk se fordul, / hogy lángra lobbantsd azt a csipkebokrot”; „a Mindenség fekete, mint az ében; / egy új teremtés álmával szívében / magányosan bolyong az űrben Isten”). Így duzzadnak monumentálissá a kisebbségi hányattatások özönét leltározó összefoglalások, a gyalázatos „etnikai tisztogatás” (jogfosztás, anyanyelv-tiltás, iskolabezárás, múlthamisítás stb., s az emiatti fogyatkozás, elvándorlás), a megfélemlítő politikai erőszak, a szégyenteljes (a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban tomboló) fizikai brutalitás, gyilkos garázdaság megannyi (régebbi és újabb) mozzanatát panorámikus tablókba zsúfoló jeremiádszerű sirámok: a Fekete karácsony („egy nép vacogva télbe széled”), a Kolozsvári elégia („az oltárnál, melyet értelmiség / emelt, böllérek bömbölnek misét /.../ Mátyás talpánál sintérhad zihál, / és irtózattal néz le Szent Mihály / vandál pofákra a templomtoronyból”), vagy a De profundis, a 13. és a 130. zsoltár kiáltozásának fortissimóját átvevő szonettkoszorú, amely „kétmillió kisemmizett nevében”, a „mélyben fulladozó” életvergődés és a lesújtó gazság borzalmait halmozva-láttatva állít mementót napjaink erdélyi magyar kálváriájának („nyelvünkön bélyeg és nevünkön átok”; „szülőhazánkban számkivetve élünk /.../ büntetlenül onthatja bárki vérünk”; „haza az, hol rettegés a bérünk?”; „Haza-e az, hol megvonják mitőlünk / az iskolát, a szót, a levegőt”; „tűrnünk kell jármot, gúnyt és ütleget”; „vércsekarmu horda”, „vérebek”, „fenevadak”, „hiénák hangja” „borzogatja népem”; „Körülfognak bunkóval, gyűlölettel, / haramiák, pribékek”; „Uram, pokolmélységekből esengek: / áraszd fajunkra békéd, égi csended”; „legyen hazánk, amilyet Krisztus rendel”). A népe földi örökéletéért imádkozó Csávossy György megejtő, varázsos életszeretetet és kiérlelt (mert illúziótlan) derűt sugárzó, meghitten vallomásos, számvető „őszikéi” (a „hervadás havában”) szintén szembenéznek a pusztító és önpusztító embertelenség legördögibb arcával, sőt (Tóth Árpád-i metaforával) egyenesen „Isten oltókésének” szükségét és jótékony hatását – és mintegy az Áprily definiálta „produktív fájdalom” elkerülhetetlenségét és vállalhatóságát – igazolja a költő, amikor azt kéri, hogy „Olts be minket Uram, hadd sebezzen késed, / csak fájdalom árán érik be termésed.” „Távol Isten szelíd kezétől”, az árvaságot is felmutatja, de a feladhatatlan reményt is, hogy mégis felénk nyúl a „biztos kéz” („piroslik rajta az a heg, / hol átütötte egykoron / a keresztfába bevert szeg”), amelyben megkapaszkodhatunk. A gyermeki örömmel fogadott Advent a megváltásmű kezdete és biztosítéka, s az Üdvözítő kitárt szívű várásával lesz hiteles az önbiztatás is: „Ne add fel az utolsó percig, / míg ott a Kéz, mely segíthet.” Hála telíti az életemlékek áradó elősorolását, az Úristent illető köszönet, hogy „a Káin-kezű történelem” sodrában is megtartható maradt a hit és a szeretet: minden érték fő forrása. A kitartásé is „Erdély köldökén”, a szülőhazai otthonosság melengető természeti és családi övezeteiben – hűségesen a folyamatos fogyatkozás, morzsolódás évadán is.
