Fábián Judit versei

Egy átlagos nap

Helyettem ugrálnak
egymás mellé tett monitorok tetején
fák virgonc gallyai.
Nintendóznak.
Irodai székemből figyelem őket
az ablakon át.
Szedentáris szieszta, nem vidámít.
Két madár is a képernyők tetején ugrál,
gally akadálypályán.

Minden szél-himbálta ágon ott egy-egy gondom,
rájuk aggattam munka közben,
hogy gondolkodjam gondtalan.
Sorra visszadobálja őket a szél.

Elmemappámból törölném
az utóbbi tíz hónapot.
„Fájlok törlése sikertelen”.
Az irodában macskáktól sosem félő
egerek kattogása és tompa computer-zúgás.
Beleolvadok.
Minden nap, nyolc órán át
önfeledt gép vagyok.

Karácsonyfa-lét

Komposztra váró,
szemétben álló,
verzetten edzett,
csonkított, metszett.
Kukáknak lelki
morálját edzi.

Tűlevél hullik,
menekül, bújik,
fenyvesbe szökne,
vad hóba, ködbe,
nagyszoba-meleg
miatt lett beteg,
tű-tőr lesz – napba
szúrna, ha tudna.
Fenyőtest óvja,
létének foglya.
Aranytűk fedik,
reszketnek, lesik:
fenyőfa álma
valóra válna?

Komposztra váró,
vigyázzban álló
Örökzöld vágya
prizmákba zárva.
Teste-lénye föld,
hangján szól a Zöld.

Kortizon!

Vénámban áramló kortizon,
lábban-karban gyengülő izom,
énem oldom mérgező lében,
stonehengén áldozom erőm, létem,
hogy utólag legyen erőnlétem…
Csúfkövér perfúzió-cseppek,
helyszűke énemben – nem lep meg.
Magamba nézek, nincs tér s erő,
szűnő jelek, szűnő térerő.
Kálciumtabletta kólával –
létfényező.

T.R. emlékére

Éjjelt gyújtogató, gyógyíthatatlan lét-piromán,
miattad elhalványul minden utcai neon,
hisznek fényedben a lámpák.
Mindent meggyújtasz, csak magadat
oltod ki.
Mosolyod ideig-óráig légszűrő,
ködszűrő katalizátor.
Karon fogod a sötétséget,
arcába kacagsz, mulatni hívod.
Eszméletét veszti az éjjel,
nappalba ájul.
Állandó cigifüsttel bágyasztod/bódítod
a nappalokat.
Tűsarkúd-idomította aszfalt
kontrázza lépteid egyenletes dobszólóját.
Fagykéreg enyhül, mikor egy doboznyi
árva kiskutyát viszel haza lényeddel fűtött
parányi szobádba.
Pezsgőtablettaként feloldódsz,
jóság-tápanyagod
lélek-elixírként
belémszívódik:
örökre.