Fekete Vince versei

Áram

Odajut az ember végül
áll szemernyi áram nélkül
a szélvédőre pára csap
mindenütt iszap és latyak
valami talán eldugult
próbálná megint újragyújt
hagyná kicsit még remegni
fülében máris seregnyi
hangot hall hahó-hóhahót
nem tudja ki szólt szótagolt
nem tudja hogyan volna jól
az ember végül elhajol
érzi hogy valami elöl
szembesüt ő hátradől
vágja a szél és szembekap
számolja kattog katakatt

odajut az ember végül
áll szemernyi világ nélkül
körben semmi és setét ül
s amikor éppen menni vágy
havaz benne a nemvilág
a setét szurok körbekap
zavaros nyúlik és ragad
és már mindent elfeledne
nagy fák úsznak vele szembe
s minden fának sok-sok árnya
s ha árnyának lenne szárnya
repülne fel és megrekedne
fönn fönn már a leglegekben
hol egy takaró s egy párna
hol puhán zizegve várja
s valami jó almos avar
mi el és be és letakar
s ott volna hajnali ötig

míg a drótot újrakötik
s mikor már világos minden
azt várná hogy letekintsen
várná hogy lent a madarak
csivitelnek a fák alatt
s egy-egy folyónak a partján
ki-kileskelődve tarkán
lobogjon fel újra a nap
s hogy a folyóból kiharap
egy-egy kanyarló partszegély
hullámokban jöjjön a szél
s fentről jó cukrozva rászór
a könnyű szegélytelen zápor


Klepszidra

Szeress ha még ha már velem
(Kovács András Ferenc: Matutinum)

Még gőzölög a délután,
tompa a fény, alszik kicsit,
egy hosszú száraz nyár után
hideg jön és esik, de csitt.

Már hogy dobol a bádogon,
parány cseppjei hogy verik.
Ölelj, ölelj csak átkosom,
tűzzel a vér is megtelik.

Ölelj, ölelj csak, nem leszünk,
tapadj reám, bibére szár.
Ó, semmi ez, csak nem leszünk.
Ölelj, tapadj, ha már, ha már...


Két tompa fényű lobbanás

nem elég ez a röpke idő fölfedezni
megannyi emberöltő sem volna tán
elég igazából megérteni hogy ez
az idő amíg itt vagyunk itt lehetünk
amíg paskolja arcunk az eső fújja
a szél zavarja szemünk a nap és
sérti a hófény és a hegyek és a
házak vagy a városok dombok
és vizek amelyek körülvesznek
akár egy pitypangot a szélbe
szórva mindez csupán azért
van azért ez a tömbháznyi
világ hogy majd valahol be-
csöngethessen és felkattintsák
a villanyt és beengedjék a jó
meleg szobába mert a halál
a halálunk a születésünk
csak két tompa fényű
lobbanás az állandó
égzengésben egyetlen
ajtónyitás és ajtócsukás
amely egészbe fogja
össze majd ami ön volt
s ami én

 

Vargaváros. Századelő

(Montázs)
In memoriam F. I.

És most itt állnak otthontalanul, becsapottan,
kifosztva és megalázva a hajdani hősök valami
vad összevisszaságban, a hajnali homályban
derengő kapuk előtt…