A hajdani Forrás-nemzedék mértékadó lírikusa, Lászlóffy Aladár szintén legutóbbi korszakában gazdagítja fel vallási ihletettségű és motívummozgósító verscsoportjának szemléleti, gondolati tartományait. Megszületett „a hit s a munka” megtartó érvényének (s a minőségi magyar megmaradás esélyének) csodálatosan zengő himnusza, a Reményik Templom és iskolája mellé helyezhető Ó, iskoláim, drága iskolák! „A múltban megfüröszteni a mát… / Ó, iskoláim, drága iskolák! (…) a lelket ébrentartó lármafák (…) Az anyanyelv, a mindig támadott / kenyérmező folyton termést adott; / ha felgyújtják, ha beleszántanak, / eloltja égi könny, eső, patak / és testünk tölti mesgyeoldalát (…) Megtanultunk itt életet, halált, / a hajnal gyertyafénye így talált. / Bod Péterek kísértete lesi, / a sok Bolyai, Páriz, Kőrösi / árnyajakával utánunk kiált: / Ó, iskoláim, drága iskolák!” A „hullongó poézis mindent megváltó erejét” sugárzó lírai időutazásban kiszíneződnek a szülőföld („Divina Transsylvania”) összes igézetes árnyalatai, és sajátos paradoxonok kapcsolják össze az égi mindenséget és a semmiséget, láttatják a „fák hegyét” (mint Kányádi), az „ághegyet”, „isten-haját”, a megsimogatható magasságot. S a nem magától értetődő, így fokozott intelligenciát igénylő és megnyilvánító hit s a vele eltéphetetlenül összefonódó történelmi öntudat magasrendű kultúrhagyománya: örökös megtartó erő („Hinni abban, ami nem lehetett soha, / mégis kézenfekvő – éppen ettől csoda” – Adventi litániák; „A tornyok mind utánad szólnak: / nélküled mi lesz velünk holnap /…/ Vándor, ha átvonulsz e tájon, / a harangszó csak akkor fájjon, // ha Istent s földjét – ezt az egyet, / valami folytán elfeledted” – Erdélyi templomok fehére; „Karácsonyt küldj a nemzetekre /…/ Uram, jöjjön megint a gyermek, / vagy lassan végleg megfagyunk” – Fohász az emberért; „Valakiért harangoznak. / Egyet hoznak, százat hoznak, / járnak ezeréve vélünk, / mégis, mégis, mégis élünk” – Járó harangok; „Atyám, ki mindenkiben egy vagy (…) ha engeded, hogy ezer éve / tenyésszünk hegyeid tövén (…) hagyd nálunk kicsit még a nyelvet: / szűk szorosodban – tág erőt” – Fohász Vereckéért).
Lászlóffy Csaba – aki Kétségeink hármasoltára címmel remekmívű oratóriumot írt a csángósorsról a csángókutató Domokos Pál Péter emlékére (és benne riadalmasan kérdezte: „Visszahozzuk elkergetett tanítóinkat, visszavesszük elvett templomainkat. De van-e még kinek?”) – legújabban egész kötetet szentelt a Biblia üzenetének közvetítésére: ószövetségi történetek (Babits utáni) epikus újraköltésére. A verses elbeszélések főként a Mózes könyveiben található közismert eseményeket elevenítik újjá – s köztük a villódzó hangulatfestést expresszív karakter- és jelenetábrázolással és elmélyült gondolatisággal párosító Jób című drámai költemény tematikai és bölcseleti értelemben is így vethető össze a példázatos Jób-történet számos modern magyar irodalmi feldolgozásával is, Szombati-Szabó Istvántól Vas Istvánig és Szilágyi Domokostól, Bálint Tibortól Tőzsér Árpádig.
