Szente B. Levente versei

Ha majd fa leszek

Ha majd fa leszek,
Felnézek rád, ezt ne feledd.
Csak nézz bátran a szemembe,
Ahogy már az lenni szokott,
Mielőtt még minden elveszne


Ha majd fa leszek,
Alámállhatsz, átölelhetsz.
Napfény szítta testemről
Ha egy esőcsepp arcodon
Majd lepereg, csak annyit kérek,
Emlékezz –


Eső hull rám.
Ág-karjaimban égóriás, meg
Miegymás.


(a csönd szívében)

a csönd szívében – mondta egy barátom
- az állatok holtan születnek
de magukkal viszik a szellemet

hegyek nőnek ma is helyükben
és templomok és csodák
-egyformák
esténként amikor
feléjük szállnak az imák

rút repedt
görbe-tükröm előttem
látom törpe vagyok
nem búbos
fehér-fekete
nyakig görbe

estére ha megpihenek
hallom –  fel-fel szusszannak a gyökerek
és a dülledt hátú göröngyök között
gyilkosok lábnyomát dugdossák


Adomány

magába fogadott az ég
szájról – szájra adják ezt is
kivágott és letarolt nyárfák között
csöppnyi csemeték


Címkézetlen fricskák

Angyali szelídséged –
arcomba égett ősidő.
Felhők fodrában szivárvány.
***

A hegyeket emlegettük,
s a letarolt erdőket,
ahol otthonát keresi a szél.
A bajszos legényekre
nem tekint már más,
csak az útmenti reklámplakátról
egy-egy  idegen,
sosem létezett fehérnép.

***

Ne káromold a betűket, -kérlek!
Nehogy közéjük zárjanak
az elfeledett múzsák,
vagy a tündérek.

***

Csobban a víz,
fodrozva jár,
partot mosva
köveket hozva,
medrét takarítja
az idegen ár.

 

Bogártánc

mint a küszöb alatt megrekedt sunyi bogarak
minden este búcsúzkodtak

egyre többen és többen lettek
eltorlaszolták álmainkat

s míg a szemhéj alatt kuporgott a csend
mint akit verni visznek - egy este

alélt mozgásban csupán haja mi erőteljében lobogott
ahogy torkában meggyötört szív-ere bennem is felforrott

emlékszem – este volt
szobánk falán vad holdfény árnya loholt át
apám vaskos tenyerében
egyre puffadtak azok a régi barázdák