Vaszilij Bogdanov: Levelek az önkéntes száműzetésből*

1.Levél Zsenyának

Kirgíziából írom levelem,
amit Hozzád el, egy holló viszen.
Poe hollójának orosz testvére.
Élek, hát persze, még nincsen vége
komédiánknak. Miért is lenne?
Morfondírozunk. Az öröm illan.
Bújócskázunk a kirgiz szavakban.
Népükhöz szólnak pártfőtitkárok,
röhögni nem tud a hollónk, károg.
Gyárak épülnek az őserdőben.
Űzötten bolyong a medve isten.
Elterelik a Lénát, az Obot,
a Jenyiszejt is. Óriás torok,
nyeli el végül Oroszországot,
rekedten hollónk, kínjában károg.

Szibériát is elnyeli. Vége.
Nagy füst-kérdőjelt rajzol az égre.
Prágából visszatérnek a tankok,
álmukban vívják a végső harcot,
a fegyvertelen idegenekkel,
legyőzik őket, megölik, hidd el!
Frunzeból írom levelem, Neked,
hogy halt meg Frunze, megismerheted
vakbélműtétbe halt bele végül,
nem tért vissza az álommezőkről.
Annak idején megírta Pilnyak
és el is kapták ezért a frakkját.
Leleplezték a meztelen évek.
Gépéus kopók között eltévedt.
De ő legalább tudta bármikor,
agyonlőhetik. Bolond ez a kor.
De a ravasz hold kiolthatatlan.
Bolyong az égen ezer alakban.
Csónakost rejt el, mégis egy nyulat,
talán Frunzet, a szovjet hadurat?
A lágerekbe zárt milliókat?
Vagy magát rejti a hold? A holdat?
Sok kérdés tudom. Érdemi választ
nem is remélek. A népünk választ.
A sok rossz közül a legrosszabbat.
Hruscsov vagy Brezsnyev? Nincs honnan tudjad.
Bőgnek a tevék, utcán vonulnak.
Nem sejtheted, hogy mit hoz a holnap.
Minden hatalmat a szovjeteknek.
A pszichopaták feldübörögnek.
A kirgiz sztyeppén szelek cikáznak,
Ugorjál fel, ha erre jársz. Várlak!

2.Levél Andrejnek

És görögtek telt Ó betűk,
széljárta kirgiz sztyeppéken.
Mellettük tevék, szamarak,
lovasok az ellenfényben.

Mögöttük egy terepjárón
araszoltunk a homokon.
Nem múlik az alattomos
zsibbasztó, sunyi fájdalom.

Valamit megint elfeledtem,
valami megint elhagyok,
mielőtt elérnénk a célt, egy
vérrög szívemben felragyog.

Akkor hirtelen vége lesz,
befejezem vándorlásom.
Fénnyé változva a sztyeppén,
ellobbanok, tűnő félálom.

Nyomomban torz kérdőjelek,
s egy elrontott világ marad.
Rosszkedvű, szegény emberek,
és érthetetlen tájszavak.

Az emlékeimmel mi lesz,
verseimmel, könyveimmel?!
A szúró nap lassan elkever
visszatérő félelmeimmel.

Hetvennégy éve keresem,
már tudom, nincsen menedék.
A vigasztalan kirgiz éj
rám csukja kriptafedelét.

Feltartott fejjel vonuló,
üvöltöző tevék között,
feltűnik aggódó árnyam,
hetvennégy évig üldözött.

Utolért végül. Eggyé váltunk,
a lilára vert ég alatt.
Testem helyén, a homokon,
pulzáló kérdőjel maradt.

Elgurultak telt O betűk,
széljárta kirgiz sztyeppéken,
mellettük tevék, szamarak
és lovasok az ellenfényben.

3.Levél Bulatnak

A kokandi kánságban,
fejezem be az utam.
Ez a harc lesz a végső,
mindig előre tudtam.

Hogy hogyan fog történni,
tarkón fognak-e lőni,
a végső pillanatban,
reszketni fogok, félni?

Nyilván már gyanakodtam,
Lénának odasúgtam,
verseim vigye Hozzád,
hiszen Tebenned bíztam.

Oda is jöttek hozzám,
biztonságunk tév okán,
állandóan kísértek
üzletben, parkban, utcán.

A mezőn is ott voltak,
a mesterdalnokoknak,
eposzait hallgatták,
és el-elkomorodtak.

Amikor odamentem,
hogy végre megkérdezzem
mi a francért követnek,
először tüzet kértem.

Akárcsak Kolozsváron,
az a szekus – belátom,
egyformák ezek mind a
baj látott világon –,

zavartan magyarázta,
sajnos nincsen gyufája,
mert hát ő nem dohányzik,
hiba, most már belátja.