A keresztény és biblikus holdudvarú, jelentéssugarú képek, motívumok, alakzatok, a mitikus és folklorisztikus sugallatok Ferenczes István egész költészetét átszövik. A szövegközi utalások, rájátszások, áthallások és parafrázisok egy egész transzszilván és székely(magyar) szellemi-lelki univerzum boltozatát építik föl. Ez a rekonstruktív, szakrális újraköltés a népkultúra, a népi vallásosság területeit bejárva merít a népdal, a népballada, a legenda(ballada), a liturgikus ének, a zsolozsma, az archaikus apokrif ima, a középkori himnusz, a hitrege, a Mária-siralmak vagy az ómagyar nyelvemlékek formakincséből – s invokálja a történelmi nemzeti műveltség olyan példa-alakjait, mint Julianus barát, Kecskeméti Végh Mihály, Bornemisza Péter, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Orbán Balázs, Petőfi, Széchenyi, Bartók és a többi. A hitélmény elsősorban a folklór, a népköltészet, a népi mitológia, az ősi székely hitvilág stilizált, átformált kifejezés-fordulataihoz, a rímes-ütemes zeneiség elementáris sodrásához, a közérzületet sűrítő szenvedélyhullámzáshoz és dallammenethez kötődik; „napzsoltárban holdima” szól, „Napba öltözött kapunk” (Ave Maria), s az édesanya, „Isten lánya” – a krisztológiai-üdvtörténeti sorsazonosulás jegyében – „lázban játszotta Máriát” (Karácsonyi félszonettek). „Mindenható Isten, fölséges Atyánk, / Téged dicsér minden és téged áld. / Szívünkből száll minden ének, / Könyörgés, hála, dicséret / Hozzád kiált (…) Aranyban ragyog Urunk és Apánk a Nap, / Keletről nyugatra jár, rajtunk áthalad, / Őbenne lakik Máriánk / Ő lett a hazánk, pátriánk” – zengi a Csíksomlyói Naphimnusz. Ezeket a (lélekben felépülő „békénk szentegyházát” áhítozó) hitformákat azonban alapvetően a kiúttalanság hangolja, a „néma golgoták”, a „júdás-virradat” keltette szorongás, s a rémlátások sorozata a „hontalan”, „hazátlan tájról”, a „sátánossá”, „töviskoronássá” lett országról, arról, hogy „idegenek vagyunk édes otthonunkban”, hogy helyünk sincsen „az Úr asztalánál”, hogy „Kisebzett a szájunk / a sok könyörgéstől / hó helyett hamu hull / ránk a magos égből”; hogy „dorbézolnak hangosan a szennyek”, az „igazak”, a „kegyösök”, a „szegények” oltalmat nem nyernek, sőt elmarasztaltatnak, a „kevélyök” felmagasztaltatnak (Addenda az LV. zsoltárhoz), hogy „Álmában ha ránk lel / Isten a királyunk / reggelre feledi / rázuhant fohászunk” (Csángók). Ha pedig „vért köpött az Úr”, vagy „fölöttünk az isten gyászol / jeget fúj ránk sohamárt szól” és (mint Kányádinál) „üres a megváltó jászla”: akkor felsejlik a velőtrázó következtetés: a szétszóródó, apadó életerejű, otthontalanságra kárhoztatott nép hazája, „a mi hazánk, / nem és nem, nem e világból való” (Karácsonyi reminiszcenciák). – S egy (Sütő Andrásnak ajánlott) Jékely-variációban Ferenczes István is elborong a marosszentimrei templom sorsán, az istenhiány döbbenetével: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs… / Legnagyobb hiányzó maga az Úr (…) Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?”
