László Noémi versei

Káprázat

Mit látsz, szemem, mit látsz még mindig ott?
Amit a józan ész maga mögött hagyott.
A rétet, ahogy fölveri a gaz.
Látom, hova ömölhet a viasz.

A levelet a túlvilági fákon.
Képzeld csak el: a hideget is látom.
Látom üres helyed a téli ködben.
Látlak, hiába állsz mögöttem.

Mit fogsz, kezem, mit fogsz még mindig úgy?
A nyakad szorítom, hogy ne hazudj.
Fogom a szád, hogy ne sebezz vele.
Ne tépje föl szavak forgószele.

Foglak, mert még a gránittömb is árad.
Dől a világ és bezúzza a vállad.
A homlokodon csillagok kopognak.
Füstölgő roncs leszel, ha át nem foglak.


Mit félsz, szívem, minek, meddig, mitől?
Félek, hogy semmi sincs, ami megöl.
Félek, hogy végül elvégzem a dolgom.
Másodpercenként nyílok és csukódom,


bénító csöndben, bódult csatazajban
az olvadt fém is átcsoroghat rajtam,
végzem a dolgom, véred meg sem kottyan,
csak ringatózom majd hűlő habodban,

én, szíved, ez a suta kő.
Amíg szárnyam kinő.


Por és hamu


Hogy változik a lényeg!
Nyár, tél, soványodás,
perzselt hús szaga és hogy
mindenki más félrebeszél,
csak én, az ostoba


tudom: a teremtő miért, hova
tett vesszőt, pontot,
és milyen ábrázattal
kortyolta fel a vért,
amit kiontott.


Mert mindent tud és lát
és felmér és megért és
testünk romjain alapít
fütyörészve iskolát;


és kába lényünk már
nem bírja tartani magát
ahhoz, hogy leszárad
és újranő a fű,


meghalni, elvérezni egyszerű
és szép és felemelő és nemes
e deszkákon, ahol az
unott mindenes


lámpát gyújt, függönyöket húzogat
és ropogtatja csontjaink,
hogy ne időzzünk túl sokat
a fények bűvkörében.


De ha megyünk, miért megyünk?
Ha nem megyünk, miért nem?
Miért nem állunk, fekszünk,
mormolunk, fegyelmezetten?


Mint aki jobban hisz deszkákban,
jelmezekben, mint abban, hogy
légzése lassul és szeme se rebben.


Fogyunk a mester
kénye-kedve szerint.
Megint.


Érteni

A különbséget

szeretném végre érteni.
Hogy a szerelmet nyűg és unalom
mikor kezdi, mikor
nem kezdi ki.


Hogy amit bármi is kikezd,
az miért szerelem. Amit
pedig a kórság elkerül,
az miért nem történt
velem.


Szeretném érteni:
a sok verset, regényt, rapszódiát
milyen tudattal írták. Azok, akik
szerelmük rothadását
egyáltalán nem bírták.


Szeretném érteni
a bódulat halálos kezdetét,
miután elkapott a szédülés,
s egyetlen ideged sem
érzi még,


amikor alkotsz, képzelegsz,
dalolsz, tornyot növesztel,
pedig csak néhány sejtben
megváltozott a vegyjel,


pedig csak néhány napra,
hétre megválsz magadtól,
és elfelejted azt, hogy emiatt
egy idő után mindig megharagszol


arra, akin most csüngsz,
hogy elröpítsen. És aki
egyszercsak leejt. Mert
mégsem isten.

 

A jó kérdés

Néhány hete a mellkasomban
valami úgy tesz, mintha fájna,
és nyom és szúr, elég erősen,
onnan.


Tán azt akarja: tegyem ki, a fényre.
Vagy kerítsek még valamit köréje,
hogy szét ne röpüljön a sok cafat,
ha robban.


Mindkét dologról azonnal lemondtam.
Jellemző vétek: történjen valami, én
csak a halál tudatában
lépek.


És ami történhet, amúgy se sok.
Legföljebb nem áll hátam mögött
angyal, mikor leblokkolok.
De nem,


a szívzár szép, könnyű és egyszerű,
nem eshet meg velem, és angyalom is
itt van valahol, mert megtart
a derű:


a mellkasi rossz érzést leszámítva
nyugodt vagyok, mintha sikítani és
fejem falba verni nem volna
semmi ok,


mintha tudnám: méltányosan
és bölcsen cselekedtem,
miután minden helyénvaló
kérdést feltettem.

 

Könnyű

Amikor legjobban csapkod

a menny köve mindenbe, ami fontos,
süllyedsz, nyakadon a kolonc,
jön valaki, játszva eloldoz.


De hozzá nem kötődhetsz.
Mosolyog, mosolyogsz, hasad
a bosszúság, mint agyonhordott,
kinőtt mez, és ott állsz
egyedül.


Csodálkozol, hogy az eső
egyre nagyobb erővel kopog
fejeden, miközben körülötted
derül az ég, hétágra süt a nap,
és sosem voltál abban biztosabb,


hogy minden rendbe jön,
csak most alaktalanná ázott
az összes sejtés, fájdalom, érv,
gondolat. Az éles fényben
nézed,


mindenségedből mi maradt,
hová húzhatnál új határokat,
hol élhetnél, esetleg. Mint
aki nem is retteg.

 

Leltár

Mint aki nem is retteg,
kösd kévébe kalászos napjaid.

 

Nyugtázd, hogy már nem
összevissza ver, hogy nincs  sem arc,
se kéz, se gondolat, sem emlék,
ami elvakít.


Térj napirendre afölött,
hogy ágyékodban semmiféle jel.


Nagy dolgoknak is szentelheted
már magad. Fúrhatsz száz járatot
a múlt bányáiban, vagy eldöntheted:
valaki leszel.


Vedd végre komolyan magad,
mintha értelme volna.


Képzeld, szíved lejött a vártoronyból,
nem lenget hímzett zsebkendőt
a mellvéd fölött durván
kihajolva.


Képzeld: fogytán a kifogás,
véred lehűlt és megjött az eszed.


Volna még néhány ötleted,
de borzasztóan felgyorsul
az áram, ha amit tervezel,
meg is teszed.