Álltunk egymással szemben,
a szemsértő napfényben.
„Mi Önért vagyunk – súgta –,
nem maradhatunk tétlen.”

„Muszáj önre vigyázzunk,
hisz ez a hivatásunk! –
jött oda beosztottja. –
Akkor is, ha dohányzunk.

Ez itt egy rablófészek! –
Komoran körbenézett. –
Bármi történhet, érti?!
Idegesek a népek.”

„Ahhoz hogy miket írok,
nevetek-e, vagy sírok,
mi közük van önöknek,
hogy élek-e vagy halok?”

„Megöregedett, herceg,
életében eltévedt.
Az is lehet megörült,
hiszen fenyeget minket.”

„Hova tűntek? – kérdeztem. –
Elhagytak, mint az isten.”
„De hát itt nem volt senki! –
állott Léna mellettem. –

Egyedül beszélgettél,
melegben dideregtél.
Haza kellene menni.
Azt hiszem rosszul lettél.”

Ott álltunk, holtra váltan,
didergőzve, hazátlan,
mesterdalnokok között,
a kokandi kánságban.

4. Levél Zaharia Stancunak

Kedves bátyám, Zaharia, Kirgíziából köszöntlek.
Hány határt hagy el levelem? Isten bizony, nem is sejtem.
Itt vagyunk a világ végén, ősi kokandi kánságban.
Akár a rút középkorban, úgy élnek itt a parasztok.
Sztyeppén kerge szelek fújnak, a homokot felkavarják.
Este lila lidércfények villóznak a dűnék között.
Feltartott fejjel vonulnak a tevék, búsan üvöltnek.
Áruházban, utcán, parkban, sportcsarnokban, vendéglőben,
reptéren és állomáson, nyilvános helyeken lopnak.
Ami itt van az a szovjet állapotok hű tüköre.
Amit lehetett elloptak a bolsevik párttitkárok,
Ami maradt a baszmacsok, törzsek, klánok vezetői.
A balszerencsés kirgizek, arcpirító szükségükben,
attól lopnak kitől lehet, igazán nem válogatnak.
Frunze kelet Odesszája. Jót derülne Osztáp Bender,
ha egyszer ide jöhetne, lehet őt magát lopnák el.
Divat az emberrablás is, búsás válságdíjért persze.
De azért boldogak vagyunk, halhattuk a kirgiz eposzt,
öregek mondták a mezőn, lóháton és teveháton.
Népi hősről szólt az eposz számtalan szép fragmentuma,
emlékeztet hőseidre, a kiváló Karavánból.
Erős, bátor, törhetetlen, vitéz harcos ez a Manasz,
gyorsabb hú sólymainál is, ellenségét nem kíméli,
mindig népeiért harcol, a kirgiz függetlenségért.
Néhány részletét románra is le kéne fordítani.
Különben is, mit tudtok ti, a kirgiz irodalomról?
Egyelőre ennyit írok, a hős Frunze városából.
Románul levelet jelent a vörös népbiztos neve.
Szélfútta levél az ember, életében el-eltéved.
Igyatok egészségemre egy pohár bort Szász Jánossal,
egyszer úgyis találkozunk, akár másik hegy a heggyel.

5.Levél Johannesnek

Johannes, ne felejtsd el,
készülnek már a listák.
Még jobban eláztatnak
arcod tisztára mossák?

Soha nem lehet tudni?
A kommunista pártnak,
legalább hét arca van,
mint egy komédiásnak.

Síró-nevető maszkok
népesítik be sorsunk,
miközben tehetetlen,
a csapdáikba hullunk.

Örökké megvezetnek,
simliznek, spekulálnak,
zsarolnak, fenyegetnek
veregetik a vállad.

Nyegle hazugságaik
már szájperemig érnek.
Hiába ködösítnek,
igenis van ítélet.

Számot kell egyszer adni
a törvénysértésekről,
akár a Sztálin szobrok,
minden hazugság megdől.

Rozoga kártyavárként
széthulló birodalmak,
maguk alá temetnek,
végképpen eltipornak?

Vonul a menetoszlop,
A célja ismeretlen.
A kitelepítettek
számára hol az Isten?

És meghalt-e valóban,
ahogyan állították?
Vigasztalan hajnalon
érkezik majd el hozzánk?

Jól tudom, sok a kérdés,
Késlekedik a válasz.
A gondolkodó nádszál,
vádol, töpreng és választ.