Székelyföldi passió költője Magyari Lajos is: az Új magyar Mária-siralomé. Más verseiben is áhítja a „béke-szivárvány”, a „fény”, a „Végtelen” áldásait, a vigasztalást és a kegyelmet, szinte panteisztikus révületben és bajvívó eltökéltséggel ragaszkodva népe szülőföldön maradásához, kötődve a székely ősvallás (napszertartás, Boldogasszony-kultusz) rítusaihoz, a táj „nagy múltjához”, hadakozva az országrontás ellen – miközben a „szomorú, tehetetlen” Isten a kiengesztelődés intelmeit küldi a földre (Néz Isten minket..., Profán zsoltár, Csíksomlyó, A maradókhoz, Kérdések, Históriai). De mindez nagyszabású szintézis-kompozícióba az Új magyar Mária-siralom montázs-szerkezetében szerveződik. Az Ómagyar Mária-siralom beékelt részletei és a jelenkori lamentáció szövegelemi közötti feszültségben, a nézőpontok összetettségében a mai siralomének közösségképviselő alanya egyszerre mutatkozik meg az Istenanyával, illetve a Fiúval való szerepazonosulásban – valamint a kereszthalált követő harmadnap előrelátásában és az örökidejű üdvbeteljesülés kívánalmában. S az archetipizáló és allegorizáló visszavetítés kibővül a tort ülő gonoszságnak és kufárságnak, vagy a „keresztre szemeltek” vétkeinek a felvillantásával: vagyis a mindenkorivá stilizált szenvedéstörténet és „fölfohászkodás” részeseit – akiket a „feszület súlya sújtva sújt” – olyan erőtér veszi körül, amely a reményteli felemelkedés, a győzedelmes megtisztulás, illetve az isteni transzszubsztanciáció („Föltámad mégis harmadnapra!”; „Igévé testesül a szenvedés”; „Isten parancsa így költözik / az elmúlandókból a születőkbe, / étekké s itallá öltözik /.../ ózon lesz és erdősuttogás /.../ Hegyekké s forrássá változik”) fenségének is drámai-tragikus nyomatékot ad. – Ugyancsak Új magyar Mária-siralom című versében Lászlóffy Csaba a vas szegekkel veretett Fiúéval az (anya)nyelv tortúráját azonosítja.
Sorsbeszédes verseinek sokaságában töprengő, érvelő, filozofikus okfejtésekkel, magyarázó, faggatózó megszólításokkal fordul az Istenhez Gál Éva Emese, egyszersmind a klasszikus, kerekre zárt szonettforma artisztikus hanglejtésével, elégikus-rezignált („spleen”-es) tónusaival. De hol lágyan, hol érdesen remegő felháborodással is kísérve az eszményhullató (az értéket áruvá, a templomot bazárrá) silányító kor ezerféle züllöttségét. A „hazátlanok millecentenáriumát” senyvedő „átok-magyarok” („nyomorunk krisztusai”) vergődésétől véges és végtelen, lét és lényeg, semmi és minden ősmetafizikai rejtelmei felé ível a sokszínű istenképet körvonalazó szemhatár. A vétkező a menekülő vezeklésben a megmentő, a hit és igazság fényével hívó Úr felé nyújtózik, de a bűnben – az elhibázott teremtés eredendő vagy vétlen bűnében, az értelmet elsöprő, kaotikus értelmetlenségben, annak fel nem tartóztatásában – az Isten is osztozik; ezért, gyónásra – mert önmaga számára is megbocsáthatatlanul elherdálta áldásait –, az ember mellé, könnyezve: ő is letérdepel. Az Adynál kijegecesedő gondolat – hogy a „bűntárs” Isten is sérül és veszít, ha híveit veszni hagyja (Ne sújts bénasággal, A kimérák Istenéhez) – hullámzik tovább ezekben a „nagypénteki” tépelődésekben („mit veszít velünk, ha elveszteget?” – A rend; „Ennyi halálból nincs feltámadás! / Már gyönge vagy te is a jóra, isten /.../ életünket kioltja a kétely /.../ ha nem reméljük, hogy feloldozod // történelmek átkaiból e népet, / mely istenével szenved vereséget” – Erdélyi szonett); amelyek bölcseleti és érzelmi logikája („Nincs megváltás, ha feszít az alázat, // s nincs feltámadás, ha poklot terem!”) így a szánandóság egyenrangúságának és kölcsönösségének a feltevéséhez jut el („Mikor szánsz meg bennünket, uram? // Vagy mi szánjunk meg téged?”). Az emberi nagyság és helytállás példáit Kőrösi Csomától Márton Áronig sorolva végül pedig a tizenegyedik, de legfontosabb parancsolatot így kodifikálja a költő: „A mindenséget kell megmenteni” – a pusztulástól. Magát a teremtést, az életet, a nemzetet. (Sütő András szerint Erdély tizenegyedik parancsolata: „itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”.) Vagy világ nélkül is álmodni makacsul „tovább azt, ami nincsen” (Gyergyói éjszaka). És a „mindenható” fájdalommal viaskodó emberért, a Székelyföldért, a zsugorodó otthonért imát mondó, s az Urat arra figyelmeztető költő, hogy „itt kell megmentened a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld” – 2004. december 5. „fekete adventje”, a határon túli, így az összmagyarság szégyenteljes arculcsapása (a Ferenczes István, illetve Tompa Gábor verscímei szerinti „banyaország” csúfos árulása) után pedig így kesereg: „Már nem tudom, hogy mit jelent a nemzet, / ha saját testünk-vérünk megtagad (…) Mintha a megcsonkított haza lelkét / is lemetszette volna a határ (…) s ha nem lesz nemzet, csak magyarok lesznek, / szétszórt, egymást nem ismerő család, / vajon, ki ünnepli meg majd a csendet, / egy nemzet hófödte karácsonyát?”