Pattogva és szikrázva trombita harsan a városi
laktanyából, az ügyeletes tiszt kurta mondatai,
a kapuőr harsány vigyázza az ódon épület falai
között. Világoskékre meszelt, hófehérre festett 
házak, jobbról-balról kiálló ereszeikkel,
avatag zsindelyes tetejükkel, aránytalanul nagy
tetőszerkezetükkel, parányi fatáblás ablakaikkal.
A közvetlenül az utcára nyíló, tavasztól őszig
nyitva tartott ajtók mögött az óriás tölcsérű 
gramofonok, vetetlen ágyak és a polcokra meg
rudakra helyezett csizmák, topánkák, gallérok,
szerszámok avíttas kellékei között csendesen és
megfékezhetetlenül ragyog fel a nap. A kanális-
öblökben felgyűlt sok szemét, bőr, kenyér és
paprikás krumpli illatát görgeti utcavégről utca-
végre az időnként föltámadó és elhaló szél. Meg-
remegnek a füstölgő zsindelyes házak tetején a
bádog forgókakasok, fűrész kap bele a gyalult
deszkába, hasítanak a gyaluk, pattog az eszterga,
távolabbról a fakalapáccsal egyengetett bádog
jellegzetes pengése, a csizmadia bankli egyenletes
dobogása. Bégetni kezdenek a juhok, visítani a
malacok, egymást túlharsogva röfögnek a disznók,
elbődül tova egy istállóban egy éhes borjú. Zörög
a lánc a kúton, ahogy nagy gyorsan lefelé eresztik,
inasok, segédek álmosan bámulnak maguk elé, 
a friss vízzel egymást locsolva, prüszkölve mos-
danak. Már befut az állomásra a reggeli vonat, az
újságos futólépésben viszi már a friss újságot a
piactér felé, döcögnek a fiákerek, kigördülnek
az utcákból a kétkerekű csizmadia taligák a rako-
mányukkal, taszítják-tolják a mejjes kötényükben,
háziszőtt nadrágjukban szurtos inasok, utánuk 
jönnek majd sorban a mester úr, a segédek, és a téns-
asszony. Beindul az élet a piactéren, sátrak, szekerek,
portékák, nézelődő falusiak, alkuk, vásárok, áldomások.
Aztán a piac kiürül, az üresen maradt akasztószegekről
eltűnnek a csizmák, fazekak, cipők, már fut is a kicsi
inas bőrös húsért Györffihez. Bindernél ma friss csapolás 
lesz. Az öregsegéd megkezdi a hazapakolást. A mester
urak úgy lépnek be a korcsomába, mint aki hazamegy,
ki-ki a megszabott helyére. De másnap a pirkadó hajnal
már ugyanott találja őket álmosan, még az esteli hegedű
hangjaival a fülükben.

 

Óda a holnapi asszonyokhoz

V.I. emlékére, T.K.-nak

Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok,
és hol van fénytelen szemetek,
melyben, mint napnyugvásban, izzón
még felragyog tegnapi tüzetek?
Még csak harminc-, még csak
negyvenévesek, sejtelmesek, puhák,
kedvesek, hol van meggyötört
arcotok, szarkalábas szemetek?
Elnézem még izmos, ruganyos
lábatok, a még-még elfogadható
feneket, a szülés után kicsit
meglöttyedt melleket,
nézem egyre fakuló fényetek,
ó, ti drága harminc- vagy
negyvenévesek.

Ó, ti drága holnapi asszonyok,
ti majdani zsémbesek,
majdani hervatagok,
Lillák, Annák, Júliák,
Flórák, Ginák, Erzsébetek,
ti, hűek, és ti hűtelenek,
ragaszkodók, ellenségesek,
szeretők, és szeretni képtelenek,
ma még harminc-, holnap negyven-,
aztán már lassan ötvenévesek,
fáradtak, fásultak, viseltesek.
Benne vagytok
minden vasalónyomban,
minden kimosott ingben,
zokniban, és minden ízben,
minden falatunkban,
hajunk hosszában, stuccolt
barkónkban, bajuszunkban.
Ó, ti drága holnapi asszonyok,
csontjaink mellé kerülnek majd
a csontjaitok, s boldogok
lesztek velünk, mint mikor
nyugodtak voltunk és fiatalok, 
és szerelmesek. 


Nem engedni el a fohászt

Azt hittem, hogy végképp ottmaradok. Ott, ahol
tulajdonképpen addig is éltem. Valami azt súgta:
talán. Valami azt súgta: mégsem. Lehet, csak a 
félelem volt. A félelem, hogy nincsen más. 
Az udvar, a kert, a falu, a falvak, a környező hegyek,
erdők, s felül egy zsebkendőnyi szürke égdarab.

Naplemente, az alkonyatnak a fákra mázolt színei,
mikor az épületek fala sárgás lesz, az udvar porondja
pedig megbarnul. S az ég már, azt hiszed, nem lesz 
soha többé csillagos. Aztán a telehold vörösen bújik 
ki a dombok mögül. Lázas szemhéjak, suhogó paplanok, 
apró házak tetői, fellegek, éjszakák. Nappalok.

Róttam az utcákat, az anyaölnyi
dombocska hajlatában fölfelé kapaszkodó 
keskeny utcácskákat. Jártam a behajló fák
között, ahol a lehelettel érinteni lehet az almákat,
majd a havat, s aztán a rügyeket s a virágszirmokat.
Este aztán, sötétedés után az udvar kopott járdalapjain
végig, és vissza, és megint és megint és megint.
Kezem nem engedte el a fohászt. Mint egyetlen 
szálon, az utolsón, lebegve jártam.