6.Levél Anatol Baconskynak

Elképzeltem, hogy hó hull,
itt kavarog a sztyeppén,
És jönnek az angyalok,
szemsértő fehérségben.
Ahogyan Rilke írta:
szomorú minden angyal!
Figyelnek minket. Hó hull.
Elmosódik a háttér.
Vibrál a horizont. Az
angyal nyilván csak vágykép.
Szerelmeink vonulnak
a kirgiz pusztaságban.
Valamit elrontottak.
Valamit elrontottunk.
Nem lehet jóvátenni.
Hamlet ődöng a várban.
Álmatlan, bús királyfi.
Kérdésre kérdés. Hó hull.
A kirgiz világvégen,
kék farkasok köröznek.
Árnyék vetül reájuk.
Mire számíthatunk még,
egy elrontott világban,
haszonlesők, hazugok,
képmutató vigécek,
elvekkel totojázó,
mihaszna banditák közt?

7.Levél Kányádi Sándornak

Ez csupán egy krétarajz, elfuserált, blőd vázlat,
ahogy a szél rajzolgat ábrákat a homokba,
hogy rögtön eltörölje, és ismét újrakezdje,
ahogyan krónikáik írták a víz színére,
régi historikusok, kik semmiben sem hittek,
tudták soha nem tanul, sebzett és menthetetlen,
rémtörténeteik egyetlen, vérző hőse.
Ez csak egy röpke rézkarc, tűnő, hajnali álom,
de mégsem hagy nyugodni a hallatatlan ember,
makacsul visszatér, hogy ismét megkísértsen,
rég vesztett árnyakat hoz vissza önfeledten,
és soha nem derül ki, hogy mért járt Kolozsváron
és mért ment onnan rögtön, Lipcsébe, Aberdeenbe,
mit is keresett Rufus. e talányos római,
magában, s a világban, nem találván a rendet?
Ezért nem foszladoznak, nem vállnak soha köddé,
felismerései, az ítéletünkre várnak.
A halál tényleg jobbá és érzelmesebbé is
teszi a halandókat? Vagy pusztán említése?
Mondotta valamikor, egy vak argentin látnok.
Ez csak egy elsietett vázlat, rémes rögtönzés,
egy félbemaradt dallam veszett agóniája,
émelyegtet, elsodor, noha még azt se tudni
versed vagy a nap tombol, felszikrázó tőrpenge,
egy villanás a vízen, lecsapó sirály szárnya,
csillámló üvegcserép, elvakít, hogyha nézed,
közömbös isten könnye, torz életünk fonákja.

+ Ezeket a verses „leveleket” nagyapám 1969-es, több hetes kirgíziai látogatása alatt írta, Jevgenyij Jevtusenkónak, Andrei Voznyeszenszkijnek és Bulat Okudzsavának, akikkel még 1964-es romániai tanulmányútjuk alkalmával barátkozott össze. Nyomtatásban nyilván nem jelenhettek meg, postán sem valószínű, hogy elküldte volna, találkozásaik alkalmával viszont átadta a költőknek. Ezt egyébként Jevtusenko is, Voznyeszenszkij is, Okudzsava is megerősítette, amikor a biográfia írása közben leveleztem velük. Mindhárman megírták, hogy őrzik s nagy becsben tartják a kézzel írott verseket, s az is kiderült, hogy az általuk tisztelt és szeretett nagyapám több levelét is őrzik. Ezeknek fénymásolatát elküldték s a biográfia függelékeként majd közlöm. Hogy a romániai kötőknek írott levelek – akikkel romániai látogatása alkalmával barátkozott össze – eljutottak-e a címzettekhez, nem tudtam kideríteni, mire elkezdtem a munkát, már Zaharia Stancu sem és Anatol Baconsky sem élt. (A kiváló költő, aki románra fordította nagyapám verseit, s nagyapám is több szép költeményt fordított tőle, 1977 márciusában, a romániai földrengés alkalmával, tragikus körülmények között halt meg. Nagyapa gyönyörű versben siratta el.) A Johannes néven szereplő Szász János, romániai magyar író viszont válaszolt a levelemre, elmondta, hogy a neki ajánlott vers sajnos nem jutott el hozzá, őrzi viszont az általa tisztelt és szeretett nagyapám több levelét. Javasoltam „cseréljünk”, így több évtizeddel a vers megírása után Szász János is megismerhette nagyapám Hozzá írt versét s a Neki címzett leveleket, a biográfia függelékében közlöm. Kányádi Sándornak is én juttattam el a Hozzá írott verses levelet, válaszleveléhez mellékelte nagyapám hozzá írt leveleit és elmondta mélyen meghatotta a vers, tisztelte és szerette Vaszilij Bogdanovot, bizonyos verseinek fordításával is kísérletezett – Tatjána Bogdanova
Fordította: Bogdán László


*Isten éltesse a hetven esztendős Bogdán Lászlót!