*

Az istenélmény legkülönfélébb változatai káprázatos emocionális, gondolati, hangnemi, stiláris bőséggel áradnak az egész mai erdélyi poézisben – számtalan eltérő értelmű és hangulatú transzcendenciaképzetet keltve; a húsvéttalan, örök megfeszítettség szimbolikájától a pátosztalan krisztusság köznapiságáig, a velünk szenvedő („szün-patikus”), meghitten velünk érző („fűzfára akasztott hangszereinken / a láthatatlan Isten hegedült” – Fazakas László; „Néha az az érzésem / hogy itt van az Isten a szobámban”; „fájdalmunk közös tapasztalom” – Cseh Katalin) vagy „magányos” Isten érzelmi metaforájától (Barabás Zoltán) a szemrehányható közönyösség frivolitásáig (amikor az Isten „siket” és „semmit nem segít” – Káli István), és mondjuk a profán travesztiáig („Hát szia, Isten” – Sántha Attila) vagy az „apokrif evangéliumok” és persziflázsok iróniájáig („Ne mondjátok: rossz az Isten, / mert lehet, hogy nincs, / de lehet, hogy túl sokat vállalt” – Demény Péter). Farkas Árpád zsoltáros lírai példázatait a sorscsapásokkal birkózó heroizmus, a „méltóságos” dac szilajsága táplálja, s az ostorozó korkritika („nincs az Úrnak ma színe, van néki csupán színeváltozása” – Fekete karácsony); Bogdán László Fekete karácsonya szintén a csalódást konstatálja a múltbeli várakozások, az emlékdarabkák, a hömpölygő tudatképek időmontírozó kavargásában; Király László bizarr „csúfhistóriákkal” leplezi le az ezredvégi hanyatlás tüneteit, s gyakran nyers agnoszticizmussal, hogy rajtunk „a csillagos mindenség sem segít”; Markó Béla antikizáló és klasszicizáló versformákba kerekíti tempós lírai nyugalommal és mesterkéletlen gördülékenységgel kifejezett ismeretelméleti szkepszisét, Isten-faggató kételyeit („Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat: / mutasd meg mennyedet, ha poklodat / te látni engedted fájó szemünknek!”); Szőcs Géza a nyelvjáték varázslatos, naiv-bájos könnyedségével, s a fekete humor revelációival sugall misztikus végigazságokat („Atyánk, mirajtunk minden pillanatban / a pusztulás fogsora összecsattan” – Esti ima), s költői drámájában, a Passióban is hátborzongatóan ütközteti az éteri jóság és szeretet jézusi magatartását vagy a megigazulás tisztaságát („Hajszolja nagy lovát a bűn / hogy elsőnek odaérjen / ámde ott van már, az Úr kegyelmét hozta: / ámde ott van már egy angyal hófehérben” – Mária a megváltásról) a Krisztus-gyalázás és -gyilkosság undorító-morbid gonoszságaival („Pénzért gyógyított! Aj, be sok tömérdek kincset szedett össze! Engem miért nem gyógyított meg?”). Egyed Emese „madárcsontú” verseinek légiesen finom, szenzitív, csaknem újromantikus melankóliájába az istenkereső érzületek is az evilági és a transzcendens szférák közötti áthidalhatatlanság rezonanciájával vegyülnek; Visky András az álomszerű belső látvány gomolygásában közelíti a beláthatatlant, rezzenésnyi impressziók közegében fürkészi az érzékfölötti titkokat – a „föld és ég közötti” bolyongásban, evangéliumi létezéstérben sóhajtva, hogy „ha elhagy szó emlékezet / az égből hulljon ékezet”, s „legyen egy égi Kolozsvár” (Miatyánk ’95); Kovács András Ferenc pedig a