Szente B. Levente versei

(a fölöttünk álló tolvajokhoz)

az erdőkről is beszélni kéne uram!
lám, haldoklik már a fű, fa és minden rózsa, állat
lassan egy se

lesz, ha így megy tovább. talpunk alatt hamu és
por marad. aszott testünket felfalják csigák,
temető bogarak. nincsen már levegő se

víz. fertőzés pusztít. éhes pénzistenek
fekszenek a ravatalon, ember-állat, rút pusztítója
világoknak, emberiségnek, többé fel se keljen, egy se

amit utódainknak hagytunk, felismerhetetlen.
már az ember se

(halkan, mint a szép szavak)

halkan, mint a szép szavak,
elfogynak a falvak, elapadnak kutak,
a könnyek,
tavak.

mint cipők alatt a vándorút,
elvadulnak a kertben a fák,
megszűnnek a fohászok,
az esti imák.

az elhagyott házak repedezett falain, tégláin,
csipkés mintát ölt a moha, a szulák, a vadvirág -
az ember több,
mint aki ölelésre vár.

halk emlék már minden, mint a régi szép szavak.
felnőnek bennünk a gyermekek.
dobozban maradnak a fényképek.
nevünk a csönd lesz, a sóhaj, a jaj.

(tapad ránk a sok kereszt)

nincs már varázslat.
oda a belső tömör csend,
az ismeretlen csoda, a végkifejlet.

megfejtettünk gyorsan mindent.
mégis, valami naponta körülfon,
átölel ami volt - a van, a lesz.

a más kezdetek vége utáni
belégzés, kilégzés, mint valami
ősi szép történet, úgy tapad ránk a sok kereszt.

Apa, milyen élet ez?

csak azt akarom mondani,
hogy kettőezer tizenhétben,
munkába menet, sokszor
azon gondolkodom,
kávéra, cigire sincs pénzem,
lakbérre, számlákra is alig futja,
örülünk, ha kenyér, szalámi, tojás,
néha egy kevéske hús, leárazott zöldség jut,
semmi gyümölcs, szezonban egekben az ára,
mondja meg valaki, hová bújjak, ha esténként
megkérdezi a fiam: Apa, milyen élet ez?
igen, milyen, én is ezt kérdezem
magamtól, másoktól, a világtól,
a néma és törvényhozó szarkáktól,
hogy mondják meg,
milyen élet ez,
amikor megöl a szégyen,
stressz emészti lelkét az embernek,
gyermekednek jövőt, mit mutatsz,
adni ha nem tudsz,
alig negyvenöt évesen.

Hajladozók, királycsinálók között

A szavak, amelyeket hozzád vágnak,
darabosak, élesek. Olyanok, mint a kövek.
És a meg nem rágottakat is le kell nyelned.

Az arcokból kiszökik a vér.
Neved nem ér. Nem lüktet a büszke halánték.
Nézel, de nem látsz – hánynod kellene rég.

Füled zúg. Ahogy bérceken egykor a rengeteg,
lassan elcsendesülsz - embernek lenni késő.
Lelked, a szétlopott erdők helyén egy kopár temető.

Csak békére vágysz. Megértésre. Megbecsülésre.
Miként szíveddel, te fél szavakkal is megértesz mást.
Azt kérdezik, hol élsz? A szép mesékben, netán odaát.

És leveszik az egyik maszkot, a másikat meg fel. Hangoztatják:
„A forradalmat kétféleképpen lehet importálni!
Pénz. Befolyás. Hatalom. Mindegy, ki melyik oldalon áll.”

Nagyapám kétszer is…

(Nagyszüleim emlékére)

Az én nagyapám, kétszer is feltarisznyált.
Egyszer ötvenhatban, amikor megkérdezték tőle:
”Ha szimpatizáns lenne a határon túliakkal,
magyarságával hányadán állna?”

és mert azt válaszolta, mit tenne éppen az úr,
ha egy idegen bemenne a házába és ott dirigálna,
parancsot osztana, hogy is kell élni,
hát mi lenne az emberekkel, családokkal és a többivel?

És nagyanyámtól már búcsúzhatott.
Gyermekeit pillantásra sem méltathatta.
Úgy vitték el, azt hitte, családját, otthonát,
többé, tán sosem látja

az én nagyapám, amikor másodszor is feltarisznyált,
már nagyanyám halálakor történt!
Fel sem fogta, hogy a halál őt valaha elragadja!
Ruháját sem hagyta eltenni, mindent úgy kellett hagyni

a temetés után is, ahogy nagymama még hagyta.
Mert visszajön, feltámad, tán csak alszik, meditál,
És nem evett, nem aludt, alig beszélt, csak sírt
és várta haza, hátha megjönne egy szép este.

És várta és várt, mondta nekünk: mamának jönnie kell!
Papucsát is az ajtó elé rakta.
Mert megígérte...
Megígérte!