posztmodern intertextualitás virtuóz stílusjátékaihoz és sziporkázó modális összetettségéhez hozzákeveri (ekképpen igazolva Wolfgang Iser megállapítását is arról, hogy miközben a szövegjáték felfedezéssé válik, „maga sem marad érintetlen mindattól, amit játékba hozott”), tehát a stílusimitációs nyelvjáték inherens jelentésességéhez hozzádúsítja a biblikus-szakrális nyelviség ódon hangzatait is: „Isten se tudja, megvagyunk-e még” (Erdélyi töredék); „Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, / Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak” (Psalmus Transsylvanicus). A vallási-irodalmi nyelv emelkedik tehát itt a legfőbb szentség pozíciójába, mint József Attilánál az önelvű személyiség („Magamban bíztam eleitől fogva” – Kész a leltár), a fiatal Kányádinál a természeti szépség („Ó, szép tavaszom /…/ Tebenned bíztam” – Könyörgés tavasszal), Lászlóffy Aladárnál a személyiségsokszorozó kultúrmindenség („magamban bíztam és tebenned / bíztunk és mibennünk bíznak eleitől / fogva” – Óda az álomhoz), vagy a kései Hervaynál a szolidaritás lélekmelege – Egymásban bíztunk eleitől fogva); Lövétei Lázár Lászlónál viszont szubverzív végpontra fordul a fanyar dezillúzió: „Nem bíztam én sem másban, sem magamban” (Magánzsoltár). A tagadóforma grammatikájával és szemantikumával – abszolút logikai negativitásával – ellentétes, annak ellenében ható (így különös költői feszültséget képező antipódusa) a támasztalanságnak ez a szinte életvidám, hetyke, könnyed deklarációja, szemben az előzőek állító mondatainak latens keserűségével vagy kétségbeesettségével.
A szövegközi jelentésátvitelek egyébként másoknál is megfigyelhető gazdagságában jellegzetes verscsoportot alkot a Dsida inspirálta Nagycsütörtök-parafrázisok sora. Az említetteken kívül (a „bevert templomablak” jelezte heródesi időket és másként is vigasztalan állapotokat látleletező) Páll Lajosnál a tragikum újabb vetülete sejlik elő: „nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon, / mert valójában elaludt az Isten”. A következő stációban – mint Molnos Lajosnál – már a szenvedés színhelye vész a semmibe: „a kocsárdi állomás elutazott / az Isten véle utazott”. Ambrus Lajosnál a vonatok is eltűnnek, és így tovább a (szó)játékos, parodisztikus átképzelésekig; Egyed Péter „csak egy angyalszárnyat” hiányol magáról a pályaudvaron, Fekete Vincénél „Nem volt csalatkozás. Késést / jelentettek be, és a hullatag setétben üldögéltem a / războieni-i váróteremben”, Orbán János Dénes szerint „Kocsárdon át az út bizonytalan, / esélyem van, hogy nagycsütörtököt / mond a Trabant”, Kinde Annamária víziójában az átszálló állomáson „Kalapos polgár billeg, / Feje asztalra koppan. Vonat érkezik, indul (…) Pohár a két kezében. / Löttyedt sör a pohárban”, a Király Zoltánéban „Tetvek. Kint is, rajtad is”, Farkas Wellmann Évánál a Nagycsütörtök „húsvéti héten: szerda”. Szőcs Géza „humorral, iróniával átitatott”, „huncutkodó”, „fájdalmasan” és „kegyetlenül őszinte” versjátékaiba – köztük Az albatrosz átszáll Kocsárdon című grtoteszk látomásába („Albatrosz voltam, súlyos csomagjaimmal. / Kocsárdon én is szálltam egykor át. // Disznóbőr kofferjeimben fehér szárnyak lapultak / s egy óriási, sós viharkabát”) – ugyancsak belesűrűsödik a változatlanság fanyar keserűsége; hogy „mintha ezer vagy ötszáz év óta semmit sem változott volna a helyzetünk” – Vincze Ferenc (Napút, 2005/8.) szerint is. A fiatalabb lírikusoknál általában tehát az alulretorizált, dekonstruktív, olykor vulgarizáló beszédmód közvetíti a konvencionális jelentéstartalmakat lebontó szándékot. Azonban megfigyelhető, hogy a reflektált szenvedés keserűsége még azoknak a műveibe is átszivárog, akik azt erőteljes vagy harsány iróniával vegyítik – vagyis markáns tradíciókritikai beállítottsággal értelmezik. A posztmodern szójátékok, szóviccek és hibriditás közegében, a szakrális beszédmód dekonstrukciójában is valamiképpen felismerhetők a helyzet nyomorúságára, kisszerűségére, sőt elviselhetetlenségére utaló érzületi tartalmak, stiláris jegyek. Demény Péter versében, az Öregek könyvében – ebben a Szilágyi Domokost idéző poéma-pastiche-ban – még a költő-előd lemondó gesztusait is felülmúló rezignáció szólal meg; az öregek már semennyire, semmilyen paradox módon sem ragaszkodnak a fájdalmas élethez – hanem azért fohászkodnak, hogy az Úr vegye el tőlük testüket, életüket, mindenüket.

A vallásos-istenes tematika még további felmérhetetlen kiterjedésű motivikus, atmoszferikus, utalásos szövegvilágában (Gittai Istvántól, Simonfy Józseftől, Zudor Jánostól Jánk Károlyig, László Noémiig, Majla Sándorig, Burján Emilig és a többiekig változó hangsúlyokkal, de voltaképpen az egész Erdélyben születő költői szépírást behálózó hatásformáiban) külön színfolt a csángó költők erőteljes megszólalása. Duma-István András költeményeinek megrendítő mélységű naiv folklorizmusa, hamisítatlan szakrális emelkedettsége valóban a néplélek, az ősi magyar vallási kultúra tiszta forrásaihoz vezet. Az eredendő mitikus szemlélet szentként tiszteli az életet, a szülőföldet („Szent a hely és van szentelve / Ősünk karán megszentelve /…/ Ezt a helyet szereti / Isten es meg szenteli”), és jajongva rimánkodó segélykiáltásokra késztet, midőn a természetes magyar lélekközösséget végveszedelem környékezi („Uram istenem segély meg még élni / Mért születem azért hagy meg maradni /…/ Uram segély hagy tadgyalak imádni”; „Őrizd Uram a szent helyet”; „Mert a csángót a világan aki szereti / Urunk Isten a haláltól lelkit meg menti”). Iancu Laura a csángómagyar életérzés finom átszűrésével, rebbenő lélekmozdulatokkal fürkészi a hiányzó, csak jelzésről jelzésre illanó Isten hollétét, s törékeny kijelentések, hajladozó szókapcsolatok, elúszó mondatfoszlányok nyelvi mágiájával avat be istenvonzalmának, istenközelségének misztériumába („keresünk valamit / ovális barlang falait / gondolatok medreit / Isten hamvait”; „Ha áll a béke, / Rám borul az éj ölében / A csendes Isten, szépen”).

A személyes és közösségi vallási tapasztalat esztétikai átformálásának ilyen gazdagságú erdélyi thesaurusa: a jelenkori összmagyar irodalom öntanúsító minőségét is jelezheti. Egyúttal rá is eszméltethet újra, hogy mi az, ami mindnyájunkat kötelez és felemel.